Metálhakni langyosan

Ahhoz, hogy egy élő produktum több, jobb, értékesebb vagy akár élvezhetőbb legyen egy sima részeg estén elkövetett, csutkára tekert CD-hallgatástól, kell pár kézzelfogható alkatrész. Vannak az alapvetések, amitől egy koncert az, ami: mondjuk előadó, közönség, helyszín, jó idő, és így tovább. Ezek egy Szintiboy és Ilonka-előadáshoz is elengedhetetlenek. Ha ennél többet akarunk, akkor jön a következő réteg, a színpadtechnika, a hangosítás, a fények és a parasztvakítás kellékei (lásd még: pirotechnika), a végén pedig az a megfoghatatlan, ezerszer is emlegetett, minden koncertet elkúró vagy mennybe emelő izé, amit hangulatnak szokás nevezni.

Ez a zenészek színpadi teljesítményéből és a közönség hangulatából összeálló, receptre nem árusítható elegy, ami koncertről koncertre változik. Ez az, amit előre kiszámolni nem lehet, bármennyire is szeretnék a zeneipari dolgozók, és ez az, ami május 14-én este csak nyomaiban volt felfedezhető a Puskás Stadionban. Azt most hagyjuk, hogy ez a létesítmény nem nagyon alkalmas semmiféle tömegrendezvény lebonyolítására, és valószínűleg a helyszín korlátai miatt sem tudta azt a cuccot kipakolni a zenekar, amit szeretett vagy akart volna, ezt régen tudjuk. De balkáni körülmények között is érezheti jól az ember magát, ha a buli olyan, amilyennek lennie kell, de sajnos a 2010-es Metallica-koncert nem volt olyan. (Az előzenekarokról itt olvashatnak.)

A koncert képei

A zseniális marketinggépezettel és nagyon okos szakembergárdával dolgozó zenekar a koncertezést külön iparággá fejlesztette. Itt most nem csupán a jegyeladások és az éppen adott helyszínre szabott feliratokkal ellátott pólók és kacatok elárusítására gondolok, hanem arra, hogy ha ellátogatunk ide, akkor letölthetjük a zenekar 2004 óta adott koncertjeit külön borítóval, ha úgy tartja kedvünk, mindezt 10 vagy 13 dollárért (minőségtől függően), ami nem egy ökör ára (2100-2800 forint). Észbontó húzás, ha csak minden századik rajongó szedi le mondjuk a budapesti, saccra úgy 40 000 néző előtt adott koncert felvételét, az 4500 dollár (980 000 Ft) pluszbevétel csak erre az egy bulira levetítve. És a honlapról legalább 200 koncert letölthető.

A zeneipar haldoklásával egy időben (lásd még: mocskos szemét letöltő gecik, minket loptok meg - Lars Ulrich) felértékelődött az élő produktum. Ami korábban promóciós eszköz volt az új albumok eladásához, ma már legalább annyira lényeges (ha nem fontosabb) önálló termék, mint a stúdióanyag. Éppen ezért érthetetlen kissé az a hakniszagú hozzáállás, amit a Metallica a koncerten tanúsított. Ahhoz, hogy egy koncertet maradéktalanul élvezhessen az ember és ne adj isten, utána ellátogasson a zenekar honlapjára, hogy leszedjen még többet belőle, nem elég az, hogy a zenészek felmennek a színpadra és nagyon sokszor cserélgetik a hangszereiket (a dobos kivételével), el is kellene játszani a számokat, és rendesen meg is kéne azokat szólaltatni.

Sajnos ez nem jött össze a thrash metal egykori úttörőinek, pedig próbálkoztak. A hangosítás pocsék volt, a stadion egyes részein nem lehetett hallani semmit, csak a csattogó lábdobot (nyomorult triggerezés, a kezét levágnám, aki kitalálta), másutt a bőgő vagy a gitár nyomott el mindent. Egy rockkoncertnek nem így kell szólnia, hanem úgy, hogy leszakítsa az ember fejét, mint a Machine Head tette tavaly Tokajban. A színpadképtől sem tettem le a hajamat, két kisebb és egy irgalmatlan nagy kivetítő a háttérben, tök átlagos fénytechnika, pár pirotechnikai elem (a Rammstein ennyivel szokott beállni a buli előtt) és kész, fellőttek még pár tűzijátékot, oszt csókolom.

Mivel a hangerő és a hangminőség nem stimmelt, a kezdeti lelkesedés és csápolás után a közönség is csendes apátiába esett, a Death Magnetic című lemezről játszott négy nóta alatt a legtöbben csak feszengtek - ezek a nyolcperces szerzemények nem koncertre valók, oda Battery kell, meg Leper Messiah, esküszöm, még a méltán elfeledett Load/Re-Load korszakban is készültek ezeknél jobb, koncerten jobban előadható szerzemények (Ain't My Bitch, Fuel, The House that Jack Built). Igazán lelkes csápolás, az embert magával ragadó közös csordavokálozás is csak az Enter Sandman és a Sad But True alatt volt, no meg a záró Seek and Destroyban.

Ne legyünk azért igazságtalanok, a setlistben voltak jól bevált, régi darabok is, a Master of Puppets, a Blackened vagy a Motorbreath azért emlékeztette a népet arra, mitől volt jó zenekar a Metallica annak idején, és valahogy úgy tűnt, hogy a zenészek is jobban élvezik ezeket a nótákat, mint a Cyanide című szerzeményt, ami a koncert egyik mélypontja volt, Lars Ulrich egész estés teljesítményével egyetemben. A dán származású dobos soha nem tartozott a világ élvonalába, de régen legalább el tudta játszani a számokat. Pontos 1999-ben sem volt, de nem vert annyit mellé, mint mostanában - néhány dalban az, amit ütött, köszönő viszonyban sem volt a lemezeket hallható verzióval, lásd a One középrésze, az a legendás két lábdobos téma, amit úgy kúrt el, mint a kiskunhalasi Metallica-tribute-zenekar dobosa az első próbán.

Ha pedig a dob nem stimmel (márpedig egy olyan dal sem akadt, ahol stimmelt volna), az viszi magával a többieket is, szinte minden szám szétesett valahol. James Hetfield mentette a menthetőt, de hát az ő hangja sem a régi, Hammet is csak halovány másolata annak a virtuóznak, aminek a nyolcvanas évek végén tartották. A legkellemesebb meglepetés Robert Trujillo basszusgitáros volt, ő legalább tisztességgel elnyomta azt, amit el kellett, és neki azt is elhittem, hogy élvezi, amit a színpadon csinál. Hiába no, ő még relatíve új fiú a zenekarban, majd megtanulja, hogyan kell beleszarni a dolgok közepébe.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!