Érvágás helyett

2009.11.28. 11:24
Szokásosnak mondhatóan ismét sok-sok év késéssel jutott el hozzánk egy olyan zenekar, amely régen korszakalkotó volt. Az Alice In Chains a telt házas Petőfi Csarnokban játszotta új lemezét, és mutatta be, hogy miként kell vidáman előadni jellegzetesen lassú, depresszív hangulatú dalaikat.

Jerry Cantrell hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy 2005-ben úgy döntött, tíz év kihagyás után ismét beindítja a grunge-korszak egyik meghatározó, egyben legmetálosabb zenekarát, az Alice In Chainst. Hiába tudta mindenki, hogy a kezdetek óta ő viszi hátán a zenekart, ő írja a számokat szövegestül, ő énekel sok dalban, de ettől még a 2002-ben, drogtúladagolásban meghalt Layne Staley énekes annyira markáns arcot adott az Alice In Chainsnek, hogy az ő pótlása kb. olyan lehetetlen feladatnak tűnt, mintha James Hetfield helyére keresnének másik frontembert a Metallica számára.

William DuVall neve mellett ott villog a kérdőjel

Viszont az sem fair, ha kapásból megkérdőjelezzük egy zenekar létjogosultságát csak azért, mert új énekes van benne. Ha minden együttes abbahagyta volna, mikor a frontember elhagyta, akkor nem hallottunk volna egy Mike Patton nevű emberről, nem tudnánk, ki az a Brian Johnson, vagy éppen nem született volna meg a Heaven and Hell. Ennek megfelelően az új Alice In Chains-énekes, William DuVall neve mellett ott villog a nagy kérdőjel, amit még ez a koncert sem tudott eltüntetni.

Kétségetlen hogy jó a hangja, ez élőben még jobban elő is jön, mint lemezen, de Staley jellegzetesen mekegő stílusához képest meglehetősen szürke az orgánuma, még ha technikailag többet is tud, mint elődje, és színpadon, az előzetes híreknek megfelelően, tényleg energikus, jó előadó, szimpatikus arc, (még ha úgy is néz ki, mint Lenny Kravitz).

Kérdés volt az is, hogy miként hozza majd a Staley által énekelt témákat. Az némileg evidensnek tűnt, hogy az utolsó lemez közösen szerzett dalait minden gond nélkül előadja, de mégis csak a régi szerzeményeknél dől el minden, azoktól lett az Alice In Chains a kilencvenes évek első felében az, ami. Most már kijelenthetjük, DuVall helytállt ezekben a számokban, sőt még vele is nagyobb erő van a régi dalokban, mint az újakban, hiába kiváló lemez a pár hónapja megjelent Black Gives Way To Blue.

A Would? még mindig hátborsództató

Az előadásba magába amúgy nem lehet belekötni. Tökéletesen szólt, jól játszottak a zenészek, rá lehetett megint csodálkozni Jerry Cantrell gitáros pár egyszerű akkordból összerakott, zseniális dalaira, a legfőbb slágerek mind előkerültek (a Would? még mindig hátborsództató), a vetítés is pont megfelelő volt, nem terelte el a figyelmet a zenéről, és még azt is mondták, hogy rettenetesen köszönik ezt a szép napot nekünk, magyaroknak, meg hogy simán ez a turné legjobb állomása.

Szóval minden volt, ami egy ilyen sztárzenekarnál lenni szokott, teljesen profi volt az egész. Csak az a fránya kis plusz hiányzott az estéből, ami miatt teljesen átszellemülve, könnyes szemmel lehetett volna élvezni a dalokat, és nem csak úgy távozni másfél óra után csarnokból, hogy igen, láttam megint egy klassz koncertet. Hogy ez a plusz Layne Staleyt jelenti-e, azt már soha az életben nem fogjuk megtudni.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?