„Azt hiszem, a hírnév nem egy kifizetődő dolog. A legtöbb, amit mondhatsz, hogy helyet biztosít az éttermekben” – nyilatkozta David Bowie a Q magazinnak még 1990-ben, a Fame című daláról. Az 1975-ös keltezésű lemezt az ötveneik évforduló alkalmából úgynevezett félsebességű vágással rögzítve újból kiadták, hogy a lehető legjobb legyen a hangminősége.

Bowie azonban a Fame-nek köszönhetően nemcsak a legjobb éttermekben kapott helyet, hanem az amerikai lista csúcsán is, ugyanis ez a felvétel volt az első No. 1 kislemeze az Egyesült Államokban. A dal és az album is paradigmaváltó volt a populáris kultúrában, Bowie – maga mögött hagyva az akkor csúcsra járatott glam-rockot, illetve kiélve a soul és az R&B fétisét – megalkotta a blue-eyed soult, vagy ahogy ő nevezte: a plastic soult.

Fiatal amerikaiak rázzák az utcát

A Carlos Alomarral és John Lennonnal közösen készített Fame egyébként nemcsak a slágerlistákat tarolta le, de komoly szakmai respektje is lett, nem sokkal a megjelenése után feldolgozta George Clinton és James Brown is. Amerika Bowie lábai előtt hevert, miközben az albumot sokan csak afféle átmeneti munkának tartották Bowie dicsőséges glam évei és az életmű csúcsát jelentő berlini korszaka között.

már az 1972-ben publikált The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című albumon hallható Starban feltárta a sztárság, a hírnévre vágyakozás kamaszokra gyakorolt hatását. Ugyanakkor a Fame-ben már arról énekel, hogy a hírnév olyan járulékos velejárója a popnak, ami tönkreteszi az alkotó energiát és a személyiséget is.

Csak egy tánc volt? 

A Diamond Dogs 1974-es aréna-rock turnéja közben kezdett belefáradni a megalomán show-ba, lazulni szeretett volna, mert közben fölfedezte magának a soult, az R&B-t és a diszkók világát. Bowie egy időre félrerakta az apokaliptikus víziókat, a lélek nemváltásait, és először készített olyan albumot, amivel 

Ezen az albumon mutatkozott be csodagitárosa, Carlos Alomar, aki hosszú ideig vezette a zenekarát. Alomar volt az, aki elhozta a Young Americans sessionökre a barátját, az akkor még ismeretlen Luther Vandrost is. Az album felvételei olyan nagy hatást gyakoroltak a Diamond Dogs-turnéra, hogy menet közben Bowie lemondott a teátrális színpadi díszletek nagy részéről, és új dalokat is beemelt a setlistbe.

Van, aki szereti a minőségi női magazinokban a művész házaspárokkal készített interjúkat, van, aki nem. Előfordulhat, hogy annyi hazugságot érzünk bennük, mint egy pecsétgyűrűs, selyemsálas táncdalénekes vallomásában, akinek a kedvesének a szeme alatt nem sikerült a közös fotózásra lesminkelni a kék foltokat.

Ugyanakkor nincs okunk kételkedni a szerelem erejében, különösen akkor, ha az A-listás fiatal popikon, Selena Gomez és a szintén csúcsokat ostromló producer vőlegénye, Benny Blanco Said I Love You First címmel közös albumot publikál. Blanco már korábban is készített dalokat Gomeznek, de akkor a művésznő nem vette őt a nevére. Most viszont már jegyesek, szerelmüket pedig vendégekkel ünneplik: itt van Charli XCX, Gracie Abrams és Finneas is, akik hoztak ezt-azt a lemezre.

Párosan szép

A szerelmespárok lemezeinek komoly hagyománya van, gondoljunk csak John Lennon és Yoko Ono albumaira, de Cher és Gregg Allman is adott ki szerelmes projektet Allman and Woman címmel. Beyoncé és Jay-Z pedig Lennonékkal ellentétben nem hotelszobát választott, hogy világgá kürtölje a szerelem és a béke erejét, még csak nem is egy kulcslyukon keresztül látható hálószobát, ahogy Selena Gomez és Benny Blanco (ezt látjuk az új albumuk borítóján).

hogy a szerelmüket és az Everything Is Love című közös albumukat ünnepeljék olyan díszes társaságban, mint a Mona Lisa vagy a Szamothrakéi Niké. Blanco és Gomez meglephette volna egymást fotóalbummal vagy összevágott videóval, de ők zenét vágtak össze, és mindenkit a hálószobájukba hívtak egy közös zenehallgatásra.

A szemérem másik oldala

Ilyenkor bármi előkerülhet a hitvesi ágy párnája alól vagy az éjjeliszekrény fiókjából… A Sunset Blvd című dalban Gomez arról énekel, hogy a Sunseten meztelenül szeretkezik párjával, amíg ki nem hívja valaki a rendőrséget. …Alig várom, hogy megfoghassam, hogy megfoghassam azt… Nagy, nagy. Meztelenül tartalak, a Sunset Boulevard közepén, híres leszel, mert mindenki minket bámul… Olyan jó érzés, hogy fáj, de érted tágra nyitnám a számat, imádkozva, ahogy oltod a szomjamat. 

A dalhoz klip is készült, de csak stilizálva látjuk azokat a bizonyos jeleneteket, pedig ha közzétették volna a térfigyelő kamerás felvételeket, bizonyára percek alatt milliárdos letöltést produkált volna a dal, hiszen csak keveseknek sikerült huncut módon megénekelni a fellációt a pop bűnös hetven évében.

Egy rock and roll party cowboy vagyok, nem fogok Tolsztojt olvasni – szögezi le Justin Hawkins, a The Darkness énekese a Rock and Roll Party Cowboy című definitív glam-rock himnuszban. Pedig ha olvasott volna Tolsztojt, akkor tudná, hogy egy alkotást nem feltétlenül kell három és fél percben elképzelni, vannak nagyobb formák is, akár zenében, akár irodalomban.

Ha a nagy orosz írót nem is szereti, a Bibliát bizonyára forgatta egykoron, mert a zenekar új, Dreams On Toast című lemezéhez kiadott sajtóközleményében azt írja: „Isten átkozottul jól tudja, hogy amire a világnak most szüksége van, az az édes rock... Csukják be a szemüket, lazítsák meg a nyakkendőjüket, és élvezzék.”

A sötétség útja

Justin Hawkins tehát nemcsak party cowboy, hanem a rock and roll nagy hittérítője is, aki azt adja a világnak, amire nagy szükség lenne, ezt pedig a rock and roll formátumra tervezett szórakoztatás. Persze egyszerű lenne elintézni a The Darknesst azzal, hogy

akik nem tesznek mást, csak eltúlozzák a Queen, a Status Quo, az AC/DC, a Thin Lizzy és a Sweet gesztusait. Most éppenséggel van itt punk hatású The Battle for Gadget Land és country zsánerű Cold Hearted Woman is. Persze joggal tehetjük fel a kérdést: érvényes-e még a The Darkness, hiszen inkább csak afféle gegnek tűnt az egész 2003-ban, amikor megjelent a Permission to Land című debütáló albumuk.

Glamkabaré éjjel-nappal

A lemez mindenkit meglepve a brit albumlista élére került, de hiába nyerték meg az legjobb brit albumnak járó Brit Awardot 2004-ben, olyannak tűnt a produkció, mintha a Muppet Show vicczenekarát láttunk volna. Különösen akkor, amikor énekesük, Justin Hawkins megmutatta falzett énekét és kissé kócos fogsorát. 

2006-ban, három évvel a mindent vivő bemutatkozó albumuk után fel is oszlottak, ugyanakkor 2011-ben, meglepetésre, újjáalakultak. Azóta sorra jelennek meg korrekt glamkabaré lemezeik, remek vicces vintage-rock banda lettek, akik a fesztiválokon élő show-ikkal bemelegítik a közönséget a legnagyobb sztárok előtt. 

Idehaza bizonyára csak egy maroknyi rajongó számára csenghet ismerősen Ethel Cain neve, akit zenéje helyett sokkal inkább néhány virálissá vált videójából ismerhetnek. Pedig a 27 éves énekesnő az elmúlt évek egyik legkomolyabb zenei albumát tette le az asztalra, jelentősebb rajongói bázis nélkül viszont értelemszerűen a Preacher's Daughter sem tarolta le a toplistákat – egészen mostanáig. Közeledve a korong harmadik évfordulójához, Cain egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Különleges, sötét és titokzatos karaktere ellenére pedig halomszámra gyűjti az új követőket. Magam is csak az elmúlt hetekben ismerkedtem meg munkásságával, amit nem is bánhatnék jobban – Ethel Cain egyike azon kevés előadóknak, akiknek zenéje valódi hatást tud gyakorolni a hallgatókra; persze csak akkor, ha vevők vagyunk rá.

Fotó: Debbie Hickey / Getty Images Hungary

De ki is igazából Ethel Cain? Nos... egy kitalált karakter. Egyáltalán nem új keletű dolog, hogy egy zenész művésznevet választ magának, a floridai születésű Hayden Silas Anhedönia számára viszont alteregója sokkal mélyebb jelentéssel bír. „Ethel Cain az én sötét, gonosz ikertestvérem” – nyilatkozta már többször is a 27 éves énekes. „Nem gonosz a szó szoros értelmében, de mindketten hasonló nehézségeken mentünk keresztül. Ha nem a gyógyulást, a megbocsátást és a felejtést választom, pontosan ugyanúgy végeztem volna, mint ő” – árnyalta a képet egy három évvel ezelőtti interjúban, ezzel már utalva arra, hogy 2022-es debütáló stúdióalbumának főszereplője bizony nem kapja meg a happy endinget.

Anhedönia zenei utazása 2017-ben vette kezdetét, ekkor még különböző neveken kísérletezett, úgynevezett hálószobapop stílusú demók létrehozásával. Először White Silas néven osztotta meg leginkább gregorián ének által inspirált számait és mixtape-jeit a SoundCloudon és a Tumblrön. A fordulópont 2019 nyarán érkezett, amikor Anhedönia elkezdett Ethel Cain néven alkotni, amely azóta fő zenei projektjévé nőtte ki magát. Az új művésznév megválasztásakor egy „nőies, matrónás, régi amerikai név” lebegett a szeme előtt, miközben Káin bibliai alakja is inspirációt nyújtott. Ethel Cain név alatt három EP-t, a Carpet Bedet, a Golden Age-t és az Inbredet adta ki, mígnem meg nem jelent első teljes értékű stúdióalbuma, a Preacher's Daughter.

A negyven éve alapított Deacon Blue tagjai úgy érezték, vissza kell menniük azon az úton, amin a nyolcvanas évek közepén elindultak. De nem egy emlékkönyvet vagy egy válogatást adtak ki ehhez, hanem egy vadonatúj albumot The Great Western Road címmel. A címe azokra a glasgow-i helyekre utal, ahol annak idején koncertek után találkoztak.

Ricky Ross, a zenekar vezetője a BBC rádió Good Morning Scotland című műsorában elárulta: A The Great Western Road egy divatos városrész, amiről úgy gondoltam, hogy egy bizonyos ideig szimbolikusan a miénk volt. Ez volt az a hely, ahol lenni akartunk, és 1987-ben két hónapig mi voltunk ez az utca. Persze Ricky Ross, a zenekar vezetője szerénykedik, a Deacon Blue 12 UK top 40-es kislemezzel és két UK No. 1 albummal örvendeztette meg Angliát.

Kék korszak

Sőt, a Raintown című debütáló albumukon hallható Dignityt a Dundee United szurkolói afféle himnuszként énekelték. (Akik már éltek 1979-ben, talán emlékeznek arra, hogy a Diósgyőr UEFA Kupa meccsen 1:0-ra legyőzte az abban időben igen erős Dundee United csapatát.) A Dignity egy munkásról szól, aki arról álmodik, hogy elmenekül a napi munkája elől, és spórol egy csónakra, amivel majd elvitorlázik. 

De ami a legfontosabb: a The Great Western Road második helyig kapaszkodott az Egyesült Királyság albumlistáján. Az 1985 nyarán alakult zenekar – amely nevét az 1977-es Steely Dan-dalról, a Deacon Bluesról kapta – kimondottan pozitív, normális csapat, tele optimizmussal, energiával, és ez a mai napig áttűnik a dalaikon.

Oooh oooh, naa naa

Akár ők is írhatták volna a Jóbarátok főcímzenéjét, de a sorozat 1995 körül indult, és az amerikai producerek a The Rembrandts I’ll Be There for You című slágerét választották. A Deacon Blue-ról az jut eszünkbe, hogy itt egy kedves, jófej zenekar, amelyiknek különösen jól áll a refrénekhez hozzáadott oooh oooh vagy naa naa naa, de jól áll a rádióbarát, telezongorázott, kortalan, igényesen meghangszerelt slágerpop is.

Már nem tematizálják a popot, de a 2012-es visszatérésük után hat újabb albumot írtak, a mai napig dolgoznak, és dalaiknak komoly élvezeti értéke van, akkor is, ha már nem írnak „hatalmas” slágereket. Ugyanakkor jót tett nekik az idő, jól öregedtek. A The Great Western Roadon végigjárjuk a zenekarral a megtett utat, miközben a dalokat az egészséges melankólia uralja.

Eljött Will Smith rajongóinak ideje. Mert nem elég, hogy húsz év után Based on a True Story címmel új lemezzel jelentkezett a ficsúrosan jóképű rapper, de azt be is mutatja 2025. augusztus 14-én a Budapest Parkban. Hogy a fellépése retró show lesz-e, olyan szórakoztatóipari mutatványokkal, mint a Miami, a Gettin’ Jiggy Wit It és a Wild Wild West, vagy az önmitológiájára támaszkodó terápiás találkozó, nem tudjuk.

Will Simith You Can Make It című új számát hallgatva könnyen lehet, hogy afféle evangelizációban lesz része azoknak, akik forszírozzák az élő adás varázsát. És ha Isten tényleg létezik, csak azon tűnődsz, vajon meghallgat-e… a halál árnyékának völgyében járva. És amikor azt hiszed, hogy már semmid sincs, csak menj tovább… Hát igen, az után a bizonyos pofon után nem Chris Rock kontrázott egy még nagyobb maflással, hanem maga az élet.

Száll egy pofon a szélben 

Lehetséges, hogy az a bizonyos pofon nem csak Will Smith házasságát mentette meg, hanem a zenei karrierjét is? Mindenki emlékszik, hogy a 94. Oscar-gálán Chris Rock ízléstelenül poénkodott Will Smith feleségén, Jada Pinkett Smithen és betegségén, ami után Will Smith lekevert egy pofont az est házigazdájának. Smith ezután átvette az Oscar-díját a Richard király című filmben nyújtott alakításáért, majd a pofon miatt lemondott filmakadémiai tagságáról, az Oscar-gáláról pedig tíz évre kitiltották. Ugyanakkor a megsértett feleség azt mondta, ez a bizonyos szent pofon – ahogy ő hívta – volt az, ami megmentette a tönkrement házasságukat.

