Amikor a feminizmus még punknak számított

Az, hogy az Oscar-díjátadó legtöbbet emlegetett momentuma Patricia Arquette egyenlő fizetéseket követelő, lelkesítő beszéde lett, egyértelműen jelzi, hogy már a mainstream számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a női egyenjogúság, a genderkérdések és a nemi egyenlőség fontos probléma, amivel komolyan foglalkozni kell a 2010-es években.

A feminizmus popkulturális megjelenése egyébként nem újdonság, már 20-25 évvel ezelőtt is létezett egy komolyabb női mozgalom, ami punkzenével és aktivizmussal próbálta felhívni a figyelmet a nők jogaira. A riot grrrl mozgalom rosszkor volt rossz helyen: a '90-es évek elején indult az amerikai Olympiából, alig egy órára attól a Seattle-től, ahol a grunge épp háttérbe szorított minden más kortárs gitárzenét.

A nők jogaiért felszólaló mozgalmat a maga idejében az amerikai média vagy kinevette, vagy csak simán nem értette, pedig az utóbbi pár évben bebizonyosodott, hogy Miley Cyrus vagy Beyoncé sem tudná, mi az a feminizmus, ha annak idején pár olympiai lány nem húzza fel magát azon, hogy fiúk nem engedik őket az első sorban bulizni a koncerteken.

Arról persze szó sincs, hogy a feminizmus csak a '90-es években kezdett volna beszivárogni a popzenébe: már a '60-as évek végén akadtak olyan előadók Amerikában, akik felvállalták ezt a témát a számaikban. Mindezt teljesen függetlenként, saját erőforrásból, mivel a kor lemezipari irányelvei miatt alapból csak nagyon kevés női előadó kapott szerződést, az ilyen szélsőséges tematikára pedig egyáltalán nem volt szükségük a cégeknek.

Aztán a '80-as évekre javult a helyzet, és a jogi szabályozás is megpróbálta szűkíteni a nők és a férfiak közti egyenlőtlenséget, ami a '60-as években indult feminista hullám végét is jelentette. Ezt cserélte fel később az úgynevezett harmadik hullámos feminizmus, ami már sokkal több változást sürgetett a nőkkel kapcsolatos kifejezések használatában, a nők médiabeli ábrázolásában, felléptek a nemi általánosítás és a patriarchális berendezkedés ellen. Ez később kiegészült a nemi hovatartozás kétpólusú (csak férfi és nő létezik) elméletének megcáfolásával és a szexuális kategorizálás megszüntetésével. Na ez a feminizmus találkozott a nyugati part punkzenéjével, és létrejött a riot grrrl mozgalom.

Én csak az énekes csaja vagyok

A '80-as évekből megmaradt DIY-attitűd (csináld magad) kifejezetten népszerű volt Washington államban, azon belül is Seattle, illetve Olympia környékén. Hiába pörgött nagyon a punk-, a rock-, majd a grunge-színtér, a nőket itt is csak úgy kezelték, mint a srácok barátnői, akik hátul állnak a koncerteken, ameddig a férfi kitombolja magát elől. A nők véleménye semmilyen formában nem tudott megjelenni, úgyhogy kihasználták a korszak DIY-megoldásait: saját készítésű röpcédulákkal, házi készítésű magazinokkal, majd végül saját zenével jelentek meg. Voltaképpen ugyanazt a módszert használták fel a saját eszméik hirdetéséhez, mint a baloldali és/vagy anarchista punkok.

A legnagyobb lökést végül egy 1991-es ügy adta meg, amikor egy keresztény csoport élesen támadta a legális abortuszt, illetve egy megerőszakolási ügyben a média gúnyt űzött az áldozatból. Ezeket az eseteket rendre tüntetések kísérték a feministák részéről, majd az L7 zenekar létrehozta a Rock For Choice-t, ami először egy nagyszabású koncertként indult, majd végül érdekvédelmi csoporttá alakultak, miszerint a nőknek joguk van azt tenni a testükkel, amit akarnak. A Rock For Choice akkori súlyáról sokat elmond, hogy a kor olyan meghatározó együttesei is mögé álltak, mint a Rage Against The Machine, a Red Hot Chili Peppers, a Pearl Jam és a Nirvana.

A riot grrrl mozgalom azonban soha sem tudott ennél nagyobb tömegeket megmozgatni, zeneileg pedig elvonta róla a figyelmet a grunge, majd a kevésbé radikális kaliforniai punk. Ráadásul a média jellemzően teljesen félreértelmezte az egész riot grrrl mozgalom lényegét (bár lehet, hogy éppen én is ezt teszem), és maga az eszme is felhígulásnak indult, aminek a csúcsát végül a girl power felfogást a legtöbb emberhez eljuttató Spice Girls jelentette.

G.I.R.L. P.O.W.E.R.

A 2000-es éveket viszonylagos csönd követte, aztán 2010-ben megjelent Sara Marcus Girls to the Front: The True Story of the Riot Grrrl Revolution könyve, az első olyan komolyabb beszámoló/tanulmány/elemzés, amelyben a szerző korábbi résztvevőként is vizsgálta a '90-es évek mozgalmát. Még ugyanebben az évben a New York University könyvtára bejelentette, hogy speciális gyűjteményt hoznak létre, amin keresztül végigkövethető a riot grrrl mozgalom története, ami fontos a mai egyenjogúsági törekvések megértésében.

Ezzel párhuzamosan pedig kezd kialakulni egy újkori feminista punk vonal, ami már nem területi alapú, mint az ősnek tekinthető riot grrrl, hanem inkább gondolkodásbeli közösséget alkotó zenészekről van szó. Az ő feltűnésükkel egy időben pedig kezdenek visszatérni a 20-25 évvel ezelőtti korszak fontos szereplői is. Csak 2014-ben három meghatározó együttes jelentette be a visszatérését:

• Az L7 tavaly decemberben jelentette be, hogy a 2001-es feloszlásuk után visszatérnek, ráadásul egy róluk készülő dokumentumfilmmel együtt, amit egy sikeres közösségi finanszírozási akciónak köszönhetnek. Az L7 az egész mozgalom egyik legfontosabb zenekara, amely kiemelt fontosságú volt a '90-es évek évek többi hasonló együttese számára.
• Alig két hónappal előtte a Sleater-Kinney, az olympiai fempunk színtér egyik nagyon fontos együttese döntött a visszatérés mellett, ők ráadásul most januárban egy új nagylemezt is megjelentettek.
• De lehetséges, a láncreakciót pont az a Babes In Toyland indította be, ami nyíltan soha sem vállalta a riot grrrllel kapcsolatos szimpátiáját, de a mozgalom követőinek körében kifejezetten népszerűnek számított.

A Magyarországot is megjárt kanadai White Lung énekesnője például aktív szószólója a feminizmusnak, vagy ott van a már a nevében is provokatív Perfect Pussy, aminek énekesnője nyíltan kikelt a Syracause város hardcore színterének homofóbiája és szexizmusa ellen. Az orosz Pussy Riotről nem is beszélve, ami ugyan inkább egy zenélő aktivistacsoport, mintsem konkrét punkzenekar, de a feltűnésük mégis fontos pontja a modern egyenjogúsági törekvéseknek.

A hagyaték és a popfeminizmus

Az egész riot grrrl mozgalom fontosságát talán az jellemzi legjobban, hogy számos, korábban a színtérhez tartozó alak mára elismert tanár, újságíró, vállalkozó vagy aktivista lett. Ebből is látszik, hogy a házibarkács-attitűd vagy a punkzene csak önkifejezési eszköz volt egy sokkal komolyabb témához. A 2000-es évekre a feminista zene kicsit eltávolodott a hardcore punktól, a Hanna által vezett Le Tigre, a Gossip vagy Peaches képes volt a riot grrrl eszméket más műfajokba is átültetni. A Deceptacon című Le Tigre-dal egyébként 2012-es Budapest Pride zenéje volt.

A riot grrrl hosszú távon annyira komoly hatást gyakorolt az LGBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transzgender) közösségre, hogy más zenei műfajok, közéleti személyiségek és alkotók is fontos inspirációként hivatkoznak rá. A Pussy Riot vagy a New York-i meleghiphop-szcéna talán nem is létezne nélkülük, ahogy a mai népszerű fiatalabb előadók is gyakran merítenek tőlük. Nem véletlenül hívta a 2014-es évet a Time magazin

a popfeminizmus évének.

Az újság is kiemeli, hogy az utóbbi időszakban már olyan előadók is érintették a feminizmus kérdését, mint Beyoncé vagy – a maga módján – Miley Cyrus. Egyikük sem mélyül el annyira az ideológiában, mint az elődök (mégiscsak popzenéről van szó), de pont olyan szinten foglalkoznak vele, amit még talán az ő hallgatóságuk is képes felfogni. Az állandóan támadott Miley Cyrus is azzal védi az állandó pucérkodását, kihívós viselkedését és szexualitását, hogy ezzel akarja megmutatni a többi nőnek, hogy nyugodtan tegyék azt, amihez kedvük van, ne foglalkozzanak a társadalom elvárásaival.

Az öntudatos női előadó eszménye pedig egyre erősebb a fiatal feltörekvők körében, legyen szó zenészekről vagy filmesekről. Emma Watson fantasztikus beszéde az ENSZ-közgyűlésen, Lena Dunham provokatív munkássága vagy az abszolút antipopsztárként aposztrofált Lorde dalainak témái mind azt mutatják, hogy az új generáció számára a feminista értékrend már nemcsak egy szűk szubkultúra sajátossága, hanem a mainstream mindennapok része, amiről egyre több embernek kell tudnia és beszélnie.