No standing, no walking, no running

Knopflernek fáj a háta

1980 körül egy ideig a Pink Floyd és a Dire Straits volt a két kedvenc együttesem, már akkor is annyi minden belefért az ízlésembe, hogy őrület, kicsit sem okozott gondot felváltva hallgatni őket a Clashsel, a Nagy Feró-féle Bikinivel vagy az orosz Akvariummal. Előbb a Communique c. Dire Straits-lemezbe habarodtam bele – különös tekintettel a Once Upon A Time In The West c. számra –, majd a Love Over Goldba, ezt egyszer úgy fordították a Petőfi rádióban, hogy Az arany szeretete. Sokat hallgattam még a Brothers In Armst is, ám utána hamarosan megszűnt a meghitt és bensőséges kapcsolatom Mark Knopfler zenekarával, majd a 90-es évek elején megszűnt maga a zenekar is. Knopfler szólópályáját nem követtem, nem szereztem meg a lemezeit rögvest megjelenésük után, 2008-ig a fülem botját sem mozdítottam ez ügyben. Mígnem akkor is beiktatták Budapest koncerthelyszínt az aktuális turnéba, adódott egy lehetőség, elmentem, meghallgattam, nem tetszett. Nem volt a műsornak lendülete, íve, vagy én nem kaptam el a fonalat, nem tudom.

Ezzel együtt így is elkezdtem érdeklődni az idős művész munkásságának újabb fejezetei iránt, Don B. kolléga megdobott egy csomó lemezzel, nemrég a legújabbal is, a Get Luckyval, meghallgattam jó néhányszor az autóban, megszoktam. Úgyhogy a vasárnap esti koncertre készültem előre, azzal, hogy hátha más lesz, mint a két évvel ezelőtti.

A Sportarénát megfelezték, 2008-ban az egész is majdnem megtelt, most ez volt a jó döntés, teltnek lehetett érezni a házat. Olvastam néhány hete, hogy Knopflernek fáj a háta durván – 61 éves, annyira nem sok, de nem is kevés –, és mondta is, hogy mondta a doktor, hogy állni, járni, futni nem szabad. Végigülte a két órát, nem mintha régebben ugrándozott és futkorászott volna. Nekem nem fontos, hogy legyen show, nem baj, ha meglett emberek meglett emberekként viselkednek a színpadon, sodorjon a zene, ha tud. Ezúttal tudott.

A Border Reiverrel kezdtek a Get Luckyról, lendületesen, felütésnek perfekt volt, aztán jöttek sorban a számok a különféle szólólemezekről, kicsit több lassúval és kevesebb gyorssal, mint szerettem volna, de igazából nem volt gond a dramaturgiával. Azok, akik a Dire Straits miatt vettek jegyet, a közepe tájékán megkapták a Romeo & Julietet és a Sultans of Swinget, és hogy én se járjak rosszul, a ráadás előtt közvetlenül eljátszották a Telegraph Roadot, a legjobb DS-számot evör. Az volt a kulmináció, amikor a vége felé begyorsult ez a dal, ritkán van, hogy úgy érzem, de jó lenne, ha nem maradna abba még öt, tíz, harminc percig. A bónuszok ezek után már nem is voltak annyira fontosak.

A nosztalgiakoncerteket nem állhatom, hatvan felett ifjúsági zenét csinálni mulatságos, és nem vicces, öregedni csak okosan és stílusosan szabad. Knopflernek egészen jól megy ez. És bár az eszmei mondanivalója soha nem forgatta fel a világnézetemet, mégis úgy van rendben, amit csinál, ahogy csinálja. Ez történetesen abból is látszik, hogy nem a Ride Across The River vagy a Private Investigations hiányzott a legjobban, hanem a 2010-es lemez két remek dala, amelyeket éppen ezért be is ágyaztam ebbe a szép pozitív cikkbe.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!