Hogy megmentette-e Smith parkolópályán lévő rapkarrierjét is, az már más kérdés. Az biztos, hogy a pofon és annak következményei késztették Smitht arra, hogy végre dalokat írjon, és hogy szembenézzen a démonjaival, de végül Istent találta meg a halál árnyékának völgyében, azaz Hollywoodban.

Önsegítő tréning

Ez a bizonyos You Can Make It tele van olyan, önsegítő tréningeket idéző mantrákkal, amelyeket a volt osztálytársak osztanak meg Jason Statham képével illusztrálva.

• Minél mélyebb a zuhanás, annál magasabbra emelkedsz, Isten kinyit egy ablakot, amikor az ördög bezárja az ajtót. A legsötétebb éjszakákból nappal lesz, és minden viharból kifogy az eső. Minden pillanat egy lehetőség, szóval öleld át az utat.

De nekünk nem egy Insta-bölcselőre van szükségünk, hanem a vicces Willre, aki a Miamival olyan kerti partit csinál a tízéves lányok születésnapi buliján, hogy a pálmafáról lógó pináta, és a medencében ringatózó lámás és kapibarás úszógumi is bugizni kezd.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp címmel elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fotó: Kustan Adam

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben sem kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Nomique,
• Kustan Adam,
• Chowteez.

Az angol tengerparti üdülővárosból, Southend-on-Sea-ből származó The Horrorsnak sikerült újrakonfigurálnia magát a Night Life című albumával, és számtalan kanyar után visszatalálni a zajos garázs-goth világához. Ez bizonyára annak is köszönhető, hogy a The Cure novemberi visszatérése a Songs of a Lost World című albummal kifejezetten látványosra sikerült.

A 2005-ben alakult The Horrors a rock and roll egyik nagy revizionistája, számos alkalommal értelmezte újra, vette vissza a popmúzeumokból a posztpunkot, a goth-rockot, a shoegaze-t, a krautrockot és a pszichedelikus punkrockot. Ezúttal visszatértek a gothrockhoz, de úgy, hogy mindenki számára világos legyen: szeretik a Jesus and The Mary Chaint, a Depece Mode Ultra-korszakát, a Marilyn Mansont, a Nine Inch Nailst és a Radiohead Kid A-re írt dalait.

Rocky és horror

Az a legjobb egészben, hogy részint rehabilitálták és szalonképessé tették a goth-rockot egy olyan felségterületen, ahol a brit-pop vérvonala nélkül nehéz labdába rúgni, és ahol a cool kategóriáját azok határozzák meg, akik az Oasistól az Arctic Monkeysig tartó horizonton értelmezik a popot.

Persze a goth-rockkal minden rendben van, olyan csodalemezeket adtak a rock and rollnak, mint a The Cure Pornographyja vagy a Sisters Of Mercy First and Last and Always című klasszikusa. Igaz, hogy a műfaj évtizedek óta nem tudja tematizálni a popot, de ez legyen a nagybetűs pop baja. Mi büszkén hallgassunk Siouxsie and the Bansheest, Bauhaust, és jót fog tenni nekünk.

Éjszakai repülés

Alapvetően a The Horrors énekese, Faris Badwan és a basszusgitáros, Rhys Webb írta a Night Life-ot, és ez a zenekar első olyan lemeze, amely nem az eredeti felállásban készült. A Telegramból érkező Jordan Cook lett a dobosuk, Amelia Kidd a billentyűs, a végeredmény ugyanakkor még mindig a klasszikus The Horrors-élmény. Ki merné azt mondani, hogy nem revelatív az ambient-pop, a Primal Scream-féle zajköltészet és a goth-rock pózait összeházasító rock and roll? Hogy a Sisters Of Mercyt idéző More Than Life-nak és a The Silence That Remainsne-nek ne lenne ott a helye 2025 legjobb rockdiszkóiban? 

Tate McRae So Close to What című albumának borítóján az ifjú tehetséget erősen szexualizált pózban látjuk, de mivel háttal ül nekünk, afféle alnyomatként kivehető a coveren az arca is, amelyről mámoros öröm eksztázisa olvasható le. 

A hátoldal kompozíciója jobb lett volna a címoldalra, mert erősebb ábrázolat, de a produkció nagyon el akarta adni az énekesnőt, és nem az artwork lett az igazán fontos, hanem a kereskedelmi teljesítmény. És a produkció zsánerét ismerve ez reális megfontolás.

Sistergő romantika

De mi látható ezen a bizonyos hátsó borítón? A Hollywoodi hírességek sétányának legendás, ötágú rézzel körülvett, műkőből készült csillaga, amit, úgy tűnik, ripityára tört Tate McRae körömcipője.

Ez kimondottan erős gesztus, talán az album leginkább figyelemre méltó megnyilvánulása, hiszen ezen a bizonyos sétányon több mint 2700 név szerepel már, ki akar a 2800. lenni? Hagyjuk a fenébe a sztárságot, és táncoljunk! Ez egy üzenet, de valójában Tate McRaet pont a sztárság izgatja legjobban, és maga a dance-pop. Ezért is készítette el So Close to What című, immáron harmadik, sistergő romantikát és akrobatikus táncokat ígérő albumát.

Tate McRae So Close to Whatja olyan, mint a Spotify szellemdalokat tartalmazó műsorlistája, amelyeknél az apukák nem is veszik a fáradságot, hogy a kocsijuk kijelzőjén megnézzék az előadót, elég, ha a tinédzser lányunk tudja. Ennyi? Nem. A dolog azért bonyolultabb.

A diszkógömb forgási iránya

Kétségtelen, hogy a művésznő harmadik albuma nem különösebben eredeti kiadvány, de hát maga a dance-pop dalok sem azzal a szándékkal készülnek, hogy megváltoztassák a diszkógömb forgási irányát. Az album pedig mintha visszahozná a kétezres évek elejének szexi popját, Britney Spears nagylányos attitűdjét, Nelly Furtado hiphopra érzékeny, fenékrázós tánczenéjét, a Pussycat Dolls évődő popját és a fiatal Christina Aguilera ambícióit.

És kétségtelen, hogy a Sports Car című slágert hallgatva olyan érzésünk támad, mintha a kocsi anyósülésén maga Timbaland adna navigációs tanácsokat. Persze az összkép még ennél is bonyolultabb, hiszen a diszkókollekciónak vannak kortárs referenciái, nyilvánvaló Doja Cat, Ariana Grande és Charli XCX hatása is.

Az Oasis annyi mindent kölcsönzött ki a pop közkönyvtárából, hogy amikor találtak egy Newtonnak tulajdonított idézetet, és lemezcímmé alakították, arról is kiderült, hogy rengetegen használták már a popkultúrában (például az R.E.M. a King Of Birds című daluk refrénjében).

A 25 éve megjelent Standing on the Shoulder of Giants jubileumi megjelenése jó alkalom a történelmi igazságtételre: eldönthetjük a pop léha ítélőszéke előtt, hogy valóban ez a zenekar leggyengébb albuma, vagy sem, és ehhez képest mindegy, hogy a Newtontól kölcsönzött címben a shoulder vagy shoulders szerepel-e. Az Oasis szerencsére a The Beatlest sem idézte pontosan, és milyen jó volt ez így. Kihallottunk az egészből még egy kis Led Zeppelint, Stone Rosest, bármit a hatvanas évek végéről vagy éppen a punk-rock időszakából.

Válltól vállig

Az Oasis két óriása persze Lennon és McCartney volt, és ezzel nincs semmi baj, mert csak az számít, hogy jó-e a Standing on the Shoulder of Giants. Nos, negyedszázad elteltével már kicsit nehezebb rávágni, hogy ez a legrosszabb Oasis-album, mert az ő esetükben különösen nehéz felállítani a tetszési indexet.

