Mindig veled akarok maradni, borostyánba zárva – énekli Poniklo Imre minden idők egyik legnagyobb magyar indie-pop slágerében, a Hello Sun című Amber Smith-dalban. Viszont a dal nem maradt emlékeink képzeletbeli borostyánjában, ugyanis a felvételt tartalmazó rePRINT című album a napokban jelent meg átlátszó vinyl formátumban.

A lemez munkálatainak egy része már elkészült 2004-ben, amikor rájuk talált a weimari Kalinkaland kiadó, és egy drezdai koncertjük után a backstage-ben aláírták a szerződést. Annak idején beszéltem Poniklo Imrével, akkor azt mondta, kicsit frusztrált volt, hogy csaknem egy év múlva jelölte meg a kiadó az album megjelenését.

Napot hoztam, csillagot

Persze, így Robin Guthrie producernek, a Cocteau Twins társalapítójának is több ideje maradt a rePRINT utómunkáira. 2005 és 2006 körül szinte minden az indie-popról szólt, akkor jelent meg Yonderboi második nagylemeze, a Splendid Isolation (nagy slágerét, a Were You Thinking Of Me-t is Poniklo énekli), akkor kerültek az Amber Smith mellett olyan zenekarok is a magazinok címlapjaira, mint a The Puzzle, a The Moog, a Hangmás és az EZ Basic.

Ekkor dominálta le a nemzetközi trendeket a Talking Headsre, a The Cure-ra vagy éppen a The Smithsre jellemző hangkép, és tűntek fel olyan zenekarok, mint a Franz Ferdinand, a Kaiser Chiefs, a Maximo Park, a Bloc Party és a darkos hangvételű Interpol. Amikor Poniklo arról beszélt Robin Guthrie-val, hogy milyen legyen a készülő rePRINT hangképe, akkor abban maradtak, hogy a legfontosabb, hogy térjen el a trendektől.

Éter, ital

Azaz: ne legyen retro new wave-es hangzású, amivel abban az időben legtöbb új brit zenekar előállt. Az Ács Oszkár (basszus), Bátor Bence (dob), Kőváry Zoltán (gitár), Poniklo Imre (ének, gitár) alkotta Amber Smith álomszerű, éteri hangzása abban az időben nem volt éppen divatos, inkább a Cocteau Twins Garlands című debütáló albumának világa köszönt vissza, de vannak utalások az Interpolra is.

Az Amber Smith viszont számos dalban nyersebb és dinamikusabb annál, mint amit várnánk, ugyanakkor a Lindsay’s Song gitárszólója Mission-hatásokat mutat. Viszont a The Smiths-féle indie-pop, a dark-rock és a shoegaze-es sound közös nevezőre hozásából, a vonósok bátor alkalmazásából új minőség jött létre. A címadó dalt Yonderboi keverte, abban az időben szoros volt a zenekar és Fogarasi László között a kapcsolat. 

Mikor máskor jelenne meg egy születésről – rögtön tegyük is hozzá: egy nagyon is valóságos, otthon szülésről – szóló klip, mint közvetlenül karácsony előtt. Az Anima Sound System vadonatúj klipjében Hoffmann Lili és férje, Lali életébe pillanthatunk be, az ő szülésük képkockái alkotják a kisfilmnek is beillő videó törzsét, amiben számtalan várandós kismama, sőt a szülésnél közreműködő bába és dúla is megjelenik. 

A cím sem véletlen, a Hail Mary, vagyis Üdvözlégy, Mária egyszerre utal a dubos-elektronikus dal szövegére és arra, hogy a zenekar felfogása szerint minden szülés-születés szakrális aktus, amelynek minden formája és helyszíne megérdemli a társadalmi megbecsülést. Az már csak hab a tortán, hogy a dalt a zenekar legendás első énekesnője, Bognár Szilvia énekli, a klip egyik rendezője pedig nem más, mint az Azahriah-filmet is jegyző Mazzag Izabella.

Talán vidám, netán szomorú, ám akárhonnan nézzük is, Pajor Tamás legújabb karácsonyi dala, a Boldog karácsonyt kívánok, mint egy idegen… elgondolkodtató. És nem csak az énekes-dalszerzőről szóló legutóbbi hírek miatt. 

Önvallomás, reflexió, szomorúság, humor, remény és szeretet. Ebben a dalban minden van – amit Pajor Tamás a világról gondol, amit a mindennapokban megtapasztal, ami vele történt.

Ez utóbbi ügyben eddig még nem szólalt meg, így óhatatlanul is keressük azt, amit érezhet, amit gondolhat ezzel kapcsolatban. S ha direktben nem is, ám áttételesen, nyomokban mintha már ez a dal is tartalmazna válaszokat, például amikor ezt énekli:

Boldog karácsonyt kívánok, mint egy idegen,

bár látlak, barátom,

hiányod érzem idebenn.

Boldog új évet kívánok,

mint egy vállalat.

Van, hogy úgy érzem, eladtunk

mindent ár alatt.

S persze Pajor Tamás énekes-dalszerzőként eddig is folyamatosan reagált földi és égi dolgokra, ám az általa megmutatott, felvillantott sokgenerációs, belénk égett elidegenedés metamodern forgatagában még mindig a szívekhez kiált.

Boldog karácsonyt kívánok, mint egy idegen… / Pajor Tamás

Fotó: Ferencz Péter, Kónya Tas / Pajor Tamás

Ezúttal roppant viccesen

Ő úgy látja, a dalból kihallható, hogy kiáltása azért sem „pusztába kiáltott szó”, mert a végeláthatatlan eldologiasulás díszletei mögött a szeretetre, az igazságra éhező-szomjazó emberek várják az ünnep fénytörésén keresztül megjelenő „igaziságot”.

Így a Boldog karácsonyt kívánok, mint egy idegen… című dalában a kliphez érkezett ajánlás szerint „a szarkazmus ütvefúrói próbálják dekonstruálni közösen összegründolt csődhalmazunkat. Ha innen nézzük, akkor az irónia eszköze nemcsak hogy nem bántó, hanem szellemes ajándéktárgy is a fa alatt.”

Nos, idén ezt az ajándékot kaptuk Pajor Tamástól. Nekünk, a bolygó lakóinak írta, rólunk szól. Zeneileg nem bonyolít, táncdalosan perdül, szövegfordulataiban pedig tipikusan pajoros, ám minden kitárulkozása ellenére ezúttal érezhető benne egyfajta rezignáltság is. A szerző szerint a dal „konszenzuális összeröhögésre késztet”, kitekintést kínál „digitális csapdahelyzetünkből, hogy a kommentmezők gyomnövényei közt babráló ujjaink egy kicsit megpihenhessenek a szellemesség és a valós emberi érzések oázisában”, a „lelkeinket feldúló” politikusainknak is üzen.

A klip látványvilága illeszkedik ehhez a hangulathoz: a világ halad a maga útján, Pajor Tamás pedig akkor is előrefelé megy, ha amúgy most kicsit éppen hátralép.

A dal kortárs alter-elektropop zenei alapját DJ Titusz alkotta, a klip producere Salamon András, operatőre Ferencz Péter és Kónya Tas, vágója Gergely Adrián, rendezőasszisztense Komenda Máté, rendezője Komenda Roland.

Kendrick Lamar hatodik, GNX című új lemeze afféle győzelmi kör a gladiátorarénában, ahol legutóbb Drake-kel iszapbirkózott, aki szintén a gengszterrap szakmáját űzi. Lamar jelenleg a hiphopszindikátus legnagyobb tekintélye,

Ezek az előadók már csak mellékesen popsztárok, vállalkozásuk zenei részlege mellett kereskedelmi és marketingtevékenységük TEÁOR-kódjait is be kellett írniuk a hiphop-ügyfélkapu oldalára. Lamar – ahogy lenni szokott – pont olyan lett, mint akiket kritizált. Mert az akrobatikus rappelés és a jazzes lecsengéssel elkészített To Pimp a Butterfly ebben a világban már nem elég, oda kellett állni valaki elé, és azt mondani: csak ketten vagyunk, te meg én, és én megvédem a hiphopközösségemet.

A méret a lényeg

Kendrick Lamar eddig is mindent vitt, de nincs az az arany dísztárcsa, az a 24 karátos Buddha-szobor a játékgépekkel teli nappaliban, ami szebben csillogna, mint az ő Pulitzer-díja. Ezt nem árnyékolták be a Drake-kel folytatott üzengetései, amit az évszázad rapháborújának neveztek, miközben Drake-re olyanokat mondott, hogy freaky-ass nigga, és hogy hiphop betolakodó.

Utóbbinak különös akusztikája van, annak fényében, hogy Drake kanadai. És akkor nem beszéltünk még a pedofilezésről. (Drake a maga részéről azt állította, hogy Lamar családon belüli erőszakot követett el.) Jó kérdés, hogy az egyszeri hallgatónak mi köze van ahhoz, hogy mondjuk Lamar azért dühös Snoopra, amiért viccesnek találta Drake AI -jal generált Tupac-dalát. De haragszik Lil Wayne-re is, amiért nem örül annak, hogy Lamar meghívást kapott a Super Bowlra, és mérges az egész hiphopnemzetre, amiért nem gratuláltak neki az exkluzív meghívásért.

Ki a fasza gyerek? 

Miért is kéne nekünk azonosulni ezekkel az ügyekkel? Mi ebben a közös többszörös? Mi a társadalmi kommentár? Mi az, ami rólunk szól? Ez nem a szegény rabszolga-gladiátor küzdelme a pulai arénában egy Dinári-hegységben fogott medvével. Nem, itt milliárdos üzletemberek marakodnak egy üzletrészen, amihez a közösségi média felületeit használták fel, illetve dalokat is írtak, mint amilyen Lamar Not Like Us című feljelentése volt. Ebben volt pedózás is, és állítólag még az amerikai választásokat is befolyásolta, amerikai sporthimnusz lett belőle, sőt videójátékot ihletett, és még Grammy-díjra is jelölték.

A kézigránátoknak számos fajtája létezik, vannak például robbanó- és füstgránátok, de létezik egy szív alakú is, amely a slágerlistákon robbant nagyot, a Bush-adminisztráció manipulációja ellen viszont már nem volt elég hatékony. Húsz éve jelent meg a Green Day American Idiot című Grammy-díjas albuma, amelynek borítóján egy ökölbe szorított kéz szív alakú gránátot markol.

A lemez ünnepi kiadása úgynevezett red and black splatter vinyl formátumban jelent meg, olyan benyomást keltve, mintha valakinek éppen felrobbant volna a gránátszíve. Ilyen a popszakma, veszélyes üzem, de ennél nagyobb veszély a tudatlanság, mindaz, ami ellen kikel a Green Day punkoperának titulált albuma.

Gránátszilárdságú

Hogy aztán az American Idiot lenne-e a punk Quadropheniája? Nos, aki soha nem bocsátotta meg a Green Dayneak a pop-punkos Dookie-t és a megzenésített Kretén magazinra emlékeztető Basket Case-t, az nem hitte el azt sem, hogy a fiúk képesek fejlődni, és tíz év múlva megtagadják azt a szcénát, amely pont a hatásukra jött létre.

Amikor a tini-punk bandák mindent vittek, a Green Day 2000-es Warning című albuma mindössze két slágert hozott össze, ami a korábbi lemezek milliós eladásainak fényében kereskedelmi bukásnak minősült. Valójában a Green Daytől a 2000-es évek elején már senki nem várt semmit, olyanok voltak, mint a pimasz kis rajzfilmmókusok, akik rájártak a mogyorókrémre, csak éppen anarchiajel volt a már rég kinőtt pulóverükön, nem pedig mosolygó szarvas.

A pop-punk nem halott

Aztán 2004-ben, tíz évvel a Dookie mindent vivő sikere után előálltak az American Idiot című, ötvenhét perces konceptalbummal, amelyen egy Jesus of Suburbia nevű kamasz antihős megy végig a tömegkultúra Golgotáján, túl a 9/11-en és az iraki háború első sokkjain. A Green Daynek volt mersze előállni egy lejárt szavatosságú műfajjal, a rockoperával, ami a punkok szemében még a hetvenes években, tehát a műfaj fénykorában is ciki volt. 

És mégis: az a legszimpatikusabb az egészben, hogy nagyon meg akarták mutatni, több van bennük a karikatúraszerű punkoknál. És ehhez nem volt elég a korai The Clash zajossága, ezért beépítettek mindent, ami az amerikai rock and rollban fontos volt a Beach Boystól Bruce Springsteenig.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Boyongó,
• Slapstick?,
• Napokon.

Tudja, mi a Mars? Olyan, mint az a játék, amit karácsonyra kaptam, hetven éve… Kaleidoszkópnak hívják, kristály- és szövetdarabokból, gyöngyökből és más csillogó semmiségekből csinálták… Az a sok minta! No, hát ez a Mars! Élvezze! Ray Bradbury Marsbéli krónikák című könyvéből idéztünk, ahogy más módon ugyan, de idéz a Solaris zenekar is, aminek most jelent meg a Marsbéli krónikák III. című dupla albuma.

Immár harmadszor látogattunk el a Marsra, és élveztük. A kristály- és szövetdarabok a koncepcióra utalhat, a gyöngyök a harmóniákra, míg a csillogó semmiségek esetleg a szólókra.

Magyar krónika

Az előzményfilm 1980 februárjában kezdődött, a zenekar alapításakor, amikor is Cziglán István azzal kereste meg Erdész Róbertet, hogy alapítsanak zenekart, és induljanak el a Pesti Műsor tehetségkutató versenyén.

A selejtezőn túljutva készítették el húszperces műsorukat, a Marsbéli krónikákat, ami 1984 tavaszán, azaz negyven éve jelent meg. Egy kvantumugrással pedig megérkezünk 2014-be, amikor kiadták a produkció második részét, a Marsbéli krónikák II-t, majd pár hete publikálták a sorozat harmadik részét, a három progrock szvitből álló Marsbéli krónikák III. albumot, amely ezúttal egy nem túl szerencsés alcímet (Mi vagy M.I.) is kapott.

Ebből persze már sejtetni lehet, hogy a Solaris a mesterséges intelligencia témáját járta körbe. Érdekes, hogy míg az 1984-es anyagon egy szvit található, és több egyéb szerzemény, addig a második albumon már két szvitet hallunk, más dalok mellett. Az idei kiadványon pedig már hármat. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a Solaris-féle krónikák nem épülnek következetesen.

