Mezey Katalin: Szilveszter a Kálváriadombon

Tizenegy órakor, a kálvária első stációjánál volt a találkozó. Sötét és ködös volt az éjszaka, a látótávolság aligha lehetett több tíz méternél. Ennek ellenére, amikor a földút egyik oldalán leparkoltak, előttük is állt már néhány személyautó, és még ki sem szállhattak, máris begurult mögéjük egy újabb. De gyalogosan, kettesével, hármasával is szállingóztak a sötétben kivehetetlen ismerősök és ismeretlenek. Az autóreflektorok néhány percre megvilágították a környéket, az első stáció mellett beszélgetve várakozó csoportot is. A férfi kezet rázott a férfiakkal, az asszony körbeköszöngetett.

– Indulunk? – kérdezte, miközben elemlámpája fényénél megnézte az óráját: éppen 11 óra volt.

– Kicsit várunk még, ne hagyjunk itt senkit a sötétben.

Valóban érkeztek még, egész családok is. Legtöbbjük tíz-tizenöt évvel fiatalabb lehetett, mint ők, gyermekeik még kiskamaszok voltak, lelkesen futkostak, ugrándoztak körülöttük. Az övéik már kinőttek az ilyesmiből, már a saját társaságukkal szilvesztereznek.

Az első három stáció a Kálváriadombra vivő út mellett, a mező szélén állt. Az utacska másik oldalán családi házak, nyaralók sorakoztak. A többi állomás már az erdőben, a meredek ösvény mellett bújt meg. Leginkább nagyböjtben szoktak idelátogatni, persze nem éjszaka, hanem napos, szeles szombat vagy vasárnap délutánokon más keresztútjárókkal együtt, vagy a gyerekekkel, szinte kirándulásként. Olyankor a tavaszi hérics sárga csokrai virulnak a dombtető alacsony mészkősziklái és száraz fűcsomói között, és friss szél csípi pirosra az arcokat. Téli éjszakán még sosem jártak erre, az asszonyban volt is egy kis félsz, hogy elbotlanak majd a gyökerekben, kövekben, mert ilyesmi világosban is könnyen megtörténik az emberfiával.

– Felolvasná a 9. stációt? – szólította meg a csapat vezetője, egy magas fiatalember, akit gyakran láttak gyermekeivel, feleségével együtt a templomban. Elemlámpájával megvilágította az asszony elé tartott vékony füzetet:

– Ebből fogunk felolvasni. Minden stációt más. Elvállalja a kilencediket? Jézus harmadszor esik el a kereszttel. Az asszony rápillantott a rövid versre:

– Szívesen felolvasom.

– A fiam olvassa a nyolcadikat, ő adja majd át a füzetet. Én világítok mindenkinek.

– Nálam is van zseblámpa – mondta a férfi.

Minden állomásnál meggyújtottak egy mécsest, és odahelyezték a képszekrény párkányára. Pislákoltak mögöttük a már elhagyott stációk mécsei.

A 9. állomás az erdőben, a kanyargós ösvény mellett emelkedett. Átvette a kicsit döcögősen, de hibátlanul felolvasó, tíz év körüli kisfiútól a füzetet, és bevárva a lemaradókat, belekezdett a felolvasásba:

– „Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!”

– „Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.”

– „Krisztus harmadszor esik el a kereszttel:

Nem a kereszt nehéz,

és nem az a kín,

hogy vinni kell.

De rám nehezül a rettegés:

amire kezdettől készülök,

elviselem-e majd a szenvedést?

Mindig éreztem közeled,

most mégis gonosz                                                        

magánytól remegek.

Atyám, a végső pillanatban

kinyújtod-e értem a kezedet?”