Abban mindenki egyetért, hogy a két legjobb albumuk a bemutatkozó Definitely Maybe (1994), amely minden idők leggyorsabban eladott debütáló nagylemeze volt az Egyesült Királyságban, és a második, a (What’s the Story) Morning Glory? (1995), amely tíz héten át vezette a brit albumlistát. 

Aki még a kilencvenes évek közepén lépett be az Oasis-univerzumba, annak talán a harmadik, még az eredeti felállással készült kolosszális album, a Be Here Now (1997), amit egyesek a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band zsenialitásához hasonlítottak.

Szép kilátások

Mások pedig úgy bókoltak, hogy ez volt a megzenésített kokain minősített esete, ugyanakkor megkapta a minden idők legostobább albuma titulust is. A Be Here Now e sorok írója szerint a zenekar harmadik legjobb albuma, míg a Standing on the Shoulder of Giants az életmű egészét illetően erős közepes, öt kiváló, klasszikus dallal (Fuckin’ in the Bushes, Go Let It Out, Put Yer Money Where Yer Mouth Is, Gas Panic!, Where Did It All Go Wrong?). Akárhogy is, de ez a tízszámos album fele. Ezekért viszont érdemes feltenni a lemezjátszónkra.

Igaz, hogy a negyedik lemeznek csak a fele nyújtja az elvárható minőséget, de azokban igenis ott van az a bizonyos Oasis-élmény. A zenekar a kilencvenes évek végére mindent elért, amit elérhetett, népi hősök lettek, és ma is azok, jelenleg az Oasis újbóli összeállása és a jegyértékesítésük olyan hírértékkel bír, mint a királyi családban egy esküvő.

Megérkezett Ariana Grande eternal sunshine albumának régóta várt deluxe verziója, amely új címet is kapott: Eternal Sunshine Deluxe: Brighter Days Ahead. Az eredeti lemez hat dallal bővült, illetve egy kisfilmmel is megajándékozta rajongóit a 31 éves énekesnő. Ezzel indította el legújabb éráját, a Brighter Dayst, így már turnéidőpontokban is reménykedhetnek a fanok.

Kicsit több mint egy évvel ezelőtt jelent meg Ariana Grande hetedik stúdióalbuma, az eternal sunshine. A projekt egy konceptalbum, a dalok egy adott gondolatmenet, érzelem vagy hangulat mentén íródnak, ezt követi végig a zenei hangszerelés is. A címéből is kikövetkeztethető, hogy az albumot az Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind) film ihlette. Amint azt már Ariana Grande is elmondta, ez az egyik legőszintébb zenei projektje, igyekezett egy abszolút sebezhető oldalát megmutatni zenéjén keresztül, egy igazán művészi koncepcióba csomagolva.

Ariana Grande 2025. március 2-án

Fotó: Chelsea Guglielmino / Getty Images Hungary

Miért pont ez a film ihlette? Nos, Ariana Grande mindig is hatalmas Jim Carrey rajongó volt, ebben a produkcióban pedig a színész játssza a főszerepet. Grande többször is említette, nagyon sokat jelent neki ez a film, 2023-ban pedig olyannyira megihlette, hogy egy teljesen új szintre emelhette zeneiségét. Úgy fogalmazott, „csak úgy ömlött belőlem a szó, hamar kész lett az összes dal, az egész folyamat nagyon gyorsan történt”. A kritikusok szerint ez az album egy emelkedettebb változata a Sweetener és a Thank U, Next albumainak.

A 2020-as Resistance című memoárjában írja Tori Amos, hogy a művészeknek kritikus szerepet kell játszaniuk a zavaros időkben. Szerinte maguk a művészek mutatják meg a kijáratokat a galaxisokba, a jóindulatú univerzumokba, ők azok, akik világokat építenek, történeteket mesélnek, miközben mi, olvasók vagy hallgatók, egy képzeletbeli tűz körül ülünk, vagy táncolunk, azaz van közösségünk, tehát nem vagyunk egyedül.

Nemcsak nekünk, de a gyerekeknek is szüksége van menedékre, sőt ennél többre, még a galaxisokra. A gyerekeknek és a gyakorló szülőknek írta Amos a Tori és a múzsák című mesekönyvet, majd kísérőajándéknak, mintegy lendületből, egy albumot is készített The Music of Tori and the Muses címmel.

A múzsák csókjai

A kötet nemcsak mese, hanem kreativitást fejlesztő segédanyag is. A történetben a még gyerek Tori, aki tehetséges zongorista, megismerkedik a tizenegy éteri múzsával, akik mitikus módon rendszeresen megjelennek neki, és arra bátorították, hogy alkossa meg saját zenei stílusát. A könyv azt is sugallja, hogy mindenki induljon el a felfedezőútjára, hogy találkozzon a saját múzsáival. És persze a mesét zenék illusztrálják, olyanok, amelyek komolyan veszik a gyerekeket, mégis van bennük némi könnyedség is.

És szögezzük le gyorsan: Tori Amos egyik legjobb albumával van dolgunk, a művésznő nem úgy tekint a gyerekekre, mintha azok mindörökké középsősök maradtak volna a Mackóvár oviban.

Cipőt a cipőboltból

Az album nem gyereklemez, hanem a gyermeki ártatlanságot és fantáziaáradást megidéző, kilenc dalt tartalmazó Tori Amos-album, aminek első számú múzsája nem egy virágsziromszárnyú tündér, hanem Tori Amos férje, Mark Hawley angol hangmérnök. A művésznő 1994 óta dolgozik vele. Hawley egyik este felvetette, hogy neje zenével is megtámogathatná a történetet, ha már a könyv egy zongorázó kislányról és a múzsáiról szól. Ezek után Tori Amos összerakott egy zenekart, és megszülettek a dalok is. De nemcsak a férj volt a múzsa, hanem – hogy legyen a dologban valami meseszerű is – a művésznő cipői is. Közismert, hogy Amos, mint afféle underground Carrie Bradshow, imádja a cipőket.

Menni vagy maradni? Időről időre előjön az elvándorlás témája, főleg amikor a politikai talaj egyre forróbb és nő a belső feszültség. Erre reflektál legújabb dalában Deniz is, aki bár egyik oldalon sem  foglal állást , úgy látja, elég komoly gondok vannak itthon. A rapper szereti a hazáját, és úgy véli, okkal született ide. Szerinte elvándorlás helyett érdemes inkább arra törekedni, hogy az itthoni helyzeten javítsunk.

„Ebbe a témába nem először nyúlok bele. 13 éve jelent meg a Hazám című dal, ami majdnem ugyanerről szólt, majd néhány évvel később a Holnapután című szám, 2018-ban pedig már Renivel közösen az Ide várlak vissza. Utóbbi szintén azt feszegette, hogy nem olyan sz*r hely Magyarország, ahogyan azt sokan állítják. Vannak ennél rosszabb helyek a világon, és legyünk arra büszkék, hogy ide születtünk” – nyilatkozta lapunknak a rapper. Hozzátette:

„A téma amiatt kezdett el jobban foglalkoztatni, mert a baráti társaságomból és a családomból is többen elhagyták Magyarországot, amit nyilván mindenkinek rossz megélnie. Viszont időközben kialakult bennem ez a kettősség, hogy bár nem gondolom olyan rossz helynek Magyarországot, mint ahogy azt mások beállítják, maga a közhangulat, hogy mindenki egymás torkának ugrik, az egészségügy helyzete és minden egyéb, az én fejemben is kérdéseket vet fel.”