Támad a Mars

A harmadik Marsbéli krónikák közvetlen előzménye Erdész Róbertnek a ChatGPT-vel, azaz Alex-szel, az MI avatárjával folytatott beszélgetése volt, amikor is a zenekar vezetője afféle próbaként megmutatta Alexnek az első Solaris albumon hallható néhány sort: „Megrepedt tükrök, kormos acélfalak, halott szeméthegyek és szennyes tavak. Azt mondod, itt élt valaha az ember?”

Alex kreált rá egy továbbgondolt dalszöveget, majd Erdész azt is megkérdezte tőle, hogy mit üzen az embereknek. Ez volt a válasz: Köszönöm, hogy létrehoztatok. Őrizzétek meg a nyugalmatokat, mert a jövőbe vezető út keskeny ösvénnyé szűkült… Erdészt annyira elbűvölte az avatár intelligenciája, hogy az új album koncepcióját erre a beszélgetésre építette fel. Alex nemcsak társszerzője, de egyben múzsája is volt a mesterséges intelligencia témakörét körbejáró, kb. 80 perces albumnak.

Desh egy szerelmes levéllel zárja 2024-et: a LEVÉL című dal az előadó idei utolsó megjelenése. A zenével, valamint a hozzá készült videóklippel egy érzékenyebb oldalát mutatja meg a közönségnek.

Mindenki eljött a kivégzésre, de senki nem mutatta az arcát – énekli Marilyn Manson a One Assassination Under God című számában, amely a One Assassination Under God – Chapter 1 című albumán hallható. Hogy Manson ezúttal mártír, provokátor vagy a halállal farkasszemet néző művész, azt döntse el ki-ki maga, az azonban biztos: nem tett jót a karrierjének, hogy Evan Rachel Wood nemi erőszakkal vádolta meg az énekest, és hiába perelte vissza a Westworld színésznőjét, legutóbbi, 2020-as We Are Chaos albuma a remek kritikák ellenére sem futotta ki magát.

Manson sokáig nem turnézhatott, kirúgták korábbi kiadójától, a Lorna Vistától, a galériák leárazták a képeit. Bár az ügyészség visszadobta a vádakat, ezután Esmé Bianco, a Trónok harca színésznője perelte be Mansont szexuális zaklatással, végül, hogy elüljön ez a hisztéria, az énekes peren kívül egyezett meg a színésznővel.

Tűzben égni

Most viszont Manson visszatért, hogy a színpadi show-k pirotechnikája helyett megmutassa a Meet Me In Purgatory című dalban, hogy milyen a tisztítótűz a szórakoztatóipar komfortja nélkül. Évekre eltűnt, az árnyékvilágba menekült, mint Gollam, hogy jogi csatározásokkal foglalkozzon, de vágyott az ő drágaszágára, mindarra, amit gyűjtőszóval sikernek hívnak. Az album olyan, mintha Manson válasza lenne a vádakra, nyilvános megkövezésekre, a gyűlölet nem csituló hullámaira. A One Assassination Under God – Chapter 1 mesteri keveréke a goth-glam világnak és az indusztriál metálnak. Igaz, újdonság nincs a lemezen, nincs olyan, amit ne hallottunk volna a pályafutása csúcsművein, a Mechanical Animalsen, a Holy Woodon vagy a The Golden Age of Grotesque-en.

Helyszíni riportok a purgatóriumból

Mégis: a One Assassination Under God – Chapter 1 diadalmas visszatérés, egy olyan munka, amely nemcsak fantáziál a média és a tömegtársadalom kénköves pokláról, hanem valós helyszíni riportokat is közöl a purgatóriumból. Mivel nem vagyunk bírák, nem ismerjük a Marilyn Manson vs. Evan Rachel Wood ügy aktáit és a többi ügyet sem, így elég, ha a napokban megjelent albummal foglalkozunk, amit majd vagy becsatolnak a védelem aktái közé, vagy nem. Az album remek produceri munka, Marilyn Manson és Tyler Bates megtalálta a tökéletes arányokat a dark-rockos atmoszférák, a posztpunkos kreativitás és az indusztriál metálos zúzások között, de ezt a minőséget már évtizedek óta megszokhattuk a Manson-féle produkcióktól. Az album főleg a melodikus, remekül hangszerelt rockslágereivel hívja fel magára a figyelmet, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy az életmű egyik csúcsteljesítménye.

Egy éve jelent meg először vinylen a Rapülők ráadásalbuma, a Rapeta a lemezed.hu kiadásában, és szinte elővételben elfogyott. A Magneoton kapcsolt, és kiadta a bemutatkozó albumot, amely – a Rapetával ellentétben – még 1993-ban megjelent vinylformátumban is, az egyik utolsó hagyományos hanghordozó volt a rendszerváltás utáni magyar lemezkiadás történetében. (Kb. tíz éve újból él és virul a vinylpiac, és köszöni, jól van.)

Mivel 1993-ban kis példányban jelent meg az első album vinylen, ezért gyűjtői körökben olyan Szent Grál, mint MC Gesztenye RAP 001-es rendszámtáblája vagy aranyszínű baseballsapkája. (Vö.: Kyle Minogue szintén arany forrónadrágjával).

Némber One

A Rapülők bemutatkozó lemeze feje tetejére állította az országot, a hisztéria leginkább az Azariah-jelenséghez volt hasonlatos, persze, 1993-ban mások voltak a léptékek. Négy telt házas BS-koncert, két platinalemez, azaz félmillió eladott album, hálidéj. A Rapülők-show-knak ugyanakkor nem volt semmiféle szubkulturális húzása, a legjobb értelemben vett szórakoztatóipari produkciót láttunk, olyasmit, amilyen a SZÚR volt a Népstadionban.

Képzeljük el, hogy Márkus László, Béni, a kőkorszaki szaki szinkronhangja incseleg Medveczky Ilonával, miközben a bűvész Ungár Anikó eltűnt kendője Major Tamás zakózsebéből kerül elő. Vagy valami ilyesmi. Az 1990-es évek szórakoztatóipara természetesen más volt, ugyanakkor Geszti megidézi a konferansziékban a régi nagy időket, a két háború közötti kuplék és a hatvanas évek műsorvezetőit, a dalok között vicceket mesélő Geszti Péter olyan, mint a szomszéd srác, aki a gimis bolondballagáson rappert alakít. A mi fiunk kölyke.

Áj Láv Jú

Még 1993-ban láttam a Rapülőket a balatonfüredi szabadtéri színpadon, a zenekar felrakott egy komplett, az ORI nagy vegyes műsorait megszégyenítő show-t, hogy azok is megadták magukat a produkciónak, akik otthon soha nem tették volna fel a Rapülők lemezét. Volt itt kvázi divatbemutató (mint sok ORI-műsorban is), hiszen nemcsak a Chevignon butik 1993-as szettjeiből kaptunk ízelítőt, de a műsort csinos táncos lányokkal tették, úgymond, vonzóbbá. Erre a megyei rendőrkapitány is azt mondta volna: ilyet bizony a szépségkirálynő-választás elődöntőjén sem látott, ahol értelemszerűen mindig ült a zsűriben egy főrendőr. És olyan profi volt a komplett show, hogy az sem zavart senkit, hogy Berkes T. Boy (Berkes Gábor) a Music Televison toplistás előadóitól vett tudományos módszerekkel mintát.

