Amikor részeg vagyok, legszívesebben kinyírnám magam

A két kezem bőven elég ahhoz, hogy megszámoljam hányan maradtak itthon viszonylag relevánsak a könnyűzenében, abból a több tucat énekesből, akik megfordultak valamilyen tehetségkutatóban. Puskás Peti például a harmadik Megasztárban tűnt fel, ahonnan viszonylag hamar ki is esett, mégsem tudunk egy nevet sem felidézni abból a műsorból az övén és a későbbi győztes Rúzsa Magdin kívül.

Ezeknek az énekeseknek az a legnagyobb problémája, hogy a kertévés rabszolgaszerződések miatt képtelenek saját identitást kreálni, így megrekednek a falunapokon haknizó tucatprodukciók szintjén. Puskás Peti elég hamar letudta ezt a vonalat, pár év médiaszereplés után inkább színházi és filmes munkákat vállalt.

Aztán két éve kihozta a The Biebers az első számukat, majd tavaly a Sorryt, amit annyira felkaptak, hogy pár héttel, hónappal később már nem lehetett tovább titkolni, hogy a projekt mögött Puskás Peti és öccse, Dani állnak.

Abszolút nulláról kezdtük a dolgot, még a saját kiadónknál sem tudták nagyon sokáig, hogy mi vagyunk a Biebers mögött. Viszont az egyáltalán nem volt szándékos, hogy én az úgynevezett megasztáros imidzsemet teljesen leromboljam és valami teljesen más irányba induljak el. Csak az érdekelt, hogy olyan szövegű és hangzású dalokat írhassak, amibe senki sem szól bele. Ezért kellett az elején anonimban nyomnunk, hogy egy garázsbanda legyünk, akik teljesen az elejéről kezdik az egészet. Nem is szeretek nagyon erről beszélni, mert a tévés múltamnak ehhez a projekthez már semmi köze.

Ha lenne Magyarországnak meleghimnusza, biztosan a Sorry lenne az, a népszerűségéről mindent elmond, hogy szép lassan eléri az egymilliós nézettséget a Youtube-on, ami az angol nyelvű magyar popdalok esetében kifejezetten ritka. Péntek este a Dürer Kertben léptek fel méghozzá nagyzenekaros felállással a Bandák csatája eseményen, ahol az X-Faktorból ismert Fat Phoenixszel váltották egymást két-két számonként.

Kicsit féltem attól, hogy a felváltva koncertezés és az élő hangszerelés elrontja a bulit, és annyira nem is álltam távol a valóságtól. A Fat Phoenix kínosan rossz volt, mintha  valaki zenélő robotokat csinált volna a White Stripesből, de a rock and roll szoftverből csak a Bon Jovit tölti be a gép. Elnyomták az x-faktoros feldolgozásokat és pár saját dalt is, Krasznai Tündét is felhívták a White Stripes My Doorbelljéhez, de ez sem nagyon mentette meg a produkciót.

Pedig én kifejezetten szeretem a kétfős rockduókat, de amíg ezeknél az itt-ott hibásan szóló gitárriffek a műsor részéhez tartoznak, addig ez a Fat Phoenix esetében csak kellemetlen, lélektelen kínlódás volt. A koncertről mindent elmond, hogy Szikora Robi a fülét befogva hallgatta.

A Biebers azért pár fokkal jobb volt, nemhiába ürült ki félig a terem majdnem minden alkalommal, amikor a Fat Phoenix tűnt fel a színpadon. Puskáséknak vannak saját számaik, sőt, slágereik, ez általában jót tesz minden koncertnek. Most léptek fel először élőzenekaros felállással, eddig csak DJ-szettjeik voltak. 

Az elejétől kezdve zenekari felállásban gondolkodtunk és magukat a számokat is így írtuk meg. Ez az este például tökéletes volt arra, hogy leteszteljük a közönségen mik azok a dolgok, amik tetszenek nekik és egy-két helyen még mi is improvizáltunk. A jövőben persze szeretnénk ha az élő hangzás és a stúdiós felvételek egyre közelebb kerülnének egymáshoz, ezért is tervezzük, hogy elektromos dobhangzásunk legyen majd a lüktetés miatt.

A Biebers tényleg tudja, hogyan lehet színtiszta popzenét játszani a szó nyugati értelmében, de pont emiatt volt egy kis hiányérzetem az élő felállás miatt. A Biebers számaiban pont az a jó, hogy annyira profin áramvonalas az egész, hogy nem lehet belekötni. Most viszont volt gitáros, dobos meg basszusgitáros is, Puskás Dani pedig a háttérbe szorult a szintikkel azon egy alkalmat kivéve, amikor előrejött rappelni (!), de azt meglepően jól csinálta.

"A Stay miatt már viszonylag hamar megkaptuk, hogy elkezdtünk művészkedni. Mi ennek még örülünk is, hiszen már a Sorry is úgy született, hogy szerettünk volna egy dalt, amibe senki sem szól bele. Egy tökéletes partyhimnuszt, amiben arról énekelek, hogy amikor részeg vagyok, legszívesebben kinyírnám magam. Az meg külön vicces, hogy sokan azt hitték, hogy a Sorryban egy nő énekel."

Az viszont külön felidegesített, hogy amíg a Fat Phoenix a gitáron és dobon kívül minden hangszert playbackről oldott meg, ezt pont a Biebersnél kellett volna, mert a hangosítás miatt az elektronikus rész elveszett a dobok és a konzervsantana gitárszólók között. Ennek ellenére magasan övék volt a jobb produkció, Puskás Peti nem csak jól énekel, de igazi frontember típus,  a Sorry még ezzel a hangszereléssel is akkora bulit generált, amire még a Balaton Sound közönsége is otthagyta volna Guettát és a zöld lézereket. Nem is lett volna bandák csatája az esemény, ha a végén a bokszmeccsekhez hasonlóan ne hirdettek volna győztest. Végül a bírónak öltözött konferanszié kihírdette a zenekari háborúgyőztesét, aki a

a közönség hangos biebersezése ellenére a Fat Phoenix lett.

Végülis az ő ötletük volt a Bandák csatája koncepció és hívták meg a Bieberst fellépni, de kicsit olyan érzésünk maradt, mint amikor egy tehetségkutatót nézve szenvedünk egy hamis előadás miatt, de a zsűri ezt teljesen másként látja. Puskás Petinek már sikerült elfelejtenie a kertévés stílust, egyszer majd a Fat Phoenix is túl lesz ezen.