A magyar zenének van egy szépsége, amire kevesen figyelnek. Ezt a szegmenst nem tolják mindennap a hallgató képébe, nem is olyan dolog, amitől rögtön átjár bennünket az ismerős érzés, mégis azon kevés terület közé tartozik, amire tényleg rá tudjuk fogni, hogy eredeti. Ez az underground – de nem az az underground, mint tíz éve.

A fogalom olyan sokat változott itthon, hogy ma már sem stílusokban, sem előadók tekintetében nincs köze ahhoz, amit mondjuk a kétezres évek második felében vagy a 2010-es évek elején hallgattunk. Jóformán a szegmens is kicserélődött, így a mai underground könnyűzene tele van új és úttörő arcokkal, mint az Orion Dawn zenekar tagjai.

A csapat hosszú kihagyás után tért vissza, most dobta ki első újkorszakos középlemezét, rajta öt olyan dallal, amelyekkel kiaknázza a posztmodern zene adta minden lehetőséget. Nem köti őket gúzsba sem a slágernyomás, sem a stílusok kötelmei. Banger című EP-jük is ezt bizonyítja, ami a harag különböző formáit járja körbe, de nem azon a klisés módon, ahogy azt várnánk.

Egernek sokféle csillaga van, legyen az regény vagy bor, de ott a The Wallkids is, és a banda nem akármilyen zenét lőtt ki az éterbe. A címe Tavasz, és miről másról szólna, mint a megőrülésről, a szerelemről, a gyermeki megbolondulásról.

Azt mondja Gibbon, alias Nádasi István, a The Wallkids alapító frontembere, hogy a Tavasz nem csupán időutazás, de igazi kali-punk nóta. Szavai szerint „olyan ez a dal, mint amikor az ember turistáskodik a fiatalságában”.

Ez olyannyira igaz, hogy a Tavaszt hallva minden egykori kisdobos és úttörő vagy mostanában cserkész úgy érezheti, kapott végre egy indulót, tényleg a gyerekkorából. Kicsit pörgős, kicsit ordibálhatós, tábortűz mellett ugrálható, hiszen ahogyan a szöveg is mondja:

Itt a tavasz újra, a fejed kicsit furcsa,

szerelemben úszik minden hülye ember,

itt a tavasz újra, azt mindenki tudja,

hogy úgy szép az élet, ha nem nézed, csak éled!

A Donyeckből származó ukrán progresszív metalcore zenekar, a Jinjer úgy látja, hogy a sátánnak nem patája van, nincs fordított kereszt a homlokán, viszont nagyon is hasonlít Vlagyimir Putyinra. A Rogue című dalban arról énekelnek, hogy az Oroszország elnökének az a célja, hogy minél több vért gyűjtsön, számára semmit nem ér az emberi élet, és az aljas döntéseihez aktiválja szörnyeteg lovagjait.

Nincs még egy olyan metálalbum, amelyen ilyen erősen érződik egy megszállt, harcban álló ország traumája. A Duél című új albumuk címadó dalában azt hörgik a világba, hogy már nem lehet elrejtőzni, a sebek mélyek és szélesek, míg a Tumbleweedben megkérdezik a SUV-jukban, a Spotify-playlisten keresgélő nyugati fiatalokat: Hallottál a viharról, amely felforgatta az otthonom?

Nincs tűzszünet

Az albumon nincs tűzszünet, olyan, mintha közvetlen a hallójáratainkban robbannának fel a Javelin páncéltörő rakéták. A loudersound.com-on azt nyilatkozta az énekesnő, Tatiana Shmayluk, hogy az album az eszmék harcáról, és a két ország konfliktusokról szól. A Duél dermesztő dühe ellenére is számos szöveghelyen kimondottan lírai, szinte halmozza az irodalmi utalásokat, be lehet azonosítani többek között Tolsztojt, illetve Franz Kafkát is, a Kafka című dal megidézi A pert és Az átváltozást is.

Annak ellenére, hogy erős az album költőisége, Tatiana azt mondja, hogy a dalszövegeket egy hét alatt megírta. Eugene Abdukhanov basszusgitáros elárulta, hogy a demók nagy része már 2022-ben megvolt, és hogy soha nem töltöttek egy lemezanyaggal ilyen sok időt, számos felvételt szedtek szét és raktak össze újból.

A kígyó csókja

Nem minden dal szól a cserbenhagyott, kiszolgáltatott, mégis harcoló országról, Tatiana különösen büszke a Green Serpent című felvételre, amely egykori alkoholizmusáról szól. Amikor Eugene – aki már öt éve tiszta – először hallotta énekkel a dalt, olyan erős hatást gyakorolt rá, hogy – miként fogalmazott – könnyek folytak végig az arcán. Majd hozzátette, hogy ez a legjobb dal, amit a Jinjer valaha is írt.

Önts józan vizet a mámoros borba.
Ne válj tomboló viharrá, mert ez egy békés éjszaka.
Nem iszod meg, hanem magadba szívod, és végül elnyel a sár.
A szégyen jobban fáj, mint a fejfájás. A szőlő lehull.

Perzselő hőség megrepeszti a járdát, a város közel van a forrásponthoz – ez az izgalom kísérhetné a Doves új lemezének, a Constellations For The Lonely megjelenését is, de ez a szövegrész az új album nyitódalának, a Renegade-nek a költői komorságú felütése, és éppenséggel a jövő Manchesterét írja le a Szárnyas fejvadászt idéző disztópiában.

A zenekar az indie-pop egyik nagy tájképfestője, ugyanakkor zenés képalkotó diagnosztikájuk korábban nem mutatott ilyen sötét, monokróm felvételeket, most viszont mindent bevon a sötét ragyogás. És erre magyarázata is van a zenekar három tagjának, Jimi Goodwinnek és az ikreknek, Andy és Jez Williamsnek. A Doves ugyanis kénytelen volt lemondani a 2021-es The Universal Want – egyébként listavezető – albumuk turnéját, énekesük, Jimi Goodwin mentális problémái miatt, ugyanis komoly vitába keveredett önmagával, amikor szóba került az alkohol.

Suskák és galambok

Az énekes és basszusgitáros visszalépett a turnékötelezettségektől, hogy semmi ne veszélyeztesse a gyógyulását, így a Doves minden feladata a két másik alaptagra hárult. A helyzetet súlyosbította, hogy a zenekar nem mehetett vissza a Frank Bough Sound III stúdióba, ami 14 évig volt a safe space-ük, így az albumot főként az ikertestvérek, Jez és Andy Williams az otthonaikban vették fel úgy, hogy Goodwin hol jött, hol nem, attól függően, hogy éppen milyen viszonyban volt a démonaival.

Ha ez sem lett volna elég, az album megjelenése gyártási problémák miatt két hetet késett. A zenekar megpróbált értelmet adni a zűrzavarnak, és elkészítette a legsötétebb, filmszerű energiákat idéző, de tánczenének sem utolsó poszt-rock zajkollázsát.

Magányos szívek klubja

A Constellations For The Lonely olyan, mint amikor kilépünk a moziból, fejünkben még a film képei kavarognak, de már látjuk, hogy az utcán átvonult egy hatalmas vihar, de már csak a nyomait látjuk, miközben dolgozik bennünk a film végefőcíme. Mivel a frontember, Jimi Goodwin kevesebbet énekelt az albumon, a Williams testvérek részben magukra vették ennek a terhét, ami megváltoztatta a zenekar hangképét. Goodwin emblematikus hangja nélkül számos remek dal keresi a helyét a lemezen, de ha többször meghallgattuk az anyagot, megszokjuk Williamsék hangját. Az Orlando című dalnak – amit Goodwin énekel – ihlető forrásvidéke a Wim Wenders Paris, Texas című filmje. Goodwin azokról a férfiakról énekel, akik még mindig a féket javítják, azaz soha nem tudnak idejében megállni.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben sem kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Lucas Marci,
• Here We Are,
• letiltott_.

Fotó: Karajz Iván

Harminc éve, 1995 tavaszán beszélgettem Horváth Charlie-val a Kongresszusi Központ bárjában, amikor is elárulta, hogy a Jég dupla whiskyvel mindent felülmúló sikere után rengeteg whiskyt kapott a rajongóktól és a barátoktól. Azóta ezek a palackok már bizonyára elfogytak, elvégre eltelt harminc év, és nemcsak az 1994-es album öregedett jól, mint a whisky, hanem a következő, 1995-ben publikált Mindenki valakié is. Utóbbi album a napokban jelent meg a Magneoton gondozásában, először vinyl formátumban.

1995 Charlie pályafutásának talán legsikeresebb éve volt. Debütáló szólólemeze platina státuszú lett, ahogy a Mindenki valakié is, az év végén pedig két telt házas koncertet is adott a Budapest Sportcsarnokban, az egyiket a Tátrai Band tagjaként, a másikat szólóénekesként.

Két dózis egy helyen

A kilencvenes évek közepe sok szempontból a magyar popkultúra mélypontja volt, ekkor jöttek létre futószalagon összerakott fiúzenekarok, lánycsapatok, egy olyan korban, amikor ha valaki alapot ásott, előfordult, hogy vagy vasúti olajtartályt talált a telkén, vagy egy bebetonozott maffiózót, nemzeti színű joggingban. Ebben a zaklatott időszakban a főszerkesztők lapindítón még bőrmellényükre akasztották a csipogót, lapzártakor pedig már fotósmellényben nézték a címlap levonatát, zöld színű bankárlámpájuk fényében.

Charlie-nak olyan zenészeket sikerült maga mellé állítania, mint László Attila (gitárok), Lattmann Béla (basszusgitár), Horváth Kornél (ütőhangszerek) Fekete-Kovács Kornél (trombita) Lerch István (billentyűs hangszerek).

Játszd újra, Charlie!

A siker elképzelhetetlen lett volna Lerch István stílusgyakorlataitól, aki bámulatosan érzett rá a bluesos lüktetésű, szélesvásznú funky életképekre. És persze, Horváth Attila vérprofi, intelligens, a Charlie-élményt megépítő dalszövegei adtak hátteret a daloknak, amelyek tele vannak popkulturális utalásokkal.

A Hé, nővér! felütését (A helyzet jó, csak reménytelen) vessük össze a Fonográf A show folytatódik című dalának nyitányával: Tudod, a helyzet az jó, de nem reménytelen. És ott a Játszd újra, Sam! című, a Casablancára utaló felvétel, amelyben a nyomaték miatt elhangzik a szintén a filmet idéző As Time Goes By-sor is. Charlie kollekciója egy hotel minibárjára emlékeztet, amelyben nemcsak whisky található, hanem vodka is (Olvad a jégvilág). Ebben a dalban egy moszkvai hotelbe hív minket egy szédületes vodkaparti éjszakára.

A 2003-ban alakult The Wombats életműve olyan, mint egy elhúzódó pánikroham, amire az adott albumuk lehet a recept. A zenekar annyira civil, hogy sokszor maguk sem hiszik el, hogy a Pop megtörtént velük. Jellemző, hogy az új albumuk, az Oh! The Ocean első dala, a szociális szorongásokat feldolgozó Sorry I’m Late, I Didn’t Want To Come is arról szól, hogy azért késtek, mert valójában el sem akartak jönni. De aztán itt vannak, és lemezt is készítettek, ami alapvetően a csip-csup csodákról és hétköznapi dolgokról szól, illetve magáról az óceánról, ami olyannyira nem tűnt hétköznapinak a zenekar gitárosa, Matthew Murphy számára, hogy egyenesen a Csendes-óceánnak dedikálta.

Unatkozik? Vásároljon vombatot!

A családjával már Los Angelesben élő, Liverpoolban felnőtt zenész arról számolt be a New Musical Expressnek, hogy volt egy különös, funky reggelje, amikor levitte a srácait a tengerpartra, és míg a család játszott, ő csak állt, és nézte az óceánt. Minden olyan volt számára, mintha először látta volna, és hirtelen félni kezdett. Van a The Wombatsban valami valószerűtlen.

Például az, hogy a 2022-es Fix Yourself, Not The World című albumuk a brit albumlista élére került, de valószerűtlen az is, hogy 2024-es Reading & Leeds fesztiválon a Radio One sátor fő fellépői lettek. És az is különös, hogy március 19-én Londonban, az O2 Arénában lépnek fel, míg március 22-én a manchesteri AO Arénában.

Civil a pályán

Ezzel a lendülettel turnéra is mennek, játszanak többek között Párizsban, Münchenben, Berlinben,  Melbourne-ben, Seattle-ben, San Franciscóban, Los Angelesben, Washingtonban és New Yorkban is. Ez ugyebár nem kispálya, ahogy a Grammy-díjas producerük, John Congleton sem az, aki olyan művészekkel dolgozott, mint Laurie Anderson, David Byrne, Lana Del Rey, a Sigur Rós vagy St. Vincent.

A The Wombats úgy került az indie-rock első vonalába, hogy inkább csak a dalaikat lehetett hallani a rádiókban, a zenekarnak nem volt valódi jelenléte. Annak ellenére sem, hogy a fesztiválokon óriási sikereik voltak. A 2025-ös világ körüli turnéjuk viszont azt bizonyítja, hogy továbbra is nagy az igény bájos indie szerenádjaikra.

Manic Street Preachers Critical Thinking című új albumának borítóján egy aszfaltutat látunk, amire mintha részegen festették volna fel a záróvonalat. David Hurn, a híres dokumentumfotós készítette a képet, aki egy indiánrezervátumba tartott, amikor meglátta a szokatlan burkolati jelet. Az út, amin végigment James Dean Bradfield zenekara, ezúttal is a szabadság útja volt, és ezúttal is azt mondják: írd magad a szabályokat, legyen az a rock and roll vagy a fojtogató közélet világa.

A Manic Street Preachers tizenötödik stúdióalbumát február 14-én adta ki a Columbia, egykori gitárosuk, Richey Edwards eltűnésének harmincadik évfordulóján. A lemez a szokásos magas minőségen túl meglepetéseket is tartalmaz, például három olyan számot, amelyben a basszusgitáros Nicky Wire énekel.

Jobbulást, Nick!

Köztük a címadó dalt és a Hiding in Plain Sight című kislemezslágert is. Az album legkülönösebb felvétele talán a Dear Stephen, aminek története is van. Még 1984-ben a Smiths a Cardiffi Egyetemen játszott, amire az akkor még kamasz Wire nem tudott elmenni, mert beteg lett. Az anyukája mindezt megírta a zenekarnak. Morrissey pedig egy képeslapra firkantott üzenettel válaszolt: Jobbulást, Nick! A dal a tinédzserrajongásról szól, egy óda Morrissey-hez, ugyanakkor a zenekar ide is beszúrt egy kritikus motívumot, ha már Critical Thinking az album címe: Egész életemben a varázslatod hatása alatt voltam... Még akkor is, ha a történelmed elsötétül. Itt Wire nyilván arra utal, hogy Morrissey immár évtizedek óta karcos, kőkemény nacionalizmust képvisel.

