Még Snoop Dogg is tőle kér segítséget

Péntek este az amerikai Dam-Funk, azaz polgári nevén Damon G. Riddick volt a Nightdrive második szülinapjának és a kül'kolor-sorozat legújabb bulijának sztárvendége. A kaliforniai származású zenész a kilencvenes években stúdióbillentyűsként dolgozott az újraéledni próbáló Milli Vanilli-nek is, közben a kulimunkák mellett otthon próbálta összerakni a nyolcvanas évekre emlékeztető funkszámokat. 2008-ban már az okos hiphopban utazó Stones Throw lemezkiadó is felfigyelt rá, a korai számait és azoknak a felújításait tartalmazó válogatások után ott jelent meg a Snoop Dogg-gal közös lemeze, a dilis, szórakoztató, seggrázós funkokkal teli 7 Days Of Funk is.

Budapestre egyedül jött, két és fél órán keresztül játszott a Nagyvásártelep vurstlivá alakított mezőjén korai boogie-t, kiadatlan Madlib-számot, és a saját funkjait néha élő vokálokkal, néha pedig egy szintigitárral kiegészítve. A Dam-Funkkal még a koncert előtt beszéltünk, mert a semmiből jött egy telefon, hogy annyira jól érzi magát, hogy szívesen elbeszélgetne egy darab újságíróval. Az az egy darab újságíró aztán végül én lettem.

A szervezők azt mondták, hogy szigorú interjústop van. Akkor miért döntöttél mégis úgy, hogy interjút adsz?

Tudom, hogy nem volt előre lebeszélve, de most vagyok először Budapesten és úgy gondolom, hogy a zene egy olyan dolog, amiről lehetne beszélni. Főleg az én zenémről, szerintem arra simán lehetne egy kis figyelmet irányítani. Mert vannak, akik megértik, amit csinálok, megértik, hogy mi hajt engem, hogy adom a világnak ezt az új stílusú funkot anélkül, hogy elfelejteném a múltat. De vannak, akik nem értik.

Még két évvel ezelőtt láttalak fellépni egy fesztiválon, akkor zenekarral voltál, de úgy is teljesen meglepett, hogy mennyire pozitív embernek tűnsz. Annak tartod magad?

Annak, persze. Sajnos a világ mindig megtalálja a módját, hogy kibasszon veled. Én próbálkozom, az egész üzenetem pont arról szól, hogy az ember legyen pozitív. Viszont ha az vagy, akkor mindig van egy negatív erő, ami visszahúz, úgyhogy én próbálom tartani magam, úgy bánok az emberekkel, ahogy azt szeretném, hogy velem bánjanak. De tudod, néha nehéz. Vannak emberek, akik önző okokból akarnak terelni a saját útjukra. Én sosem értettem azt a szólást, hogy sose gyalogolj bele más ember viharába. Pedig ennek estem áldozatául az utóbbi pár évben. Eltartott egy ideig, amíg kikeveredtem belőle, és ezért tart ilyen sokáig az új album is.

Milyen viharokba sikerült besétálnod?

Érzelmiekbe. A másik nem problémáiba, vagy bárkiébe, igazából. Csak begrasszálsz a saját szarságukba, próbálsz kedves lenni, törődni velük, közben meg rájössz, hogy hé, az én életem elég király, minek teszem tönkre ezzel a szerencsétlennel? Ilyenekről szólt az életem, kőkemény lecke volt, de túléltem és itt vagyok.

A zenéd viszont semmit sem változott közben.

Azért fejlődök.

Nem gondoltad, hogy ez az egyetlen stílus, amit művelsz, korlátozhat is? 

Néha lehet, de hát Dam-Funk a nevem. Az emberek már rögtön elvárnak tőled valamit. Nem olyan ez a név, mint mondjuk Kareem Abdul Jabbar, az már egy idő után nem jelent semmit. Közben meg azért remélem, hogy felkészültek arra, hogy mást is csinálok, nem kizárólag funkot. Mindig az alap számít. Például ott lesz az új lemezen Ariel Pink, meg Q-Tip is.

Ez azért elég széles spektrum.