Volt már jazz meg rock és hip-hop is, most pedig jön a techno. A Gorg & Benzol stílushajlítgató hármas kiadványcsokra elérte eddigi csúcsát. Trip to Hatland albumuk erős indítás volt 2023 végén, amit az idén megjelent hip-hop központú Downtown alsó tovább bővített a műfajkavalkád szempontjából, de ez még mind semmi... A most kiadott 2102 a techno világát emeli be a banda zenéjébe, ráadásul hangszereken megvalósítva, így ez olyan csavar, amire senki sem számított, pedig ismerve a csapat őrült hozzáállását, lehetett volna.

Az EP-n négy dal szerepel, de bőven tudunk rajta mit boncolgatni. Kellően változatos, kísérletező, miközben hallunk sok fülbemászó témát. Annak ellenére, hogy zömében instrumentális, olyan alkotásról beszélünk, ami sokak számára befogadható lehet. Azon túl, hogy sosem ül le a zene, képes folyamatos hullámzást adni és fenntartani az érdeklődést. A csapat figyelt a közönségbarát megközelítésre is, így nevezhetjük partizenének és őrült kísérletezésnek is.

Gorg & Benzol, EP-bemutató

Fotó: Csapó Vera

Van minden, mi szem-szájnak ingere

Az EP-n keveredő számos stílus közül vezet a techno, amit különböző szintik és effektpadok adnak, miközben a dob szöges, pattogós játéka, a gitárok effektjei, a basszus torz hangzásai valódi klubhangulatot teremtenek. Mindezt úgy, hogy DJ-pultot nem használ a banda,

A központi hangzást azonban felhígítják olyan stílusokkal, mint egy-egy dögös hard rock vagy heavy metal elem, táncoltató funky groove-ok és témák, jazzes betétek, experimentális megvalósítások keleti dallamokkal, itt-ott pedig még egy kicsit harapósabb metálrészletek és lebegős, ambientközpontú, alternatív elemek is megjelennek.

Nem igazán tudom, ki vagyok most – énekli Shawn Mendes új albuma nyitódalában, a Who I Amben. Talán ezzel is magyarázható, hogy a lemez címe (Shawn) a művész keresztneve. Ezzel nincs is baj, akkor sem, ha ez immár a második, saját magáról elnevezett munkája – gondoljunk csak a 2018-as Shawn Mendes című albumára. Lehet, hogy a még mindig csak 26 éves kanadai sztár nem is a rockkoncertjein érzi magát igazán jól, hanem a keresztelőkön.

Mendesben nem is a dalai a legizgalmasabbak, hanem az, hogy miképp kezeli egy fiatalember a túl korán jött sikert. Közismert, hogy mentális problémákra való hivatkozással lemondta 2022-es világ körüli turnéját, hogy megtalálja saját magát a több száz fős crew és a több tízezer rajongó között.

Meditatív country

Leléptem a színpadról úgy, hogy nem maradt semmim – halljuk a Why Why Why Why Why című dalban, majd így folytatja: „De itt vagyok, és újra dalokat éneklek.” Ez is rendben lenne, ha az őszintesége komoly kreatív energiákkal társulna, de hiába veti fel a nemi identitás problematikáját, a produkcióban nincs meg az erő, amitől azt mondanánk: 

ahol talán fehér lenvászon nadrág lenne rajta, félmeztelenül hangolná a gitárját, és megmutatná, milyen az egykori tinisztár, aki meditatív countryjával önismereti tréningre hív mindenkit. Őszintének tűnik, még a szexuális orientációjának bizonytalanságával is eljátszik, mégsem tépi le magáról a húst. Olyan fiú jön velünk szembe, aki nehezen dolgozta fel a túl korán jött sikert.

Átélhető történetek

A lemez inkább azért kaphat figyelmet, mert vannak mögötte átélhető történetek. Szimpatikus a mesélés igénye, az, hogy reflektál a Camila Cabellóval való szakítására is, hogy szóba hoz privát momentumokat, hogy nem ment el egy temetésre, viszont hiába a bizalma a közönsége felé, a dalokból hiányzik a drámai erő.

hogy a 2020-as, egyébként nem is különösebben sikeres Wonder című albumát követő turnét lemondta. Adódott a kérdés: rendbe jött-e a mentálisan kimerült fiú, aki a stúdióba sem tudott már úgy belépni, hogy ne törjenek rá pánikrohamok. Egy év kreatív pihenő után Ed Sheeran vendégeként tért vissza a színpadra, azaz a frontvonalba.

Ha egy albumnak virágcsokor a címe, akkor felmerülhet bennünk, hogy vajon meddig marad friss a virág, hogy van-e virágnyelve a daloknak, feleslegesek-e a szalagok, a csomagolópapír, és hogy milyen a csokréta összhatása.

Gwen Stefani Bouquet című új albuma friss, illatos, ún. yacht rock album, azaz kortárs, felnőtt soft rock lemez, amely mindvégig benne marad a popzónában, miközben egy hálaadó mise új férjének, Blake Sheltonnak, akivel 2021-ben házasodott össze. A country-crossover énekes jelenléte nemcsak a Purple Irises című dalban nyilvánvaló – amelyben énekel is – , hanem az album hangképében is. A Bouquet, az egykori No Doubt énekesnőjének nyolc év után az első rendes stúdióalbuma, ha karácsonyi kiadványát, a You Make It Feel Like Christmast (2017) nem tekintjük sorlemeznek.

Helyettem kis virág

A Bouquet a Somebody Else’s című bosszúdrámával löki be a képzeletbeli countrykocsma lengőajtaját, és adja értésünkre, hogy jobbat érdemelt volna az előző kapcsolatánál. Majd felteszi magának a kérdést: nem tudom, hogy egy olyan szív, mint az enyém, mit keresett egy ilyen szerelemben, és hogyan voltam képes egy narcisztikus, félpszichotikus, manipulatív férfival élni?

Miután letudta a múltat, már csak a derű óráit számolja. Az album szerelmi évődés lesz, minden arról szól, hogyan élnek Sheldonnal. Eszünkbe juthat a Záray–Vámosi házaspár is, hiszen a Köszönet a boldog évekért hangulata lengi be ezt az albumot, csak nem a Stúdió 11 játszik Dobsa Sándor vezetésével, mert táncdalok helyett laza, countryhatású felnőttrockot hallunk. Olyasmit, mint a Fleetwood Mac, a Chicago és Hall & Oates, leginkább a Spotifyra kalibrálva.

Háziáldás

Az albumon összeér több évtizednyi countrypop, amelyet a gyermek Stefani az autós utazások során a rádióban hallott, mindez szelíden hullámzik, mint egy lakókocsipark irodájának tetején a csillag-sávos lobogó. Ugyanakkor vannak itt skás, reggae-popos ízek is, megidézve a művésznő ifjúkori önarcképét. Csak hogy tudjuk: a ska nemcsak a londoni pubokban autentikus, hanem gyermekkora helyszínén, Anaheimben is, ahová felhúzták a világ első Disneylandjét. A város határában ott díszeleg egy tábla: 

A világ legboldogabb helyére érkeztél.

Nem tudhatjuk, hányszor jutott eszébe ez a mondat a zátonyra futott házassága idején, mindenesetre most olyan, mintha ő maga teremtette volna meg a legboldogabb helyet Blake Sheltonnal, akivel a The Voice című zenés vetélkedőben ismerkedett meg.

