Ráadás:
A zenekar nem először jár Budapesten, az 1988-as 7th Tour of a 7th Tour című turnéjukon is voltak itt például, Adrian Smith gitáros kapott is egy Ossian-pólót az előzenekarként funkcionáló magyar metálcsodától, amiben a Maiden England című, 1989-ben megjelent videókazettán (hoppá!) is látható volt. Ez azért fontos, mert a zenekar 2012-ben kezdett és idén nyáron befejeződő monstre világkörüli turnéja (100 koncert) a '88-as hepajnak állít emléket, a színpadkép a Seventh Son of a Seventh Son című lemez jéghegyes-havas világát idézi, és biztos nem én voltam az egyetlen a közönségben, aki elmorzsolt egy könnycseppet a kékesfehér vásznak és színpadi elemek láttán.
Mielőtt a Maiden elkezdte volna az agyunk simára gyalulását, az Anthrax is kapott úgy 45 percet, hogy az akkorra laza félháznyi közönséget feltüzelje egy kicsit, bár erre olyan nagy szükség nem volt. Az előzenekar szerep egy befutott zenekarnak (az Anthrax meg az) nem biztos, hogy annyira lélekemelő, de ebből semmi nem jött le a tisztességesen letolt minibulin. Scott Iant nem lehet nem szeretni, a kopasz-vicces szakállas gitáros 51 évesen is pont úgy tolja a thrashmetált mint 15 évesen, és ez a többi zenészre is jellemző, bár az énekes Joey Belladonna közelről és távolról is úgy néz ki, mint egy lerobbantabb kurva a nyóckerből, viszont a hangja tuti jobb.
Az Anthrax-sztenderdek ráadásul belefért a T.N.T. című AC/DC-nóta is, amivel a Világ Legjobb Rockzenekara gitárosának, Malcolm Youngnak üzentek (sztrókot kapott szegény, és nincs jól). Igen, a metálvilág ilyen összetartó, ha valaki bajban van, azonnal akad egy haver, aki ördögvillázik egy szolidárisat. A T.N.T. eljátszása egyébként arra (is) kiválóan alkalmas volt, hogy kiderüljön: az első hallásra primitívnek tűnő AC/DC-szerzeményeket nem is olyan egyszerű eljátszani: ha a ritmusszekció nincs tökéletes összhangban, a nóta szétesik, és nagyon kell teperni, hogy visszaálljon a jó kis feszes alap. Sebaj, a buli ettől még pöpec volt, a Got the Time vagy az Antisocial meg nagyot ütött félház előtt is.
Az Iron Maiden azon kevés zenekarok egyike, ami megengedheti magának, hogy pár slágernótáját ne játssza el mindegyik koncertjén vagy egyenesen visszavonultassa őket. A rockzenében ilyen még a Judas Priest vagy az AC/DC, nekik van olyan repertoárjuk ami elbírja egy olyan legendás, 1982 óta minden (!) koncerten eljátszott sláger kihagyását, mint a Hallowed Be Thy Name, amit ezen a turnén a Maiden egyszer sem adott elő és ha minden igaz, nem is fognak. A tegnap esti setlist annak jött be leginkább, aki a zenekart a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején kiadott anyagai miatt szereti, eljátszottak majdnem minden fontos slágert, tán csak a Running Free maradt ki a már említett Hallowed Be Thy Name mellett.
És akkor most jöhetne az obligát régenmindenjobbvoltozás, esetleg a zenekar szapulása a könnyes nosztalgiázás miatt, de a Maiden nem azért a világ egyik legjobb koncertzenekara, mert a múltba réved és sír hozzá, hanem azért, mert minden bulit úgy nyomnak le az első perctől az utolsóig, mintha az életük múlna rajta. Bruce Dickinson énekesről sokszor, sok helyen leírták már, hogy örökifjú, hihetetlen mennyi energia szorul ebbe a fasziba, 55 évesen pont úgy rohangál végig egy koncertet, mint 20 évesen, és bár a hangja kicsit megkopott és a fejhangú visításokat nem ő, hanem a sampler produkálta, semmi gond nem volt a hangjával. Jó, pár nótába nagyon rosszul lépett be, és kicsit elcsúsztak miatta, de ez belefér, mert közben annyit ugrált és mozgott, mint a többi zenészember összesen.
Öregszik a zenekar, ez kétségtelen, az még az oldalsó lelátóról is nyilvánvaló volt, hogy nem azért nem szántják már fel a színpadot, mert nem jó a hangulat (mert arra panasz nem lehetett, a teltházas bulit végigüvöltötte mindenki), hanem mert egyszerűen nem megy. Nehéz a gitár, fáj a derék, szúr a térdkalács, van ez így. Jannick Gers gitáros és Steve Harris basszusgitáros az elvárható minimumion azért felül teljesített, előbbi eleve egyfajta zenebohócként van a Maidenben - három gitáros ehhez a zenéhez ugyanis pont annyira kell, mint egy Mercedes-kabrió a lakótelepi lakás erkélyére, hogy egy klasszikust idézzünk.
Az Eddie-figurás, pirotechnikával súlyosbított színpadkép mellé kaptunk egy oldalról kevésbé, lentről és szemből viszont jól szóló cuccot, bár a gitárokat leginkább csak a szólóknál lehetett hallani, cserébe viszont Dickinson hangját és Harris bőgőjét nagyon is. Ráadásul rohadt hangos volt a koncert, legutoljára tán az AC/DC szólt ilyen erővel a Papp Lászlóban, de ez nem baj, sőt metálkoncertre pont azért megyünk, hogy az agyunk a fülünkön keresztül folyjon ki és két napig lehetőleg semmit ne halljunk. A tegnapi koncert meg ilyen volt, tökös, hangos, lendületes és nagyon fasza.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon