Csilingelve is gengszter

Attól, hogy egy szörnyen tehetséges hiphop producer egy szörnyen tehetséges rapperrel csinál közös albumot, még egyáltalán nem biztos, hogy jó lesz az, amit együtt összehoznak. A nemrég Magyarországon is járt Madlib és Freddie Gibbs közös albumát viszont már három közös kislemez előzte meg olyan számokkal, amik a Piñatára is felkerültek, úgyhogy a kérdés már csak az volt, hogy tudják-e ugyanazt a szintet hozni, amit a kislemezeken már megütöttek.

Madlib a kétezres évek közepén az MF Doommal közösen kiadott Madvillainy-vel már összehozott egy nagyon erős albumot, és az előzmények alapján azt már biztosra lehetett tudni, hogy Doomhoz hasonlóan Freddie Gibbs is van annyira technikás rapper, hogy ne vesszen el a legjellemzőbb beatjeiben régi jazz, funk és soul dalokból építkező, dalait hanyag, de mégis a csak rá jellemző zseniális ötletekből összedobáló producer dalaiban. 

Gibbstől egyébként eddig sem állt kifejezetten távon az a hangzásvilág, amiben Madlib mozog, bár az első nagylemeze, az ESGN sokkal keményebb alapokból építkezik, az azt megelőző Baby Face Killa mixtape-en bőven vannak soulos és jazzes elemek is a nettó gengszterkedés mellett.

Viszont a Piñata beatjei egyáltalán nem a kilencvenes évek újrafelfedezéséről szólnak, mint a Tribe Called Quest vagy Souls of Mischief hangzásvilágához visszanyúlogató fiatal rapperek, az Underachievers, vagy Joey Bada$$ esetében: a producer 2014-ben pontosan ugyanazt viszi tovább, amit a kilencvenes évek végén elkezdett, itt újraértelmezésről szó sincs.

És azt, hogy ez mennyire jól tud állni Gibbsnek, tökéletesen mutatja az album legerősebb száma, a Thuggin, ami a nagylemezt megelőző első kislemezen már rajta volt 2011-ben. Madlib egy hetvenes évekből előkotort szimpla gitártémából olyan alapot rak Gibbs alá, hogy ember legyen a talpán, aki a dal meghallgatása utána nem hiszi el Gibbs minden szavát, amikor a balhés dolgairól rappel.

És pont ez az, amiért Gibbs annak ellenére is érdekes tud lenni, hogy a mostanában az internet által felkapott kodeinben és lsd-ben áztatott rappergenerációhoz képest egy régi vágású gengszter. Gibbs szövegei főleg azokból az élményekből táplálkoznak, amiket aközben szedett össze, hogy egyszerű utcai drogdílerből befutott rapperré vált. Így természetesen a gengszter rapre jellemző összes klisé előkerül: drogok, kurvák, fegyverek, és a folyamatos küzdelem a bandákkal és a rendőrökkel.

A szövegeket hallgatva egyáltalán nem tűnnek elképzelhetetlennek a sztorijai, ami azért is van, mert ő maga is távolságot tart a történeteitől. Még ha nem is arról van szó, hogy szégyellné a múltját, de a Thuggin vonalán mozgó dalokban - ilyen például a Reakwonnal közös Bomb, vagy a Piñata is - mindig van annyi keserűség, hogy sokkal inkább a múlttal való szembenézésnek tűnnek ezek a dalok, mint a szcénában megszokott átlagos reprezentálásnak.

Az egy egyéjszakás kaland történetét feldolgozó Shame is ilyen, ami lényegében egy soul balladára épül: ezek a számok a legtöbbször betalálnak, de azért becsúsztak töltelékszámok is az albumra.

Persze az album korántsem a kesergésről szól: itt van a Danny Brownnal közös spanglizós High, a Domo Genesis-szel és Earl Sweatshirttel közös csilingelős Robes, a kosarazós Lakers-Knicks páros - Ab-Soullal a Lakers-ben-, vagy a lazulós Harold's, amik feldobják az albumot, amikor éppen túlságosan belefeledkeznénk a bandázós-drogdíleres sztorikba.

Ezek a dalok még az üresjáratokkal együtt egy is nagyon erős lemezzé teszik a Piñatát, ami nem csak hozta azt a színvonalat, amit a kislemezektől várni lehetett, de egységes egészként még tovább is tudott mutatni rajtuk.