Egymást támogatva, stációtól stációig haladtak az imbolygó zseblámpafénykörökkel megvilágított ösvényen. Nem volt fagyos a föld, de nem sok hiányzott a mínuszhoz, lélegzetük gőzölgött a levegőben. Végül kibukkantak az erdőcskéből. A dombtetőn tiszta és csillagos volt az ég. Kitárult alattuk a lenti, varázslatos panoráma: a házak és utcák fényei narancsszínnel világítottak át a felettük hullámzó vékony ködfelhőn.

– Már ezért is érdemes volt felmászni ide – mondta az asszony. Köves réten át vitt fel az utacska a Kálváriadomb tetején álló három kőkereszthez. Az utolsó imádságokban és énekekben felszabadult jókedv érződött: sikerült baj nélkül megmászniuk a meredeket, elvégezték a keresztutat, és most itt állnak a város száz meg száz, szilveszteri mulatságtól fénylő ablaka felett.

– Időben vagyunk. Tíz perc múlva éjfél. – A férfiak levették a hátizsákjukat, az asszonyok sürgölődni kezdtek, papírpoharakat osztogattak.

– Éjfélkor koccintani illik! – felelte egyikük a férfi kérdésére.

Még erre is gondoltak! Ők bezzeg nem hoztak magukkal semmi kínálnivalót.

– Nem tudtuk elképzelni sem, hogy és mint sikerül majd ez az éjszakai túra.

– Még két perc!

– Már csak egy! – Felsorakoztak a keresztek előtt. Volt, aki a mobilja képernyőjét nézte, de legtöbben a völgyet figyelték.

– Éjfél van! Boldog új évet! – kiáltott fel az egyik fiatalember, és erős, tiszta hangon énekelni kezdte a Himnuszt. Lelkesen követték a többiek is, bátor, összeszokott ének szállt a magas ég felé, vezette a bizonytalanabb hangokat is.

– Hát persze – jutott az asszony eszébe, miközben zsebkendőjével megtörölte óhatatlanul könnybe lábadt szemét –, a templomi kórus tagjai! A völgy felett eközben egymás után jelentek meg a színes fénycsokrok, nem sokkal később a fellövésükkel járó sűrű pufogás is megérkezett, a szemben emelkedő dombok megsokszorozták a hangjukat. A gyerekek boldogan kiabáltak, ugráltak, mutogatták a felröppenő és kinyíló piros, kék, zöld tűzijátékcsillagokat. Újévi jókívánságok vidám hangzavara töltötte be a Kálváriadomb tetejét, miközben a hátizsákokból előbújtak a termoszok, és minden papírpohárba gőzölgő boros vagy pálinkás tea került.

– Jövőre mi is hozunk forralt bort – súgta az asszony fülébe a férfi, amikor összeborulva boldog új évet kívántak egymásnak.

– Hozunk – súgta vissza az asszony. – Jövőre hozunk! – És mint minden szilveszteréjszakán, valahol legbelül most is megszólalt benne a titkos, szívszorító kérdés: – Vajon lesz-e jövőre? És milyen lesz, ha lesz?

Aztán lenézett a szüntelenül fellobbanó színes fényecskékre, amelyek szétszaggatták a völgyre boruló rózsaszín ködtakarót.

– Ha tudnák odalent, hogy milyen a szilveszter a Kálváriadombon, sutba dobnák a lakkcipőket, elővennék a bakancsokat, és biztos, hogy nem bánnák meg a cserét! – gondolta mosolyogva.

A szerző Kossuth- és József Attila-díjas prózaíró, költő, műfordító.

Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:

Jassó Judit: Crystal Pepsi

Kiss Noémi: A temetőben várnak

Vámos Miklós: Teendők halálom előtt

Sereg András: Újabb kétperces történetek

Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról

Petőcz András: A filodendron karácsonyfa

Poós Zoltán: Amikor az ünnepnek saját fénye volt

Száraz Miklós György: Kutyasors

Kovács Krisztián: A törődés hiánya

Szendi Nóra: Túlélő

Király Farkas: Szemüvegek a vonaton

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: David Wall / Getty Images)