Közel a hatvanhoz is lehet rendesen csapatni

A Pet Shop Boys nem csinál nagy titkot abból, hogy élőben az egész zene egy nagy kamu. A Love Etc. közben Neil Tennant és Chris Lowe egy függőleges ágyban fekszik, a takaró alól csak a fejük látszódik ki, a paplanra különféle félmeztelen férfiakat vetítenek, ahogy vergődnek alvás helyett. Tennant arca elé a segítők egy mikrofont toltak, Lowe maximum egy nagyon hosszú szívószállal tudná lenyomni a billentyűket, a szám viszont rendületlenül dübörög tovább. Fenn vagyok a Budapest Park teraszán, és próbálom eldönteni, hogy az egyébként tökéletesen éneklő énekes mellett a billentyűs mi az istent művelhet a földszinti közönségtől szuperül takaró szintállványa mögött. 

Fotó: Karip Timi

Szerencsére néha látom, hogy egy-két fő motívumot ő játszik. Megnyugodtam, mert nem lehet olyan könnyű másfél órán keresztül mozdulatlanul állni, főleg akkor, ha melletted ott dzsemborizik a közönséget a markában tartó zenekartársad, valamint két táncoslány zakóban és egy-egy tehénkoponyával a fején.

De ez igazából mind teljesen mindegy, mert megint szembesülnöm kellett azzal, hogy a Pet Shop Boys baromi jó számokat ír. A nyolcvanas években egyenesen tökéleteseket, aztán az évtizedek múlásával kevésbé legendásakat, de még mindig teljesen okésakat, és ha az emberek ezeket a számokat nagy hangfalakon akarják hallani, pár ezer emberrel, miközben néha a füst száll a színpadról, néha meg elsül a lézerágyú, akkor ki vagyok én, hogy fintorogjak?

Fotó: Karip Timi

El lehetne sorolni, hogy milyen ruhákban jelentek meg a koncert során, például az elején meg voltam győződve, hogy nagymamám kókuszkockájának öltöztek, később kaptak valami kiborgtehén-koponyát, amiből egyikőjük sem igazán láthatott ki, aztán Lowe fején majdnem egy teljes diszkógömb volt, Tennantén meg egy diszkógömbből faragott kalap, amikre a színpad összes szpotja ráirányult, és szórták a fényt szerteszét a Soroksári útra.

Aztán el lehetne sorolni a tracklistet, de hát erre való a setlist.fm. Említhetném, hogy Neil Tennant rendesen ki tudja ejteni, hogy köszönöm, ami a második leghatásosabb színpadi elem, amire magyar közönség megőrül, közvetlenül a lézerfények után.

De az egész nem számít akkor, amikor megszólal az EDM-esített It's A Sin, az emberek pedig húsztól nagyjából hatvanötig elvesztik az eszüket. A Pet Shop Boyst szokás kínosan nyolcvanas évekbeli zenekarnak titulálni, nekem is az első emlékem az róluk, hogy négyévesen inkább elbújok a Drakulának maszkírozott Ian McKellennel riogató Heart videoklipjétől, de Tennant és Lowe képes volt a saját számaikat teljesen a kétezres évek stílusához adaptálni.

Fotó: Karip Timi

Az It's A Sin például olyan dobalapot kapott, amire Steve Aoki a saját tortájába fejelne, a ráadást záró Vocal pedig legalább akkora csapatás volt, hogy a Balaton Sound késő esti műsorsávjában is meg tudná ugráltatni a miniszterelnök lányát. Múltidézésből volt dögivel, lement az Opportunities, a Rent, az Always On My Mind, a keleti blokkban félhimnuszként tisztelt Go West, de egyik sem bűzlött a hajlakkfoltos válltöméstől, hanem pontosan olyan volt, ahogy elektropopnak szólnia kell ebben az évtizedben.

És hogy az egészet egy pár nap múlva hatvanéves, irtó stílusos énekes prezentálja a saját korosztályából is álló közönségnek, attól tényleg olyan érzése lehetett az embernek, hogy az általános közvéleménnyel szemben a Pet Shop Boys egy nyamvadt pillanatra sem tűnt el. Amikor a koncertnek vége lett, a helyi DJ egyből berakta a Love To Hate You-t a tánctéren, a VIP bárjában megszólalt a Just Can't Get Enough, de másfél óra futurista múltidézés után már mindkettő egy viccnek hatott.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!