Tévéműsor a semmibe - Tévétörténet '69

Mindazok sokan, akik izgulnak, hogy idehaza nincs eléggé előkészítve a televízió átkondicionálása a digitalizáció csodálatos világára, és egyszercsak úgy lesz itt a jobb kép meg hang, hogy elfelejtettek szólni, mikor kell visszaszámolni tíztől, na, ők nyugodjanak meg. Ha valakinek megvan a digitális átállásról szóló törvény, akkor persze másolja és adja tovább, de a válasz nem abban van, hanem a Rádió és Televízió Évkönyv 1970-es kiadásában.

Valójában a könyv 1969-ról szól, remek év volt, száz családra 77 rádió jutott, és csak 45 tévé, nem csoda, hogy a rádió közvetített szívműtétet az Országos Kardiológiai Intézetből (sebész belép jobbról, a nővérek összekacsintanak). És a forradalmi újdonság is a rádióban jelentkezik: „Érdekes módszerrel szavaztatják meg az új magyar táncdalokat bemutató Made in Hungary hallgatóit. Minden dal külön telefonszámot kap, s így ennek a feltárcsázása már önmagában szavazatnak számít”. Ehhez képest a tévé a Ki minek a mestere versenyt hirdeti meg újra, az esztergályosok és a lakatosok után ezúttal a fiatal villanyszerelők számára.

És igen, a rendkívül szellemes, máig meghaladhatatlan szójáték is e kor terméke: elindult a rádióban az Egy show és más semmi (az első adást Hofi Géza vezette) és a tévében a Show-hivatal.

Ekkor a Magyar Rádió és a Televízió még egy intézmény, utóbbi feljövőben. A tévében az év legelején rajzfilmsorozat indult, a dr. Agy az új gazdasági mechanizmust magyarázta el közérthető formában, elkezdődött a Tízen Túliak Társasága, nagy sikerrel fut a Négy páncélos és a kutya és a nézők elkezdhetek feljelenteni a Kék fényben.

Nade, amiért a szívmasszázs elmaradhat. 1969 a színes televíziózás első magyarországi éve volt – derül ki Szinetár Miklós írásából. A szerző alig burkolt rendszerkritikával jegyzi meg, hogy egyelőre még csak a kísérleti adásokat sugározzák, igaz vevőkészülékek nincsenek is forgalomban, mindössze 2-300 francia kísérleti gépen lehet venni az adásokat. Ennek ellenére hetenként egyszer már adnak színes filmeket, s „itt-ott feltűnnek már saját készítésű műsoraink is. Lassan ugyan, de bontakoznak ezen a téren is a fejlődés körvonalai” – kerekedik felül az óvatos optimista a tévé rendezőjében. Ez a bizakodás marad továbbra is, amikor bejelenti, hogy 1970-ben megindul a színes magyar tévékészülékek gyártása. „Talán már forgalomba is kerül egy bizonyos mennyiség, és növekszik a műsoridő is. Közvetítőkocsik kapcsolódnak a munkába, s ezek már élő, egyenes színes közvetítéseket tudnak sugározni. A folyamat lassan, de megállíthatatlanul tör előre…”

De mielőtt teljes tort ülne a derűlátás, Szinetár a folytatásban a színes televíziózás színdramaturgijának megtervezésénél figyelmezteti a nézőket: az új korszakot – a színek feletti örömünkben - a tobzódás fogja jellemezni, mindez pedig arra csábítja majd az alkotókat, hogy minél erőteljesebb, minél vadabb színekkel dolgozzanak. De Szinetár szerint mindez gyerekbetegség, elmúlik majd, „a színes televíziózás elterjedése nem lehet a színekben való öncélú, egy idő után bizonyára fárasztóvá váló tobzódás”.

Egyszóval, óvatosan duhajkodjunk majd mi is a tűéles kép és hihetetlen hangzás digitális világában. (DAB-rádiót egyébként tavaly nem tudtam venni több nagy elektronikai üzletben.)

A könyvből kiderül az is, hogy „Televíziót az iskoláknak!” jeligével országos akció indult 1969-ben, hogy valamennyi iskola bekapcsolódhasson az audió-vizuális oktatásba. A fejlődés lassan, de bontakozik.