Hát ja, most meg Pete Rockkal dolgozom. Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem akarok egy stílusnál leragadni, de a funk a véremben van. Azt akarom, hogy azért tiszteljenek, nem a többi műfaj miatt. Eléggé rám ragasztották azt, hogy én retrozenét csinálok, pedig mindig próbálok fejlődni.

És mit élvezel jobban, otthon buherálni a zenédet vagy fellépni vele?

Igen, hát először igazi hálószobazenész voltam, de imádok koncertezni, mert szeretek szembenézni minden kihívással, ami a zenében szembejön. Akkor is, ha mondjuk egy hajón kell egymagamban fellépni. Az otthoni molyolások után belerázódtam a fellépésekbe.

Gondolom ez azzal jár, hogy zenész vagy. Valamiből meg kell élni.

Ez igaz, de nekem nem erről szól, megélek én másból. Mindig volt munkám, néha zenei, néha nem. Mindig megtalálom a módját, hogy túléljek, de valahogy ki kell adni magamból a kreativitást, nem is csak mások miatt, hanem miattam. Néha ezért olyan hosszúak a lemezeim, egyszerűen nem tudok leállni.

Az első dolog, amit hallottam tőled, az az öt albumodat összegyűjtő Toeachizown válogatásod volt. Akkor azt gondoltam, hogy te biztosan megállás nélkül zenéket írsz. Tényleg így van?

Sose állok le. Lehet, hogy ez inkább átok.

Muszáj visszatérnem Ariel Pinkre. Ő hogy került a képbe?

Jól kijöttünk egymással. Ennyi. Ez is csak azt mutatja, hogy tökmindegy honnan jössz, tökmindegy hogyan nézel ki, ha valahogy megértitek egymás szívvel és lélekkel, akkor ennyi. Tisztelni kell a másikat és a felszín alá nézni. Ariel elsősorban egy barát. Másodsorban meg bírjuk egymás stílusát, jól dolgozunk együtt. A legutóbbi lemezén én is énekeltem egy számot. Aztán készítettem neki egy remixet, most meg ő énekel majd nálam. Sokan nem tudják Arielről, hogy nagyon vágja Prince-t, közben meg ugyanúgy bírja a Cure-t és a Prefab Sproutot is.

Tudom, hogy milliószor kellett erre válaszolnod más interjúkban, és valószínűleg már mindent el is mondtál róla, de muszáj megkérdeznem: milyen volt együtt dolgozni Snooppal?

Semmi gond. Nagyszerű csávó, egyébként. Nagyon félénk, ezt mondjuk kevesen hiszik el róla. De ő is a funkról szól, egy igazi funkster, csak neki a rap a módja, hogy kieressze a funkot. Ő is keményen melózott, hogy eljusson oda, ahol most van, őt is felsőbb erők rángatták ide-oda előtte. Ő keresett meg, hogy csináljunk közösen valamit. Beállított a házamhoz, se testőr, se a kibaszott menedzsment sehol, akkor össze is raktuk az első számot, a Hit Da Pavementet. Felvétel közben leállította a zenét és azt mondta, hogy figyelj, én ebből egy albumot akarok, nem csak egy számot. Mondtam, hogy megtisztelő lenne. Megköszöntem neki, hogy vele dolgozhatok és hogy komolyan veszi a zenémet, erre meg azt mondta, hogy nem, én köszönöm, mert nemcsak én segítek neked, hanem te is segítesz nekem. Szerintem tudta, hogy az emberek szeretnék hallani, ahogy kipróbálja magát ebben a műfajban is.

Van az a száma, a Sensual Seduction, én arról mindig azt gondoltam, hogy a te stílusodat próbálja lenyúlni.

Ezt sokan mondták nekem, de szerintem nem erről van szó. Mindig is bejött neki a funk, és szerintem nem engem másolt azzal, hanem az egész műfajt úgy, ahogy van. Ő is bírja Prince-t, szereti Kashifot is, egyszerűen csak összeszedett magának elég önbizalmat, hogy kipróbálhassa magát, és nem állt le. Az emberek azt akarják, hogy maradjon a gengszterrapnél, pedig ő sokkal többre képes.

