Amikor magyar kórus énekli a Skyrim zenéjét

Rég elmúlt már az a korszak, amikor 8-bites csipogás jelentette a zenét a videojátékokban, ma már olyan elismert filmes zeneszerzők is feltűnnek videojátékokban, mint Hans Zimmer vagy Clint Mansell. Ezért egyáltalán nem ördögtől való ötlet, hogy több évtized videojátékos zenéiből valaki kompakt szimfonikus előadást kreáljon. Pontosan így gondolkodott Tommy Tallarico, aki Guinness Rekordok Könyve szerint is világ legszorgalmasabb zeneszerzője, ha videojátékokról van szó, és létrehozta a Video Games Live előadást, ami a gémerek mozgó Woodstockja is lehetne.

A SYMA Csarnokban vasárnap szépen meg is telt a koncertterem, bár 5-17 ezer forintos jegyekért azért elég erős úgy egymás mellé ültetni az embereket, mintha csak a reggel fél 8-as csúcsban próbálnának befurakodni hatodikként a hármas metró egyik ülésére. Arról már nem is beszélve, hogy a látvány alig különbözött egy szalagavató színpadától. Mindössze három kivetítőt pakoltak a zenekar mögé, se LED-falak, se különleges fények, semmi plusz, amivel utalhattak volna arra, hogy itt a szórakoztatóipar leginnovatívabb szegmense képviseli magát.

 

 

A photo posted by @sparkiebeatnik on Nov 11, 2014 at 11:34am PST

Az egész projektet vezető Tommy Tallaricóról annyit még érdemes tudni, hogy Steven Tyler Aerosmith-frontember unokatestvére, és a tökéletes megtestesítője az abszolút antirocksztárnak. Nem iszik, nem drogozik, és a bőrdzsekijéhez képesvolt felvenni egy piros Nike Shox-sportcipőt. Az ő reszortja volt a konferálás, illetve a rockzenei részeknél gitárral szállt be a szimfonikus zenekarhoz és kórushoz. Itt érdemes is megemlíteni, hogy az egész európai turné alatt a Budapesti Virtuózok zenekar kísérte, vagyis a vasárnapi koncerten voltaképpen hazai pályán játszottak, kár, hogy ez plusz látványban mindössze egy születésnapi tortát jelentett az előadás végén.

A tech rovatos kollégák hívták fel a figyelmemet arra, hogy ugyan Tallarico mindig megszavaztatja a dallistát a koncertek előtt (Magyarországon a Monkey Islandet kérték nagyon sokan), de még így is inkább az amerikai közönséghez volt igazítva a repertoár, a koncert első felében főleg csak japán játékok zenéi szóltak, amik a maguk idejében valóban óriási népszerűségnek örvendtek a tengerentúlon, de addig itthon még csak a Commodore 64-gyel ismerkedtek az emberek. Aztán a műsor második felére jöttek a nyugati játékok, fel-feltűnt egy Riva Taylor nevű énekesnő is, végül olyan 20 videojáték zenéjéből állt össze a teljes előadás.

Azért maradt hiányérzet a koncert után. Egy ilyen multimédiás témánál a vetítést pár gameplay-videóval, közismert mashupokkal és rajongói alkotásokból álló showreellel letudni borzalmas mellélövés. Arról nem is beszélve, hogy Tallarico szinte képtelen volt abbahagyni a pofázást, és egy túlnyomórészt veterán gémerekből álló közönségnek próbálta elmagyarázni, hogy a videojátékok nem gyerekeknek valók, és legalább annyira elismert művészet, mint bármi más. Ez egy KDNP-s ifjúsági rendezvényen még talán indokolt is, de itt maximum arra volt jó, hogy elhúzza az időt két szám között.

Ettől függetlenül kevés hátborzongatóbb érzés létezik, mint élőben, nagyzenekarral és kórussal hallani mondjuk a Skyrim betétdalát (dovahkin, Dovahkin, DOVAHKIN MADAFAKA) vagy a Halo zenéjét. Egyszeri élménynek elment, és a különböző japán zeneszerzők és játékfejlesztők beköszönő videói is megérdemelnek egy nagy pluszt (az angolul beszélő japánok továbbra kimeríthetetlen humorforrás), de ahhoz képest, hogy ez volt a 300. előadás és a szimfonikus zenekar hazai pályán léphetett fel, nem igazán törte össze magát senki.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!