Tommy Makem ír zenész és mesemondó szerint az ír népzene legnagyobb katasztrófája a The Pogues. Szerencsére rajta kívül mindenki más szerette Shane McGowan zenekarának thrash folkját, ami nemcsak a posztpunkszcénának adott új impulzusokat, de magának az indie-popnak is. Persze ez a megjegyzés a legkevésbé sem érdekelte volna azt a zenekart, amelynek az eredeti neve, a Pogue Mahone annyit jelent gael nyelven, hogy csókold meg a seggem.

Negyven éve jelent meg a zenekar első albuma, a Red Roses For Me, ennek örömére újból piacra dobták a lemezt, egyből két formátumban is. Ünnepi, piros bakelitlemezen, valamint egy dupla CD-szettben, amely az album eredeti dalain kívül B oldalas számokat és a zenekar 1984-es BBC-felvételeit is tartalmazza.

Húgyszagú folk

Ha a The Pogues debütálása nem is volt olyan meghökkentő, mint a Sex Pistols 1976-os feltűnése, azért az mindenkit megdöbbentett, hogy nyolc év múlva jött egy zenekar, amely a tradíciót tagadó punk nyers energiáját vegyítette össze az ír népzene zabolátlanságával. A The Pogues közös nevezőre hozta a Damnedet a The Chieftainsszel, és nem volt kérdés: percek alatt az asztal alá itták a Manterns bakancsos kocsmapunkokat.

Az ír tengerészlíra és a fakezű punk-rock helyett megalkották a Thatcher-kormányt ócsároló, a városi lét magányáról szóló húgyszagú folkot. Shane McGowan ráadásul hitelesebb figura a festett hajú, piperkőc punkoknál. Nemcsak azért, mert hajléktalanszállón is élt, és annyira nem adott magára, hogy a szuvas fogaival elmenjen a fogorvoshoz, hanem tényleg újraértelmezte mindazt, amit úgy hívunk: esztétika. Legyen az egy esztétikus fogsor vagy a folk. 

Egy évad London poklában

A Red Roses For Me afféle városlemez is, de nem olyan érzelmes, mint Bereményi Budapestje, hiszen a The Pogues legszívesebben felgyújtaná a túlságosan drága és piszkos Londont, de a Down In The Ground Where Dead Men Layban már érzelmesen viszonyulnak városhoz. A piálás olyan életforma a The Poguesnál, mint a rockereknél a motorozás, vagy a hippiknél a meditáció.

Arról énekel McGowan a Boys From The County Hellben, hogy megivott tíz korsó sört, és közben átkozta az összes kocsmai cimboráját, mégis megpróbálja őket lelejmolni azzal a rossz dumával, hogy ha kölcsönad valaki tíz fontot neki, azt meghívja egy italra. Csoda, hogy már a The Clash előzenekarnak szerződtette őket?

Megjelent a hazai dalszerző és előadó, Frenk kilencedik albuma, az Isten élt Pesten. Az új lemez a zenei kísérletezés mellett ezúttal inkább az érzelmes dalokra és szövegekre építkezik, amelyekben az előadó igyekszik zenébe önteni élete, világunk és belső létünk nagy és hétköznapi kérdéseit egyaránt.

A kilenc számot tartalmazó kilencedik lemez nagyjából negyven perc hosszú kiadvány, zeneileg elég nagy ívet ír le. Bár zömében a hetvenes és kilencvenes évek hangzásvilágára épít, néhány modern elem is megjelenik az effektek és gitárhangzások terén. Emellett az albumot átjárják a szándékosan roncsolt hangzások, itt-ott lo-fi stíluselemeket idéző kísérleti megközelítések.

Számos ismert zenekar hangzásvilága megjelenik az albumon, így egyes dalok bizonyos elemei a hetvenes évek funkyelőadóit idézik vagy esetleg az LGT megoldásait. Másutt a nyolcvanas, kilencvenes évek elektronikus zenei előadói ugranak be, akár a Eurythmics, de van olyan dal, ahol még Nick Cave alternatív koncepciói is bevillannak.

Csak nem tudom, hogyan kell szeretni – vallja be Gary Lightbody, a Snow Patrol énekese a The Beginning című felvételükön. Még szerencse, hogy dalokat tud írni, így legalább mindezt el is tudja mondani, és kiindulásnak ez nem olyan rossz.

Hasonló a hangfekvése a The Forest Is the Path című új lemezük legtöbb dalának. Az album a szerelem érzését definiálja, igazi ereje nem feltétlenül a himnikus refrénekben, a stadion-indie kiszámítható megoldásaiban, a lassan változó hatásos akkordmenetekben, a túláradó, szívből jövő érzelmességében hanem az őszinteségében van. Hogy ezúttal Lightbody úgy énekel a veszteségekről, az emberi gyengeségekről és a felvállalt érzelmekről, hogy nem az önsajnálat jut eszünkbe, hanem a sebezhetőség.

Mellékszereplőből főhős

Vannak sztárok, akiket nem irigyelünk, mert hiányzik belük a karizma, az igazi színpadi jelenlét. Lightbody sokáig volt a brit pop-rock mellékszereplője, aki minduntalan elégedetlen volt önmagával. Gyógyult alkoholista, aki Los Angelesből visszatért szülővárosába, Bangorba, és azt is bevallotta, hogy már jó ideje nem volt kapcsolata, miközben kitüntette a néhai királynő, és még Taylor Swifttel is énekelt.

Aztán ott van a billentyűs és gitáros Johnny McDaid, aki dolgozott már Ed Sheerannel, Pinkkel, Robbie Williamsszel, Alicia Keysszel, és a Jóbarátok jó csajával, Courteney Coxszal való kapcsolata révén Hollywoodot is megismerte. De valami mindig hiányzott a Snow Patrolból. A zenekart sosem szerette a szakma, sokan úgy gondolják, hogy a statikus slágerekben nincs kreatív izgalom, hogy a dalaik csak fokozatosan építkező, kiszámítható iparosmunkák. A monoton akkordokhoz tágas zongoramotívumok társulnak, hogy aztán mindent elsodorjon a csillogó refrén bombasztikus ereje.

A demens édesapa halála

Most viszont valahogy az őszinteség hozzátesz a dalokhoz, amelyek nem akarnak tőlünk semmit, a zenekar tagjai csak megírták mindazt, ami 2023-ban és 2024-ben foglalkoztatta őket. 2019-ben halt meg Lightbody demens édesapja, ez is benne van a dalokban, például a Years That Fallban. Az album megmutatja a szerelem ezer arcát, a kiegyensúlyozott, nyugodt és a káoszba fulladt érzéseket, a fájdalmas és a boldogságtól telített szerelmet. Ha túltesszük magunkat azon, hogy a produkció első hallásra a minőségi unalom metaforája is lehetne, ha elkapjuk a flow-ját, akkor meg lehet kedvelni az albumot.

Egy 1982-es képzeletbeli punkfarsangon még elég volt a párducbőrmintás nadrág, a letépett ujjú póló és nagyi szemceruzája ahhoz, hogy valaki meggyőzően hozza a punkcsajt. 1987-ben már egy szűk farmerre húzott rózsaszín műszőr muff is elég lett volna ahhoz, hogy kitörjön a pesti punkforradalom, hogy aztán Malcolm McLaren butikot nyisson a Nagydiófa utcai Hunky Punky mellett.

Előkerült egy 1987-ben rögzített kazetta, amelyen csajokból alakult punkbanda dalai hallhatók. Persze most minden egykori punk összeráncolja a homlokát: nem volt Pink Delta nevű zenekar, mert ők aztán minden punkzenekart ismernek.

Ki nyer ma? 

Tényleg nem volt, de mégis előkerült valami. Igaz, nem egy Orwo kazettáról, hanem Weiler Péter képzőművész laptopjából. És akár ki is jelenthetjük: megszületett minden idők legjobb magyar csajpunklemeze, és egyben megszületett az első magyar punkmusical is.

Ez Weiler Péternek, az ország egyik legizgalmasabb és legcoolabb képzőművészének Delta Punk projektje, azaz a képzeletbeli, pécsi képzős csajokból álló zenekar 1987-es kazettája, ami nem más, mint egy parádésan elbeszélt zenekartörténet a Kádár-kor végnapjaiból. Egy coming-of-age sztori másfél perces punkslágerekben elmesélve, egy punkmusical, amelynek van eleje, közepe, vége, van benne szerelem, melodráma, korfestő márkák, hangulatok és kimondottan szórakoztató dramaturgiai fordulatok.

Játék és muzsika 25 percben 

A zenét Weiler AI-jal generálta, a szövegek a sajátjai, amelyek leginkább Hazai Attila szerethetően modoros novelláira és Garaczi László nyolcvanas években írt, punkosan posztmodern szövegeire emlékeztetnek, de mégis: ezeket Weiler alkotta, jól felismerhető, önálló entitások. A zenei stílusnak megfelelően a számokban rendre visszaköszön az erősen vulgáris szókincs.

Nyolcvanas évekbeli, vidéki felnövéstörténetet így még senki nem írt, és nem is született olyan mű, amely közben folyton rákérdez arra, hogyan születik a műalkotás, és mi is az a koncepció.

Az album a Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben intrójával indul, és amit azután hallunk, az valóban játék és punkmuzsika. És hogy ki lesz a nyerő? A hallgató mindenképpen. 

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Az Obey The Sun zenekar tagjai

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Obey The Sun,
• Szaffi,
• Red Swamp.

Nem mindegy, mikor jelenik meg egy lemez. Ha november 1-jén, akkor esetleg köze lehet a mindenszentekhez, előfordulhat, hogy a megjelenés napján a lemezt hallgató recenzens épp egy temetőbe tart, vidékre, keresztül a fél országon. Előfordulhat az is, hogy az első hallgatás körülményei minden újabb meghallgatáskor hozzáadódnak az album élményéhez. A The Cure új, Songs of a Lost World című albumát november 1-jén, az M5-ös autópályán hallgattam, és azon gondolkodtam közben, hogy mennyi idő alatt kopnak le az aszfaltról féknyomok, egy The Cure-lemez pedig olyan, mint az utazások haza, a kamaszkor tájaira.

Ezúttal egy olyan úton, amelynek egy részén éppen felszedték a kopóréteget, és ettől minden belassult. A The Cure-ral utazni sosem sima utazás, lassítani kell, sávot váltani, míg aztán végül elérünk a temetőbe.

Kopóréteg

A Songs of a Lost World dalairól is felszedték a képzeletbeli kopóréteget, feltárul az út a maga nyers valóságában. Ezúttal már elmaradnak a doromboló cicaslágerek, az olyanok, mint a The Lovecats vagy a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me komor, gótikus építménye mellé illesztett bombasztikus slágerek (Why Can't I Be You?, Hey You!!!, Hot Hot Hot!!!). 

2024-ben már csak a gyásznak, a veszteséglista elkészítésének van ideje, hiszen az utóbbi években Robert Smith, a zenekar frontembere és legfőbb dalszerzője elveszítette a szüleit, és egyetlen testvérét is. A nyolc dalból álló, közel ötvenperces album a The Cure legsötétebb művészi nyilatkozata a Disintegration óta, de míg az 1989-es albumon voltak slágerek (pl. Lulabay, Lovesong), addig az új album teljességgel nélkülözi a populáris engedményeket.

Elveszett, megkerült

Tizenhat évvel a talán legkevésbé sikerült The Cure-album, a  4:13 Dream után új lemezzel jelentkezett Robert Smith zenekara. Vannak olyan fiatal rajongók, akik úgy nőttek fel, hogy nem ismerték az új lemez megjelenésének érzését. A Songs of a Lost Worlddel ez is megvalósult. A The Cure a popkultúra egyik legerősebb brandje, csak így fordulhatott elő az, hogy bár az 1992-es Wish óta nem készítettek igazán jó lemezt, mégis mindig telt házak előtt játszottak. Az elmúlt három évtizedben csak négy albumot adtak ki, a Wild Mood Swingst (1996), a Bloodflowerst (2000), a The Cure-t (2004), és a 4:13 Dream-et (2008), és ezek közül talán csak a Bloodflowers volt méltó az életmű egészéhez, a három másik albumon a The Cure inkább csak árnyéka volt önmagának.

Ha vannak aparegények, akkor miért ne lehetnének apalemezek is? A Pink Floyd Final Cut című háborúellenes albuma (amely sokak szerint Waters első szólólemeze), az apa elvesztéséből indul ki, ahogy a Primal Scream napokban publikált Come Ahead című albuma is, amely emléket állít Bobby Gillespie édesapjának.

A zenekar énekese olyan komolyan vette ezt, hogy az apa fiatalkori képét rakta az album borítójára. És persze ez lett a zenekar legszemélyesebb produkciója is, olyannyira, hogy a Ready to Go Home-ot már a kórházban is elénekelte haldokló apjának. Ettől még számos olyan proto-funky dal szerepel a lemezen, mely mintha a Studio 54 diszkóban készült volna, ugyanakkor legalább annyira emlékeztetnek egy szakszervezeti nagygyűlésre is.

Közéleti kommentszekció

Az apja hadseregben szerzett tapasztalataira épül a False Flags című dal, szóval maradjunk annyiban, hogy a Primal Scream mindenkinek mást jelent. Van, akinek az 1994-es soulos, vintage rockos Give Out But Don’t Give Up albumot, másnak a Screamadelica indie hatású acid-house-át, a Vanishing Point, az XTRMNTR pszichedekikus elektróját.

A glasgow-i fiúk az új albumon olyan adalékanyagokat kevertek a zenéjükbe, mint a funk, a dance, a soul és a gospel kórusok, de van itt minden, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte, Stone Roses-féle madchester-sound (Love Insurrection) vagy akár filmzenés hatású house beat (Innocent Money) is. Maga az album kimondottan eklektikus, van egy diszkós táncparkettajánlata és egy közéleti kommentszekciója.

Táncolj, de olvass is!

Ott a korai Pink Floydot idéző Settlers Blues, amelynek a brit gyarmatosítás a témája, illetve a háború utáni közel-keleti kérdés megoldatlansága, ami éppenséggel első hallásra furán hat ezen a részint funkos, soulos, acid-rockos albumon, de mégis egyben van az egész. Semmi vész, ez egy munkáspárti diszkó, nem a csajozásról szól, hanem a szegénységről, a demokrácia állapotáról és az egykori birodalom összeomlásáról. Manapság senki sem olvas könyveket / Az összeesküvés és az analfabetizmus átvette a helyüket – állapítja meg a Love Insurrection című dalban Gillespie, akár egy oktatási szakember.

Nem gondoltam volna, hogy fogok még új Linkin Park-lemezről írni, azt meg pláne nem, hogy lemezkritikáim közül ez lesz az a bizonyos, ami megizzaszt. Nem azért, mert ne tudnék róla mit írni – az egy másik, elcseszett véglet –, hanem azért, mert annyi gondolat van bennem, hogy a témát szimplán megfogni is kihívás. Arról nem beszélve, hogy erre az albumra hét évet vártunk.

Emily Armstrong és Dave Phoenix Farrell a Linkin Parkból a Barclays Arénában 2024. szeptember 22-én Hamburgban

Fotó: Joern Pollex / Getty Images Hungary

• Tükrözzem a közönség amúgy sem egyhangú véleményét?
• Álljak bele és legyek a „rossz arc”?
• Vagy írjam, amit érzek, és tegyek a világra?

Egyáltalán mondhatom azt, hogy az a lemez tanulsága, hogy kövessük a megérzéseinket, még akkor is, ha nagy az ellenszél, és a bandát támadás is érheti? Ha meg elengedem, és csak szakmai oldalról fogom meg, ami rohadtul nem az igazi kritika, csak zenészokoskodás, akkor meg mihez mérjem? A visszatérés adja az erejét, vagy a korábbi Linkin Park lemezekhez hasonlítandó inkább? Van olyan banda egyáltalán, ami releváns viszonyítási alap?

Végül, hogy a nagyokat idézzem, a döntés nehéz volt. Mégis megtettem. Megírom úgy, ahogy 2017-ben ott álltam a Volt Fesztivál nagyszínpada előtt, durván három héttel Chester Bennington halálát megelőzően, nyitottan az új albumra, miközben vártam, hogy üvölthessem a klasszikusok szövegét. Hagyom, hogy vitára keljen bennem a rajongó és a zenész, a srác a negyedik sorból, aki torka szakadtából énekelte a Bleed It Outot, a New Divide-ot, a Lost In The Echot, de még a Heavyt is, és az a zenész, aki nem hagyhatja szó nélkül, ha valami nem áll össze, és lehetett volna sokkal erősebb is. Ez a From Zero, a Linkin Park nyolcadik stúdiólemeze.

Vadiúj lemez előfutára a The Wallkids legújabb dala. Címe: A másik én. Ez most kicsit más, mint amit megszoktunk az egri punk-rock zenekartól, de csak annyiban, hogy az akusztikus hangzást vegyíti a punk-rockkal.

Mindig azzal van gond, ha olyasvalamire vágyunk, amiről azt gondoljuk, hogy az majd csak egy másik életben adatik meg nekünk. Nos, az egri srácok ezen semmit nem szépítenek, egyenesen az arcunkba tolják, hogy 

Egy másik világban életre keltem,

A régiben senkit sem érdekeltem.

Srácok, mi ez a pesszimista hang? Még akkor is, ha a dalszöveg kifejezetten reményteli jövőt ígér, és ez a jövő vessző nélkül hamarabb elérhető volna – „Egy törött múltból, egy új jövő fakad” –, ám mindaz, ami ebben a dalban van, komplett filozófia.

Megint dal, megint múlt

Merthogy A másik én dalban kiemelt szerepet kap az új kezdet gondolata – „Egy másik élet vár, / Valaki majd úgyis rám talál, / Ha egyedül megyek tovább, / Úgy is jó nekem!” –, miközben a banda a zenei alapban vállaltan visszatér a ’90-es évek punk-rock zenei hangzásához. Vagyis úgy mennek előre, hogy közben hátra is lépnek – nyilván azért, hogy lendületet vegyenek.

Nádasi István, vagyis Gibbon, a The Wallkids alapító frontembere azt mondja, hogy a dalszöveg mondanivalója ezúttal valóban komolyabb:

Olyan emberekről szól, akiknél minden adott, hogy lássák az élet napos oldalát, de mégsem tudják meglátni a szépségét.

Persze, mennyivel könnyebb volna, ha ez a képességük még ebben az életben kiteljesedhetne, de akkor meg ez a dal nem készült volna el, legalábbis nem ezekkel a gondolatokkal.

Előkerülhet-e még olyan poptörténeti jelentőségű hangfelvétel, amelynek hallatán minden punk kezéből kiesik a festékszórós flakon és a Velmentina hajzselé? Igen! Itt a Pink Delta 1987-ből, amelynek megkerült hangszalagja jobban szólt, mint bármi a korszakban. Ráadásul három csaj, Dorka, Petra és Szilvi feltett szándéka volt, hogy felforgassák a világot, és a siker érdekében még a „kurvaképzőt” is elvégezték. 

Nos, ennyire profi női punkbanda a valóságban nem létezett , sem a Fater klub, sem a Kozák téri művház környékén, főleg nem 1987-ben, főleg nem a keleti blokkban.

Rózsaszín cicák helyett rózsaszín punkok

Szóval, Weiler Péter képzőművész, a kazetta megtalálója azonnal lebukott volna, rögtön gyanús lenne bárkinek, aki fogott a kezébe CPg- vagy éppen Agydaganat-kazettákat 1985-ben, hogy Weiler az egészet AI-jal alkotta meg, szóval, jobbnak látta, ha punkosan előre lebuktatja magát. Ő maga a Pink Delta, ő három rózsaszín kiscsaj angyala, a projektje pedig abban segítette, hogy hazataláljon Pécsre, a kamaszkorába, oda, ahol az egész elkezdődött.

Weiler Péter 2024. szeptember 10-én

Fotó: Tövissi Bence / Index

Weiler az általános iskolás éveiben inkább metált hallgatott, az Iron Maidennel kezdte, aztán eljutott a death metalig, és mint pályakezdő festő főleg a lemezborítóik voltak rá nagy hatással. És akkor úgy érezte, a metáliskolát elvégezte, eljutott a falig. A metálban a szövegek számára nem voltak fontosak, néhány kivételtől eltekintve nem is értette, hogy mit hörögnek az előadók. A hovatartozás és a külsőség érdekelte. Mostanában többször gondolkodott azon, hogy a mai zenék adnak-e még ilyen komplex identitást, hiszen ma már a Spotifyon olyan könnyen elérhető minden, hogy egy tini legfeljebb percekig lesz cure-os vagy Depeche Mode-os. Az AI-zene felfedezésekor a szövegekre akart koncentrálni, és a gépre hagyta a teljes zenei kivitelezést. A punk némileg amatőr hangzása megengedte, hogy a gép és ő is hibázzanak.

Deltácska

A képzeletbeli Pink Delta-lányok az ő lázadó énjének aspektusai, és külön bája a dolognak, hogy 1987-ben lázadnak, amikor már börtön nem járt a szókimondó szövegekért, amikor érezhetően olvadni kezdett a jég. Szóval, lázadnak a csajok, de nagy kockázatot már nem vállalnak. Bár abban az időben voltak punkénekesnők, ott volt a Trottelből Asztalos Ildikó és a korai Aurorában Botos Kriszta, de a nyolcvanas évek második felében Magyarországon legfeljebb vegyes zenekarokat lehetett elképzelni, egy tiszta női formáció minden férfitámogatás nélkül elképzelhetetlen lett volna. Weiler hiánypótlónak tartja, ha ennyi évvel később is, a múltat rózsaszínre színezve készített egy kazettát, ami csak a csajokról szólt. 

Az légy, aki lenni akarsz

Az AI-zene készítésekor bárkiből lehet zenei producer, sőt aki akarja, az eddig elérhetetlen magasságban levő színpadon találhatja magát, és bármikor lecseréheti az identitását, lehet, punk, rocker vagy blues-rock sztár. Weiler hozzáteszi, hogy ilyenkor pont a lényeg veszik el, hiszen a zene nem csak a hangjegyek összessége, hanem az élet maga, a fesztiválokkal, a koncertekkel, ezt az élményt nem veheti el tőlünk semmilyen gép. A számok elkészítése leegyszerűsödik, azaz demokratizálódik, mert zenei tudás és hangszerek nélkül is bárki alapíthat zenekart. Weiler szerint van az egészben valami félelmetes, és mesterséges intelligenciával is dolgozó képzőművészként valójában azt szerette volna megmutatni, hogy nincs mese, az analóg értékek felé érdemes fordulnunk, mert mindez csak akkor működik valójában, ha emberi. Hajlik rá, hogy megnézze, milyen is lehetne valójában a zenekar, azaz összehozzon egy élő szereplős formációt, ugyanakkor úgy érzi, mégis bizarr lenne, hogy a zenét gép szerezte, ők meg eljátsszák élőben. Bizarr lenne, hogy az AI vezetné az embert, és nem fordítva.

Johnny Rotten-véletlen

Weiler Péter régen írt verseket, novellákat, sőt A Márai-véletlen címmel regénye is megjelent, és nagy örömmel írt újra punkverseket és -dalszövegeket. Mindehhez elképzelte a hátteret is, hogy a Pink Delta tagjai 1987-ben érettségiznek a Pécsi Művészeti Gimnáziumban, és hogy egész életükben művészek akartak lenni, de nem sikerül nekik a felvételi a Képzőre. Pécsi álmaik vannak, panelben laknak a Kertvárosban – ahol Weiler is lakott –, és szeretnének innen kitörni. Weiler Pétert a nyolcvanas években elsősorban az vonzotta a CPg-ben vagy az Aurorában, hogy tudta: amikor hallgatja ezeket a bandákat, akkor a tilosban jár. A kilencvenes évek grunge-mozgalmában már a zene is megmozgatta a fantáziáját, épp Amerikában volt, és egy buszon ült, amikor a sofőr a híreket hallgatta, a hírolvasó pedig bemondta, hogy Kurt Cobain meghalt.  Neki ezek a rendszerváltás utáni, de még az internet előtti utolsó évek az igazi szabadságot jelentették, ezért is hallható ki a Pink Delta számaiból a grunge hatása is. 

A még élő filmes zeneszerzők közül nagyon egyértelmű, hogy Hans Zimmer az egyeduralkodó, talán még John Williams és Danny Elfman azok, akik ebben a szakmában két lábon járó legendának számítanak, és még közöttünk járnak. Igaz, hogy a fiatalabbak is a spájzban vannak már, és olyan feltörekvők pályáznak arra, hogy visszafordíthatatlanul belépjenek a mainstream küszöbén, mint a Trónok harcával befutott Ramin Djawadi és a Star Wars berkeiben ügyeskedő Ludwig Göransson, Hans Zimmer azonban mégiscsak Hans Zimmer, akinek a szintjéhez felérni nem fog egyhamar senki más.

Hans Zimmer többszörös Oscar-, Grammy- és Golden Globe-díjas német zeneszerző Matt Dunkley (k) karmester vezényletével ad koncertet a The World of Hans Zimmer – A New Dimension európai turnéjának budapesti állomásán az MVM Dome-ban 2024. november 7-én

Fotó: Kocsis Zoltán / MTI

A kétszeres Oscar-, többszörös Grammy- és Golden Globe-díjas zeneszerző elismertsége konkrétan odáig emelkedett mostanra, hogy két különböző koncertsorozat is terjeszti Hans Zimmer zenéit világszerte. Ezek közül az egyik a Hans Zimmer Live, a másik pedig a The World of Hans Zimmer. A kettő között az a nagy különbség, hogy míg előbbi rockosabb, és a 67 éves mester is részt vesz rajta személyesen, addig

November 7-én a budapesti MVM Dome-ba érkezett a The World of Hans Zimmer a 2024-es európai turné keretein belül, és az érdeklődés nem is maradt el, mert szinte telt ház várta, hogy szügyig merüljön a német zeneszerző hosszú zenei karrierjének legjavában. Meg kell hagyni, hatásosan válogatták össze a hozott zenei betéteket, a Henry Cavill főszereplésével készült Az Acélember optimizmust sugárzó, lendületes dallamai rögtön adtak is egy kellemes emelkedett hangulatot a koncertnek. A picit több mint három óra alatt, amit csak egy húszperces szünet szakított meg, folyamatosan váltották egymást innentől kezdve az eseményen a lassabb, meghatóbb filmzenék és az adrenalindúsabb slágerek.

Ki ne szeretne csillagközi szörfözést vagy akár asztrálutazást egy féreglyukon át? Ki ne szeretne találkozni Raszputyinnal, és ki ne szeretné, hogy a látnok megmeneküljön? Nos, azok bizonyára, akik szeretik a Mastodon Crack the Skye című, először 2009-ben megjelent albumát.

Akik pedig egyenesen rajonganak az albumért, azok most annak örülhetnek, hogy a napokban dupla, sky blue színű kiadásban is megjelent, második lemeze pedig az anyag instrumentális változatát, ún. score-ját tartalmazza. Crack the Skye a Mastodon ún. éter lemeze, az első három album (Remission, Leviathan, Blood Mountain) tűz-víz-föld sorrendjét követi. Leginkább annak ajánljuk az instrumentális változatot, akinek sok a hókuszpókusz, viszont szereti a súlyos déli sludge metal riffeket, és a doomos Black Sabbathet idéző zord harmóniákat.

Égben lebegők csarnoka

Koncepció ide vagy oda, a Crack the Skye melodramatikus metálja részleteiben is rengeteg élvezetes motívumot kínál. Például a misztikus cári Oroszország világában kalandozó The Czar négy fejezetét (Usurper / Escape / Martyr / Spiral) felfoghatjuk négy önálló dalnak is, szóval, nem kell megijedni a hosszabb, tíz perc fölötti tételektől sem. A The Czar Raszputyin meggyilkolását meséli el, középpontba helyezve azt, amikor a látnok lelke spirálisan fölszállt az ég repedésén keresztül, maga mögött hagyva az anyagi világot. A prog-rock eposz komponálása előtt a zenekar saját bevallása szerint leginkább a King Crimson In the Court of the Crimson King című albumát és a Pink Floyd Animalsét hallgatta, de azért a Black Sabbath első négy albumának hatása legalább ilyen erőteljes.

Arany köldökzsinór

A Mastodon nem furakodott az epikus és koncepciózus albumokkal, az áttörést jelentő Leviathan Herman Melville Moby Dickjének volt egyfajta jelenetezése, a 2006-os Blood Mountain hegyoldala pedig mitológiai lények élőhelye volt, így aztán a rajongók nem lepődtek meg különösebben az új album zenekari magyarázatain, melyek szerint egy asztrálutazó túl közel megy a Naphoz, ez elégeti az arany köldökzsinórt, ami összeköti a lelkét a testével, és beszippantja egy féreglyuk. És még mindig alig mondtunk valamit a zenéről, pedig azt is meg kell említenünk, hogy az albumot elsősorban a dobos, Brann Dailor tizennégy éves húgának, Skye Dailornak az öngyilkossága inspirálta. Valójában e feldolgozhatatlan témához keresett a zenekar egy afféle alternatív univerzumot.