Lehet, hogy el kellene játszani a halálom

A DJ Shuffle-sorozatunk következő alanya Lou Rhodes, aki Andy Barlow mellett a Lamb egyik tagja, de önmagában is elismert zenész. A Lamb harmadik budapesti koncertjét adta szerdán az Akváriumban, ez előtt még sikerült elkapni Rhodes-ot arra, hogy átadja magát az Ipadje véletlenszerű lejátszásának és mutassa meg, milyen zenéket hallgat otthon. (A számokat a címükre kattintva lehet meghallgatni)

Peter Broderick: Outside (2006)

Ez egy demóalbumáról van, az a címe, hogy 4 Track Songs. Szeretem Peter Brodericket, úgyhogy megvettem tőle ezt is. Egy multitalentum, gitározik, zongorán játszik, énekel is. Azt hiszem dán, vagy norvég, és az Egyesült Államokban lakik. Vagy fordítva talán? Nem is tudom. Láttam nemrég koncerten Londonban és az együttesével játszott, akik...

Lou Rhodes: Full Moon (kiadatlan)

Jaj, ez én vagyok.

Ez elő szokott fordulni.

Ezt még nem adtam ki. Igazából imádom ezt a számot, örülök, hogy kidobta a gép. A szám címe Full Moon (Telihold), az albumnak a címe pedig az, hogy Theyesandeye, egyben. Még azelőtt felvettem, hogy az új Lamb-lemezen dolgoztunk volna, és addig parkolópályára kellett tennem.

A saját számaid fenn vannak az Ipaden?

Aha, hát ez a maszterelt változat, fizikailag nincs is meg az album. Amikor indultunk erre a turnéra, ezt hallgattam a vonaton a reptér felé, de aztán bele kellett rázódnom a Lamb számaiba.

És amikor megint meghallgatod, akkor nem érzed azt, hogy hú, még lehetne rajta mit változtatni?

Néha, de én hiszek abban, hogy ez volt akkor, és ezt lezártam. Mert különben aztán elkezdhetnénk mindenen változtatni. Hagyni kell békén, örülni kell az elkészült munkának. De visszatérve, imádom ezt a számot, érdekes, hogy ma este is telihold lesz. Arról szól, hogy annak milyen hatása van a nőkre. Az én hangom van egymásra pakolva, és röhögtünk a stúdióban, hogy olyan, mintha egy csapat lány megőrülne egyszerre. Azután meg következik egy nagyon békés zongora. Simon Byrd volt a producer ezen a számon, ő játszik a zongorán, néha egészen elképesztő akkordokat képes leütni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő!

Én is! De mit is mondtál az elején, hogy a fiad is pakolt fel rá számokat?

Igen, még évekkel ezelőtt. Az idősebb fiam most tizenhét éves, és egyébként makulátlan a zenei ízlése. Ráadásul ő is zenél.

Milyen stílusban?

Elektronikus zenét csinál, de közben két zenekarban is játszik, egy dzsesszegyüttesben és egy olyan indie pop-félében is. 

Junip: It's Alright (2010)

Junip! Szép választás! Imádom. Láttam őket fellépni egy fesztiválon, és Johnny, a basszusgitárosunk, meg én elmentünk a backstage-be meglátogatni José Gonzalest, szerintem sikerült eléggé kiakasztani. Johnny egy eléggé dilis figura, Josén meg látszott, hogy azt gondolja, hogy „ki a nyavalya ez a két ember?”. 

És milyen volt személyesen? Én ilyen békés remetének képzelem.

Nagyon visszahúzódó. Látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja az ismeretlen embereket. Én is kicsit ilyen vagyok, amikor koncert után odajönnek hozzám, „Ki vagy te? Nem akarok veled beszélni!” Szóval teljesen megértettem, de annyira izgatottak voltunk, mert imádtuk a koncertjét.

A szólólemezeit is szereted?

Igen, azok is megvannak. Egy nap szeretnék vele valamit közösen csinálni.

Én is szeretem José Gonzalezt, de nagyon sokszor úgy vagyok vele, hogy alig tudom megkülönböztetni a számait. Olyan, mintha pontosan ugyanazt a hangulatot kapná el újra és újra.

Igen, őszintén szólva, szerintem sokszor ez tetszik az embereknek, hogy nem változik semmi. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon a Lamb azért nem lett-e nagyobb és ismertebb, mert mi nem vagyunk kiszámíthatóak. Mindig próbáltunk új dolgokat. Eklektikusak vagyunk, és azok is, amikből inspirálódunk. Néha a zenehallgatók csak azt akarják, hogy kiszámítható legyél.

De van, amikor ez jól sül el, ott van például a Beach House, ami már négy album óta szinte teljesen ugyanolyan, mégis jó.

Én egy idő után nem tudom elviselni a Beach House énekesnőjének a hangját. Túl harsány. Mármint az együttest szeretem, csak van egy pont, amikor elég lesz belőle.

Elliot Smith: Half Right (2007)

Imádom ezt a dalt! Annyira vicces, hogy ez a következő. Most készült egy dokumentumfilm Elliot Smith életéből és megkértek, hogy a premiervetítésen egy csomó másik színésszel dolgozzuk fel a dalait, és én ezt választottam, több másikkal együtt. Azért vagyok annyira meglepődve. Próbálnom is kellene. Gitározni nem fogok hozzá, mert annyira kibaszott nehéz, pedig én is szoktam játszani a saját lemezeimen. De Elliot Smith-t híresen nehéz játszani.

Pedig nem hangzik annak.

Elkezdtem betanulni a gitártémát, de nagyon sok nehéz ujjnyújtogatás van benne, ennyire emlékszem. De ez egy gyönyörű dal. Nemrég olvastam egy életrajzát, a címét már elfelejtettem, de nagyon érdekes volt az a korszak az életében, nem sokkal a halála előtt, amikor teljesen készen volt, mégis folyamatosan írta és vette fel a dalokat. 

Nemrég elmentem egy angol dalszerző, Scott Matthews koncertjére, iszonyatosan tehetséges, tíz éve zenél. És szinte senki sem hallott róla. A párommal beszélgettem erről, hogy az összes ilyen dalszerző, akiből legenda lett, az mind túl hamar halt meg. Elliot Smith, Nick Drake, Jeff Buckley, Tim Buckley. Meg kell ehhez halni? Vagy elég eljátszani? Scott kipróbálhatná.

Az a fura az egészben, hogy attól, hogy valaki meghal, a zenéje nem változik.

Nem, csak legenda lesz az emberből. Megfordult a fejemben nekem is.

Meghalni vagy eljátszani?

Csak úgy tenni. Aztán mindenki ki lenne akadva, hogy milyen tragikus hirtelenséggel meghaltam.  

Mindenki újrafelfedezné a zenédet és válogatásokat adnának ki.

Akkor jönnék vissza azzal, hogy bocs, vicceltem.

The XX: Infinity (2009)

Ők is elég jó példa arra, hogy megtalálták a stílusukat, és nem nyúlnak hozzá.

Hát nem nagyon változtatnak a formulán, nem igaz? De működik, az a lényeg. Azon a még megjelenés előtt álló albumomra feldolgoztam az egyik számukat, az Angelst. Mi történik itt? Sorban jönnek ki az olyan számok, amikhez közöm van! Elliot Smith, aztán meg ez! A Junipet mondjuk nem értem, dehát mindegy.

Nemrég az XX-et is láttam koncerten, és nagyon menő volt a színpadképük, az elején olyan volt, mintha egy gézfüggöny lenne előttük. Az Angels-szel kezdtek, és amikor bejöttek a dobok, abban a pillanatban lehullott a függöny.

Én egy fesztivál nagyszínpadán láttam őket, de ott is átjött az egész.

Igen, mert annyira minimális amit művelnek. Mindig feketében vannak és mindig teljesen jellegtelen ruhában.

És állnak egy helyben.

Ez az ő stílusuk. A Lamb pont az ellenkezője. Az Angels-ről jut eszembe, hogy régóta foglalkoztat a gondolat, hogy felveszek egy feldolgozás-lemezt.

Mit dolgoznál még fel?

Gyűjtöm folyamatosan az ötleteket. Persze most mindet elfelejtettem, le kellene írnom. Van egy csomó jelöltem. Tudom, hogy egyértelmű választás, de nagyon szeretnék egy nagyon visszafogott változtatot csinálni Jeff Buckley Grace-éből. Az eredeti annyira érzelmes és zaklatott, de szerintem működne sokkal lassabban és lazábban is, de ugyanolyan intenzíven. Volt egy Tim Buckley-szám is, ami eszembe jutott.

Semmi ironikus popfeldolgozás?

De, azt is szeretnék. Johnny egyszer elkezdte játszani a Boys Don't Cry-t a Cure-tól. Arra gondoltam, hogy azt is vicces lenne feldolgozni.

Főleg egy női vokállal.

Pontosan. 

Ruu Campbell: There Is A Place (2014)

Ó, Ruu Campbell! Ez egy gyönyörű szám. Ő is egy olyan dalszerző, aki megérdemelné a nagyobb figyelmet, neki is el kellene játszania a halálát. Örülök, hogy ez jött következőnek, szeretem őt hirdetni.

Pár magyar olvasó lehet, hogy a rajongója is lesz.

Akkor elmondom, hogy ez a Heartsong című albumáról van, és az a címe, hogy There Is A Place. Csodálatos zene, az, amit akkor akarsz berakni, amikor a szerelmeddel csak élvezni akarod a pillanatot. Olyan zene, ami körbevesz, mint egy dunyha.

Nagyon közel lakik, de sose lógtunk együtt. Emaileket küldözgetünk, de oda még sose jutottunk el, hogy találkozzunk, vagy együtt játsszunk vagy valami.

Sufjan Stevens: Say Yes! to Michigan! (2003)

Sufjan! Ő az abszolút kedvenc előadóm! Ő a hősöm! Annyira egyedi, és annyira különleges, annyira szeretnék egyszer vele találkozni, csak összefutni, de nyilván együtt dolgozni is jó lenne. Láttam egy interjút vele, amiben elmondja, hogy ő eredetileg írónak tanult az egyetemen, és ezidő alatt kezdett zenét írni, és ettől az információtól rögtön megérti az ember a zenéjét és a dalait. Mert úgy ír, mint egy regényíró. Úgy rakja össze a dalait, a történetet, a struktúrát, mintha szépirodalmat írna.

És ráadásul idén jön az új albuma. Akkor lezárásnak tökéletes is ez a szám.

Tényleg az! Köszönöm, ITunes shuffle!