Paul Weller: White Sky

Mivel hősöm, istenem és stíluspéldaképem Paul Weller, a The Jam egykori frontembere, brit zenei- és divatikon, aki minden évtizedben újra ki tudta találni magát, ezért természetesen baromira megijedtem, amikor az új albumát, a Saturn's Patternt olyan szöveggel kezdte el beharangozni, hogy  „nem tudom az eddigi lemezeimhez hasonlítani. Nem csak a sajátjaimhoz képest más, hanem mindenhez, ami manapság van″, meg hogy „a legjobbak között van, amit valaha csináltam ″. Azért volt baromi ijesztő, mert általában az ilyesmi sosem igaz, és mindig valami irtózatos kereskedelmi bukás meg félrecsúszott kísérletezés lesz belőle. És hát legyünk őszinték, egy 56 éves előadótól, aki a The Jamben írt már punkrockra osztályharcos lírai költeményeket, majd következő projektjével, a The Style Councillal át(le)csúszott a jazzes szintipop világába, hogy aztán a '90-es években a britpop apukájaként támassza fel a karrierjét, nos, ezek után nehéz elhinni, hogy a legjobb még hátravan.

Az új album nyitódala, a White Sky, na meg annak videója alapján nagyjából úgy lehet elképzelni az alkotói folyamatot, hogy Weller beült a stúdióba a zenészeivel – köztük a klipben is szereplő Andy Crofts billentyűs-gitáros-vokalistával és Ben Gordelier dobossal, akik amúgy a The Moons nevén saját zenekart is csináltak, belőlük vált ki pár éve a gyorsan befutott The Temples –, rágyújtottak egy jointra, meg még egyre és még egyre, és amikor még így sem érezték elég pszichedelikusnak a zenét, rápakoltak annyi effektet, amennyi a csövön kifért.  Az én ízlésemnek ez a rengeteg torzítás az éneken túl sok és felesleges, de megnyugodtam, így is elég menő lett.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!