Kávéházi forradalmárok

Hogy ez a bizonyos képeslap milyen hatással volt Wire-re, azt a 2010-es daluk, a Postcards from a Young Man is szépen körülírja. A Brushstrokes of Reunionben Bradfield egy festmény hipnotikus erejéről elmélkedik, amit a rákbetegséggel küzdő édesanyja hagyott rá, míg a Deleted Scenesben a közösségi média és az önfeláldozás különös viszonyára hívja fel a figyelmet. A Manic Street Preachers kávéházi forradalmárai tizenöt megjelent album után sem hajlandók lemondani a kritikai gondolkodásról, a kételkedés jogáról. Ezt mutatja meg a One Man Militia grafittiszerű bölcsessége is: Nem tudom, hogy miért vagyok, de azt tudom, hogy mi ellen vagyok. Ráadásul ehhez az örök ellenzékiséghez biztos ízlés társul, megidézve a Simple Mindsot, a Talk Talkot, a Public Image Limitedet és az Echo &The Bunnyment, ugyanakkor a Dear Stephenben a Video Killed the Radio Star zongoratémáját is viszonthalljuk, míg a The Secret He Had Missedben (ft. Julia Cumming) Muse-os prog-rock orgonatémákat.

James Dean Bradfield a Manic Street Preachers együttesből 2024. július 18-án, Londonban

Fotó: Matthew Baker / Getty Images Hungary

Bármilyen erős állítás is, teljes mellszélességgel kiállok mellette: 2025-ben a mainstreamben nem született még olyan erős lemez, mint Lady Gaga új albuma, a Mayhem. Azon is csodálkoznék, ha év végéig érkezne olyan, ami felveheti vele a versenyt, persze 100 százalékig biztosan nem jelenthetem ki, hogy ez nem történhet meg. Az alkotás változatos, energikus, emlékezetes, és bevállal sok olyan húzást, amit nem hittem volna, hogy 2025-ben egy A-listás popénekes meg mer tenni.

A 14 dalos lemez első és utolsó alkotása megjelent korábban single formátumban, pedig a két szám hangulatában ég és föld. A lemez mégis úgy halad, hogy észre sem vesszük, ahogy az első alkotást mint XXI. századi dark popos dalt egy könnyed, 70-es, 80-as éveket idéző duett váltja a lemez végén.

A Mayhem olyan zenei rétegeket rak egymásra, amiben elvétve lehet csak hibát találni, és bizonyíték rá, hogy Lady Gaga továbbra is a popzene egyik legnagyobb és legikonikusabb neve. Azt is elmondjuk, hogy miért.

Lábas Viki, Paulina, Tarján Zsófi, Bagossy Norbert, BéRCZeSi RóBeRT & Rácz Gergő – nem akármilyen névsor, de talán az sem véletlen, hogy Pajor Tamás éppen velük énekli újra Bródy János felejthetetlen lélekdalát, a Filléres emlékeimet.

A dalt kiadó Magneoton leírása szerint „Bródy János Filléres emlékeim című dala az egyik legszebb magyar szerzemény. Megindító körpanoráma, amelyben viseltes tárgyaink őrzik életünk megindító emlékeit. Talán azért tud ez a dal ennyire szívbe markolni, mert elidegenedett világunkban néha a tárgy részrehajlástól mentes állandósága pontosabban tükrözi vissza az elveszőben lévő személyességet.”

Elmúlás és Filléres emlékeim

Ezt a dalt dolgozta fel Pajor Tamás olyan kiemelkedő előadók közreműködésével mint Paulina, Rácz Gergő, Lábas Viki (Margaret Island), Bagossy Norbert (Bagossy Brothers), BéRCZeSi RóBeRT (Hiperkarma), Tarján Zsófi (Honeybeast), és Tamás azt mondja, hogy ezért éppen ezt a dalt, mert 

János a magyar dal nagy alakja. A választás évekkel ezelőtt történt, már akkor beszéltünk arról, hogy csinálnék egy szózenei feldolgozást az egyik dalából. Ez az újratervezés egyben tisztelgés is a nagy ívű Bródy-életmű előtt. És hogy miért pont a Filléres emlékeim került fókuszba, arra azt tudom mondani, hogy ez egy szívbemarkolóan megható dal, amely meglepő irányból dolgozza fel az engem is sokat foglalkoztató témát, az elmúlást.

A szózene Tamás által alkotott műszó, gyűjtőfogalom, amely lefedi komplex, szerteágazó elemekből álló műfaját: „Forrásvidéke a slam poetry, a spoken word, a hip-hop, a sanzon és a hagyományos dalszöveg. János emblematikus dalvilága, szövegközpontúsága miatt sok szállal kapcsolódik a felsoroltakhoz. Az az elbeszélő, közérthető szókészletből építkező, de mélyen költői dalnyelv, amit ő képvisel, méltán vált generációk számára ikonikussá.”

A klipben amúgy, ahogyan ez az alábbi fényképen is látszik, Bródy János is megjelenik.

A Filléres emlékeim előadói

Fotó: Diósy Mihály / Magneoton

A Filléres emlékeim című dalt először igen régen, még 1978-ban rögzítették a Magyar Rádióban, vagyis adódik a kérdés, hogy vajon ez a dal igazából miről szólhat most, 2025-ben. Tamás erre ezt feleli:

• „Az egyik ok, amiért ez a dal ennyire kiemelkedik a rendkívül gazdag Bródy-életműből talán az, hogy a személytelen, tárgyi világon keresztül tükrözi vissza a személyességet. Ettől ennyire megindító.
• Az idő mind fizikailag, mind filozófiailag meghatározhatatlan entitás. Vasfoga azonban kéretlenül is belekéredzkedik sejtjeinkbe, és kedves relikviáink kopásán keresztül emlékeztet arra, hogy még a földön vagyunk, a siralom völgyében. A mások számára objektív, külső értékkel nem rendelkező kis emléktárgyak épp a hozzájuk való irracionális kötődés miatt felmutatják az emberi lélek és szellem anyag fölött álló nemességét, az emlékek múltbéli jelenvalóságát.
• Az entrópia kikezdi a felületünket, dolgainkat, arcunkat, de az örökkévaló szépséget és jóságot, amely ezen az árnyékvilágon keresztül is áttűnik, mindörökre fenntartja bennünk valami, sőt javarészt talán át is menti egy eljövendő korra.
• Ezek a történések viszont akkora lendkerekek, hogy kozmikus mozgásukban talán nem olyan számottevő különbség a 1978 és 2025 közötti időtáv. Ha mégis van változás, akkor az jelenünk leleményes apokalipszisében köszön ránk, amely immáron minden lehetséges ablakunkon kopogtat.”

És most hallgassuk és nézzük, itt, először az Indexen Bródy János Filléres emlékeim című dalának feldolgozását, úgy, ahogyan azt Pajor Tamás újragondolta:

A zenei alapról Tamás azt mondja, hogy „az újrahangszerelés Kőpataki Olivér fiatal zenész barátom tehetséges keze munkája”, a sound Kontor Tamás és Kassai Róbert érdeme, és külön köszönetet mond Diósy Mihály rendezőnek a „gyönyörű, érző videóklipért”, melynek társrendezője Mező Levente, az operatőre pedig Kis Márton. 

Vannak, akiknek a neveltetésük nem engedi, hogy kimondják: a nu-metallal és metalcore-ral kevert goth-rock releváns lehet 2025-ben, márpedig a Lacuna Coil addig fejlesztette a hangzását, míg egyszer csak megalkotta a műfaj egyik legkülönösebb szörnyét. Használják a goth-rock tradicionális eszköztárát, de közben olyan csattogó basszust hallunk a dalokban, hogy nincs az a Korn-rajongó, aki ne cserélné le az Adidas melegítőjét egy steampunk cilinderre.

A legjobb mégis az, hogy a gótikus esztétikába simán belefér a zenekar néhány hete megjelent Sleepless Empire című új lemezének néhol elektrósan zakatoló hangfekvése. És a doomos, horrorfilmes intrók köszönik, jól megvannak a kortárs metalcore-ral, és a klasszikus, Fields Of The Nephilim és Moonspell-féle goth-rock manírokkal is. 

Gót atyafiak

Mintha a Leander Kills megpróbálna egy mesemetál életképet megidézni az M1 A dal gáláján, Tóth Gabival hozni az Evanescence-féle vokált, amire ráriffelték a Szállj fel, szabad madárt és a Deftonstól a My Own Summert, és ebből készítettek egy Eukarisztikus Kongresszus-remixet. Tud ez működni? Nem nagyon, mégis azt kell mondanunk, hogy a Lacuna Coil a szerződésben foglalt megbízást teljesítette.

Ha nem gondolunk a zenekar bohócmaszkjaira, a zavarba ejtő színpadi jelenlétükre, és csak a lemezen lévő programra figyelünk, azt kell mondanunk, hogy a dolog rendben van. A csapatnak remek kompozíciós ösztöne van, és van érzékük a hatásvadász zenés dramaturgiához is.

Birodalmi lépegetők

Igaz, Cristina Scabbia szirénénekének és Andrea Ferro gyűlölettel teli hörgéseinek dialógusa egy idő után unalmassá, kiszámíthatóvá válik. A Sleepless Empire a milánói gothic metal zenekar tizedik stúdióalbuma, amely a 2019-es Black Animát követi, részint visszatérés a súlyosabb, kísérletezőbb irányhoz. Azért vártak a megjelenésére hat évet, mert a Covid megakasztotta a zenekar ritmusát, és hosszú időbe telt, míg visszanyerték motivációjukat a dalszerzéshez.

Az albumot Olaszország egyik legszebb városában, a lombardiai Comóban vették fel, míg a produceri teendőket Marco Coti Zelati, a basszusgitárosuk, és egyben fő dalszerzőjük látta el.

Második szólódalával jelentkezett a Még Egy Cukorka zenekar egykori dalszerző frontembere, Hárs Barna. Az előadó mostani száma év végére tervezett szólólemezének előfutára. A Felnőttnek lenni című dal az elidegenedést, a felnőttléttel való szembenézést járja körül, hogy miként képzeli el az előadó fiatalon a későbbi életét, és milyen ahhoz képest a valóság, ami korántsem váltja be a hozzá fűzött reményeket. 

„Nem gondolom, hogy a felnőttség feltétlenül szörnyű lenne. A dalszöveget nem kinyilatkoztatásnak, hanem egy érzelmi mélypontom megörökítésének szántam. Amikor ezt a dalt írtam, úgy éreztem, hogy az egész világ egy hatalmas csalódás. A rendszer, a barátoknak hitt emberek, minden… Úgy vagyunk együtt, hogy valójában nem is ismerjük egymást. Úgy éreztem, nem ezt ígérték, hogy át vagyok verve...” – idézi a hozzánk eljuttatott közlemény Hárs Barnát. A zenész szerint az alkotási folyamat egyik funkciója az, hogy kiírva magából a fájdalmat, a művész újra megtanulja látni a szépséget a világban. 

A pandémia vége óta a popzene fősodra jelentős változásokon ment át, az erőviszonyok szinte teljesen átalakultak. Ugyanaz az 5-10 előadó tarol a különféle díjátadókon, az elmúlt években pedig főként női sztároktól volt hangos a sajtó. Néha feltűnik egy-egy új, „szélsőséges” arc, countryzenész vagy rapper, akik robbantanak valamit – hisz továbbra is az USA befolyásolja legjobban a mainstreamet –, de stílusilag a rap és popzene mai sztenderdjei pörögnek újra és újra, miközben más stílusokban ritkák a kiugrások. De Sam Fender feszegeti a határokat, szólóelőadóként meglehetősen ritka dolgot képvisel a fősodorban. 

Sam Fender 2021. október 25-én

Fotó: Roberto Ricciuti / Getty Images Hungary

Nem szélsőséges karakter, nem művésznéven vált híressé, de nem is a sztenderd popzenét játssza. Helyette visszanyúl a klasszikusabb 20. századi stílusokhoz, amit mai alter pop hangulattal kever, ehhez pedig jön a mostani mainstreamben kevésbé gyakori, férfias, mondhatni macsó kiállás. Voltaképp egy olyan előadói közeget képvisel,

Új, People Watching című lemezén emberi történeteket dolgoz fel saját és környezetének tapasztalataira alapozva. Dalai a hétköznapi embereket célozzák és a munkásosztálynak szólnak, aminek fiataljaiért nemrég nyíltan is felszólalt. Arról beszélt, hogy fehérnek, férfinek és heterónak lenni még nem feltétlenül jelent előnyt az életben. Az, hogy hová születünk, milyen családba és milyen társadalmi osztályba, szintén fontos, így a teljes munkásosztály megbélyegzése csak még nagyobb éket ver az egyébként is polarizált társadalomba. 

Azt írja Nietzsche a Túl jón és rosszon című klasszikus elmélkedésében, hogy az érett férfinak újra meg kell találnia azt a komolyságot, amely gyermekként – játék közben – még megvolt neki. Jó kérdés, hogy a Nietzsche-könyv címét kölcsönző Beyond Good and Evil című The Cult-album megszólítja-e bennünk a gyermek komolyságát? Jó kérdés, hogy lehet-e komoly játék felnőtt fejjel is a rock and roll?

Úgy tűnik, erre a legprecízebb válaszokat a The Cult adja. Először jelent meg a The Cult 2001-es, visszatérő albuma vinylen, áttetsző vörös és üvegzöld színű korongokon. Talán vannak, akik még emlékeznek: a zenekar az 1994-es, a grunge-divat utolsó hullámával érkező, cím nélküli lemezzel beleállt a földbe, és évekre eltűnt a színről.

A jó, a rossz és a Cult

Aztán 1999-ben abszolváltak egy sikeres reunionturnét az eredeti tagokkal, Astburyvel és Duffyval, a Guns N’ Roses dobosával, Matt Sorummal, valamint Martyn LeNoble basszusgitárossal, és kedvük támadt új dalok írásához is. 2000-ben, tehát negyedszázada felvették a zenekar egyik legjobb, mégis leginkább alulértékelt albumát.

A gond nem a Billy Duffy hétmérföldes riffjeire épülő dalokkal volt, hanem az Atlantickal, akik azt szerették volna, ha a The Cult lesz az új Aerosmith, és megpróbáltak belepiszkálni a dalszövegbe, a tasaktervekbe és a lemez kislemezének kiválasztásába. Ráadásul az eredetileg felkért producer, a Foreignerből ismert Mick Jones kiszállt a projektből, mert turnéra kellett mennie az anyazenekarával.

Popkultúra-munkacsoport

Astbury úgy érezte, hogy a Beyond Good and Evil potenciális platinalemez lehet, de később már azt mondta, hogy a projektet az Atlantickal való „lélekromboló” munkakapcsolat tette tönkre. Csak a Rise-hoz készült klip, amit egyébként is gyűlölt. Akármilyen jó lett az album, a produkciót körülvevő rossz levegő kihatott a fogadtatására, és bár az Egyesült Államokban a 37. helyen nyitott a listákon, promóció és klipek nélkül az egészet elvitte a cica.

A 9/11-es terrortámadások miatt lemondták a 2001-es európai turnéjukat is, és Ian Astbury kijelentette: a Cultot határozatlan időre „jegelik”. De most eljött az idő, hogy a képzeletbeli Történelmi Igazságtétel Bizottság popkultúra-munkacsoportja újból megjelentesse az albumot, először vinylen, ünnepi kiadásban, friss remaszterrel.