Olyan is, mint egy alakváltó, ötévente változtat valamit, de minden jól passzol hozzá.

Hát meg imádják is, amit csinál.

Én sem találkoztam még olyan emberrel, aki utálta volna Snoop Doggot.

Pontosan. Nagyon keményen dolgozik és nagyon fókuszált, képes nagyon gyorsan írni dalokat. Csúcs volt vele dolgozni, de nekem is itt az idő, hogy a saját cuccaimmal foglalkozzak, annyit melóztam már másnak.

Pont ezt akartam megkérdezni, hogy hányan keresnek meg ilyesmi együttműködések miatt?

Rengetegen. Egyrészt megtisztelő, másrészt meg azért óvatosnak kell lenni, hogy milyen felajánlást fogad el az ember. Minden egyes dologgal nem lehet baszakodni, főleg, mert ha megkérnek valamire, azt nem mindig az én érdekemért teszik, hanem a sajátjukért. Vigyázni kell, hogy kikkel áll össze az ember, mert aztán megpróbálnak smúzolni, meg a végén sokkal több melót kérnek, mint arról eredetileg szó volt. Próbálok nyugisan lavírozni. A legutóbbi dolog, amin dolgoztam, az egy remix volt a Little Dragonnek. Néha elfogadok ilyesmit, de azért óvatos vagyok. Én egy más korból jöttem, a Led Zeppelin nem állt össze senkivel! A Rush sem! Mi a faszért akar mindig mindenki közösen dolgozni? Kapok folyamatosan üzeneteket Twitteren, hogy álljunk össze, meg találjuk ki valamit, de bazmeg, hát a saját cuccomon dolgozom! Picasso sem boltolt össze senkivel! Az emberek a művészetet akarják hallani, mellébeszélés, politika, meg minden lófasz nélkül. Prince sem csinált közös produkciót, ő csinálta a saját szarjait különböző álnevek alatt. Nem akarok már nagyon közös munkákat, mert egyszer majd arra ébredek fel, hogy én csináltam Rihanna következő lemezét.

Mindig lesznek ilyen emberek, mint például Madonna, akik próbálnak összehalászni olyan zenészeket, akiktől elszipkázhatják a kreativitást és a menőséget.

Ezek a dolgok nem érdekelnek. Én nem akarok slágereket. Én már annak örülök, hogy zenélhetek, és eljuthatok olyan helyekre, mint Budapest, és ott azt látom, hogy van közönségem. Eljuthatok bárhova a világon anélkül, hogy egy slágerem is szólt volna a rádióban. Ez a legtöbb, amire egy művész vágyhat. Ariel is ilyen, nem kell neki egy hatalmas bombasiker. Tőlem is szokták kérdezgetni, hogy mikor lesz sláger, én mindig azt válaszolom erre, hogy kurvára nem hiányzik. Én zenét akarok csinálni, kimondani azt, amire mondjuk tegnap este gondoltam, nem kell nekem az, hogy körbeálljon öt producer és megmondja, hogy mit és hogyan tekergessek. Nyugodtan akarok aludni, és tudni akarom, a halálom után is biztos lehetek abban, hogy minden amit csináltam igazi volt.

Azért az internet segít, nem? Hiába csinálsz anakronisztikus zenét, azért online elég nagy közönséged van.

2007-ben kezdtem a saját zenémet kiadni, azóta keményen dolgozok. Hájpnak nem mondanám azt, ami körülvesz, de az biztos, hogy nem csak egy hirtelen jött siker vagyok. Most nézd meg a dubstepet. A boogie és a funk az még mindig pörög, évtizedekkel később is, mert nem sulykoltuk vele halálra az embereket. Én direkt úgy intéztem mindent, hogy szépen, fokozatosan adom ki a dalokat, meggondoltan koncertezek, nehogy mindenkinek elege legyen belőlem. Már majdnem stratégia az, amit csinálok.

Gondoltad már azt ennyi idő alatt, hogy eleged van az egészből és inkább abbahagyod?

Soha.