További Stenk cikkek
Ha az iregszemcsei falunapon Lajos bácsi, a hatvanéves helyi legenda a színpadra lépve először a Melogyija típusú harmonikára hányja a korábban elfogyasztott házi vörösbort, majd a nyelvét szuggesztíve a színpad előtt bámuló asszonyokra ölti, csak az igazán pervez helyiek gondolnák azt, hogy kérem, eljött hozzánk a művészet. A Kiss pontosan erre, a vásári látványosságokra és a bazári giccsre épített karriert, ők a zene alkimistái, akik a szarból aranyat csináltak.
A zenéjüket progresszívnak, iránymutatónak vagy korszakalkotónak soha nem lehetett nevezni, egyszerű, de fogós rakenroll alapokra épülő, jól énekelhető, nagyívű dallamokból áll az életmű, soha nem a Pink Floyd babárjaira törtek. Nem is baj ez, az AC/DC a feszes bugiból csinált karriert, a Kiss meg abból, hogy a rockzenét a kezdetektől fogva látványos külsőségekkel adta el, mintha ők is tudták volna, hogy a dalok magukban nem állnák meg a helyüket.
Pedig lehettek volna bátrabbak, hiszen tekintélyes életművükben van jó pár olyan szerzemény, amihez nem kell művért köpni az első sorokban csápoló, festett arcú rajongókra. A Detroit Rock City, a Love Gun vagy a Black Diamond bőven vállalható és ütős még 2010-ben is. A tegnap esti koncerten is ezek, a régi bevált slágerek aratták a legnagyobb sikert, no meg a nyolcvanas évek borzasztó diszkókorszakának terméke, az I Was Made for Loving You, amit a nem túl nagy számú, de annál lelkesebb közönség szépen végigüvöltött a zenészekkel, pont úgy, ahogy azt Eric Singer dobos a koncert előtt adott interjúban kérte tőlük.
A hangzásra az első három-négy szám kissé kásás, aránytalan kínlódása után nem lehetett különösebb panasz, nekem a dobok kicsit halkak voltak, és Gene Simmons mikrofonját is kiemelhették volna egy kicsit, de alapvetően nem szólt rosszul a cájg. A Papp László Sportarénában eleve csak akkor lehet jól megszólalni, ha telt ház van, tegnap viszont ennek a közelében sem voltunk.
A színpadon a mára sztenderddé vált három kivetítő mellé a produkció rendezője felpakoltatott még vagy harminc kisebbet is, ezeken hol a zenekar tagjai, hol az adott számhoz illő animáció (Detroit Rock City - autók, Firehouse - tűz) jelent meg. A legjobb az volt, amikor a képernyőkön (kissé önironikusan) hangszórókat mutattak, amikkel a színpadra korábban két emelet magasságban felhalmozott, de mostanában a rockzenéből szinte teljesen kivesző hangfaltornyokat idézte meg a veterán rockcirkusz.
Cirkuszt bőven kaptunk a pénzünkért, a vérköpés és tűznyelés mellé látványos világítást, nem spóroltak a fényekkel, mint a Metallica. A pirotechnikai elemek zárt térben nem ütöttek akkorát, mint egy szabadtéri színpadon tennék, a rakéták értelemszerűen nem mehettek fel az égig, és csak kicsiket pukkantak, de erről végképp nem a zenekar tehet, amely tisztességgel lenyomta a a kétórás programot, lelkesen promótálta a Sonic Boom című új albumot, és közben azt bizonygatta, hogy ők bizony nagyon jól érzik magukat.
Simmons magyar származása miatt Budapest valahol hazai pálya is volt a Kissnek, volt köszönés magyarul, és a basszusszóló alatt felhívás csárdásra, ami azért kissé szürreálisnak hatott a két méter magas, démonnak kifestett, véres arcú csávó szájából. A közönség az ilyet persze két kanállal kajálta, de a koncert első kétharmadában csak óvatosan csápolt, azt is csak az első három-négy sor. Az ülőhelyeken ásítozókat az utolsó félóra indította be, no meg a konfettiesőben a közönség fölött elrepülő Paul Stanley, aki a keverőpult előtt felállított miniszínpadon adta elő az egyik dalt.
Kissé hakniszagú, számos üresjárattal tarkított (mert egy koncerten ne legyen háromperces felkonf az egyes számok előtt, Lemmy is csak annyit mond, hogy We are Motörhead, we play rock ‘n roll, oszt jóvan), de jó hangulatú vásári mulatság volt, pontosan olyan, amilyet vártam tőle. Azért külön köszönet a zenekarnak, hogy a rockzene egyik legkínosabb pillanatának számító Beth című ballada kimaradt a programból.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon