Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Egy Blondie-beszámoló elejét otthonról meg lehet írni. A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legjobb New York-i popzenekara, a poptörténelem legjobb csaja és frontembere, a CBGB's-világának egyik nagy túlélője nagyjából 35 évvel azután jött Magyarországra, hogy bármennyire is releváns lett volna. Jó, persze, 35 éve valószínűleg a kutyát nem érdekelte volna nálunk a Blondie, hiába lett később hatalmas sláger az Atomic, a Call Me, a Tide Is High, a Heart Of Glass, azért a zenekar – a Maria kivételével – legalább három évtizede nem írt legalább egy emlékezetes új dalt, a nyolcvanas évek mámoros sikereiből élni meg azért elég snassz. Igen, azt is tudom, hogy a Blondie idén kiadott egy új lemezt, de gyorsan, tudna valaki mondani fejből legalább két számot róla?
A keddi koncert után én már tudok legalább kettőt, és mindkettő a mélypontja volt az estének. Az egyik az Euphoria, ami a Tide Is High lassú, szöttyögős reggae-jét próbálta visszahozni, miközben egészen guettás szintik szóltak benne, a másik pedig az életműben teljesen értelmezhetetlen Sugar On The Side, amiben teljesen érthetetlen okokból a Systema Solar nevű kolumbiai cumbiabrigád rappelt - a kivetítőn. Debbie Harry az utóbbit úgy vezette fel a fellépés közepén, hogy készen állunk-e arra, hogy rázzuk a fenekünket. Én már a Hanging On The Telephone meg a Call Me után bőven készen álltam rá, de azért erre a durva viccre én sem számítottam. De persze már megint fikázok, mert például lement a nekem tökismeretlen Mile High és A Rose By Any Name is, és az egyáltalán nem lógott ki a régi számok sorából, pedig azok is mind 2014-esek. Harry nagyjából a harmadik szám után mondta, hogy itt most újak lesznek és régiek felváltva, szóval igazából nem is lehet panaszkodni.
Amiatt egy kicsit igen, hogy a koncert közepe átváltott Juventus rádióba, a Blondie eljátszotta a Beastie Boystól a You Gotta Fight For Your Rightot, ami csak pont annyira volt kellemetlen, mint amikor a nagyszülők beszállnak a sulibuliba, és a Rapture kiállásában megszólalt a Groove Is In The Heart is, ami nélkül jól meglettem volna, főleg, hogy olyan számok kárára ment, mint a Rip Her To Shreds vagy a Denis. Az előbbi feldolgozásnál váltott át a vetítés egy bénán animált Fun-o-Meter kijelzőre, ami először durván átment a pirosba, majd szét is tört. Értettük a célzást.
És akkor most egy mondattal leütném a szexizumus és az ageizmus labdáját: Debbie Harry - aki egy dekódolhatatlan üzenetű ruhában lépett fel, aminek a hátulján a BLONDIE 4 EVER feliratot még értettük, de az elején lévő két óriási szempillát és ajkakat annyira nem - még 69 évesen is bombajó nő, és minden félelmem, hogy képtelen lesz végignyomni egy másfél órás koncertet, és alibizni fog, szerencsére egyáltalán nem teljesedett be. Pont úgy viselkedett végig, mint egy 30 éves new wave királynő, akinek a szervezete már korlátokat szab a mozdulatainak, ez mondjuk nem akadályozta meg abban, hogy néha ugráljon, sikítson, úgy járjon, mint egy gorilla, csulázzon egy hatalmasat, meg végigintegessen az egyébként gyér közönségnek, a végén csak egy egészen kis ideig menjen vissza a színpad végébe felfrissülni. Bár ahogy láttam, inkább csak ácsorgott, miközben a pár éve összeszedett gitáros, Tommy Kessler a tarkója mögött szólózott.
Nehéz volt megsaccolni a közönséget, mert a Papp László Sportaréna nézőterét addig szalámizták, hogy egy egészen középméretű klubra hasonlított, és még így is gond nélkül be lehetett sétálni az első sorba, de hasból mondanék ezret. Nem számolva a tömött VIP-páholyokat, ahol az üveglapok mögött ment a buli. És akkor felmerül a kérdés, hogy egyáltalán kit érdekel 2014-ben Magyarországon a Blondie. Azokat biztos, akik fétisszerűen szeretik a hetvenes évek New York-i zenéit. Azokat is, akik a nyolcvanas évekből emlékeznek az Atomic-ra. De kicsit szomorú belegondolni, hogy ennyi emberből összesen csak párszáz van Budapesten. Aztán eszembe jut a húszezer forintos jegyár.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon