Lófaszt halott a rockzene

2014.12.14. 15:27

Minden évben megkongatják a vészharangot a rockzene felett, nem kell már a gitárszóló, a nagyterpesz, a seggig érő haj, a bőrmellény meg a derékra fűzött kútlánc a népnek, mondják, aztán jön egy olyan album, mint az AC/DC idei Rock or Bust címűje, és hátra lehet dőlni megint, megmenekültünk az intézményesített prüntyögéstől, 2014-ben is lehet kemény, őszinte bugit tolni.

Az AC/DC a Motörhead mellett a rockzene olyan állócsillaga, amitől soha, senki nem várja, hogy valami merőben újat vagy meglepőt húzzon. Az ausztrálok tulajdonképpen két lemezt készítettek egész pályafutásuk alatt, az első kitartott 1980-ig, a másikból meg a mai napig élnek. A zenéjüknél egyszerűbbet elképzelni sem lehet, viszont meg lehet kérdezni bárkit, vagy mondok jobbat, meg kell hallgatni a kismillió tribute-zenekar bármelyik felvételét, és menten kiderül, hogy jó, jó, a Problem Child egyszerű, mint a sárga bögre, de jól eljátszani már rohadtul nem olyan könnyű.

A Rock or Bust ennek megfelelően pontosan olyan, mint az eddigi lemezek, bár ha a sarkítástól eltekintünk, akkor a Black Ice-tól azért jóval jobb, a Stiff Uper Lipnél pedig keményebb, ha mindenképpen hasonlítani kellene valamihez, akkor a For Those About to Rock/Flick of the Switch/Fly on the Wall korszakot idézte fel bennem. A címadó szám riffje a Nervous Shakedownra hajaz, csak kicsivel gyorsabb, a Play Ball simán felfért volna a Sink the Pink mellé a Fly on the Wallra. A két első szám jó tempós, nem túlbonyolított, fejrázós rockzene, az ember lába és feje akaratlanul elindul a második taktus után, és ha nem látja senki, akkor a refrén alatt már ördögvillázva-csücsörítve léggitározik.

A negyedik Rock the Blues Away alatt lehet legjobban hallani, hogy Brian Johnson már 67 éves, vannak olyan részek, amik jóval tisztább magas hangokért kiáltanak, de erre Johnson már nem képes. A mindössze 35 perces lemezen egyébként a 61 éves Malcolm Young helyett 58 éves unokaöccse, Stevie Young szerepel ritmusgitárosként, de ha valaki ezt első vagy akár hatvanadik hallásra megmondja, gratulálok neki. A többiek maradtak, Phil Rudd dobol, Cliff Williams bőgőzik, Angus Young meg gitározik, ahogy azt megszokhattuk.

A rém rövid lemezen vannak jobb és kevésbé jó dalok is, nekem a Dogs of War az egyik kedvencem, a bluesos gitárriff mellé olyan jó kis gonosz énektémát kaptam, hogy most is libabőrös leszek tőle. Ez például a Ballbreakeren is szerepelhetett volna, mint ahogy a Got Some Rock and Roll Thunder is, amit már előre látok, hogy milyen fasza közönségénekeltetős számnak használnak majd az istenbizony utolsó turnén, amivel hátha eljutnak megint hozzánk is.

A Rock or Bust semmivel sem kínál többet, mint az AC/DC életmű 90 százaléka, és ha ez valakinek elég, akkor vegye szépen meg, mert jól fog szórakozni.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!