Amikor a feminizmus még punknak számított

GettyImages 454116919
2015.03.07. 20:05

Az, hogy az Oscar-díjátadó legtöbbet emlegetett momentuma Patricia Arquette egyenlő fizetéseket követelő, lelkesítő beszéde lett, egyértelműen jelzi, hogy már a mainstream számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a női egyenjogúság, a genderkérdések és a nemi egyenlőség fontos probléma, amivel komolyan foglalkozni kell a 2010-es években.

A feminizmus popkulturális megjelenése egyébként nem újdonság, már 20-25 évvel ezelőtt is létezett egy komolyabb női mozgalom, ami punkzenével és aktivizmussal próbálta felhívni a figyelmet a nők jogaira. A riot grrrl mozgalom rosszkor volt rossz helyen: a '90-es évek elején indult az amerikai Olympiából, alig egy órára attól a Seattle-től, ahol a grunge épp háttérbe szorított minden más kortárs gitárzenét.

A nők jogaiért felszólaló mozgalmat a maga idejében az amerikai média vagy kinevette, vagy csak simán nem értette, pedig az utóbbi pár évben bebizonyosodott, hogy Miley Cyrus vagy Beyoncé sem tudná, mi az a feminizmus, ha annak idején pár olympiai lány nem húzza fel magát azon, hogy fiúk nem engedik őket az első sorban bulizni a koncerteken.

A zenéről is lesz szó?

A riot grrrl bandák zenéje és szövegvilága erős kontrasztot mutat: amennyire mély, felkavaró és társadalomkritikus témák szerepeltek a dalokban, annyira egyszerű punkzenét játszottak hozzá. A tipikus riot grrrl zenékre egyaránt komoly hatással volt Amerika északnyugati részének grunge-a és a '80-as évek Washingtonjának hardcore punkja. Ennek az eredményeképpen a riot grrrl zenék jellemzően nyers, torz, feszes punkdalok – sokszor olyan énekesekkel, akiknek egyáltalán nincs hangjuk. Ebből kifolyólag a riot grrrl mozgalom inkább szociológiailag, mintsem zeneileg számít érdekességnek. 

Arról persze szó sincs, hogy a feminizmus csak a '90-es években kezdett volna beszivárogni a popzenébe: már a '60-as évek végén akadtak olyan előadók Amerikában, akik felvállalták ezt a témát a számaikban. Mindezt teljesen függetlenként, saját erőforrásból, mivel a kor lemezipari irányelvei miatt alapból csak nagyon kevés női előadó kapott szerződést, az ilyen szélsőséges tematikára pedig egyáltalán nem volt szükségük a cégeknek.

Aztán a '80-as évekre javult a helyzet, és a jogi szabályozás is megpróbálta szűkíteni a nők és a férfiak közti egyenlőtlenséget, ami a '60-as években indult feminista hullám végét is jelentette. Ezt cserélte fel később az úgynevezett harmadik hullámos feminizmus, ami már sokkal több változást sürgetett a nőkkel kapcsolatos kifejezések használatában, a nők médiabeli ábrázolásában, felléptek a nemi általánosítás és a patriarchális berendezkedés ellen. Ez később kiegészült a nemi hovatartozás kétpólusú (csak férfi és nő létezik) elméletének megcáfolásával és a szexuális kategorizálás megszüntetésével. Na ez a feminizmus találkozott a nyugati part punkzenéjével, és létrejött a riot grrrl mozgalom.

Én csak az énekes csaja vagyok

Kötelező hallgatnivaló

A '80-as évekből megmaradt DIY-attitűd (csináld magad) kifejezetten népszerű volt Washington államban, azon belül is Seattle, illetve Olympia környékén. Hiába pörgött nagyon a punk-, a rock-, majd a grunge-színtér, a nőket itt is csak úgy kezelték, mint a srácok barátnői, akik hátul állnak a koncerteken, ameddig a férfi kitombolja magát elől. A nők véleménye semmilyen formában nem tudott megjelenni, úgyhogy kihasználták a korszak DIY-megoldásait: saját készítésű röpcédulákkal, házi készítésű magazinokkal, majd végül saját zenével jelentek meg. Voltaképpen ugyanazt a módszert használták fel a saját eszméik hirdetéséhez, mint a baloldali és/vagy anarchista punkok.

A legnagyobb lökést végül egy 1991-es ügy adta meg, amikor egy keresztény csoport élesen támadta a legális abortuszt, illetve egy megerőszakolási ügyben a média gúnyt űzött az áldozatból. Ezeket az eseteket rendre tüntetések kísérték a feministák részéről, majd az L7 zenekar létrehozta a Rock For Choice-t, ami először egy nagyszabású koncertként indult, majd végül érdekvédelmi csoporttá alakultak, miszerint a nőknek joguk van azt tenni a testükkel, amit akarnak. A Rock For Choice akkori súlyáról sokat elmond, hogy a kor olyan meghatározó együttesei is mögé álltak, mint a Rage Against The Machine, a Red Hot Chili Peppers, a Pearl Jam és a Nirvana.

riot grrrl mozgalom azonban soha sem tudott ennél nagyobb tömegeket megmozgatni, zeneileg pedig elvonta róla a figyelmet a grunge, majd a kevésbé radikális kaliforniai punk. Ráadásul a média jellemzően teljesen félreértelmezte az egész riot grrrl mozgalom lényegét (bár lehet, hogy éppen én is ezt teszem), és maga az eszme is felhígulásnak indult, aminek a csúcsát végül a girl power felfogást a legtöbb emberhez eljuttató Spice Girls jelentette.

G.I.R.L. P.O.W.E.R.

Csajpunk 2000

Ugyan ma már nem lehet olyan egyértelműen kijelenteni egy kizárólag lányokból álló zenekarra, hogy riot grrrl banda lenne, de szembetűnő az a tendencia, hogy egyre több női zenekar kap kiemelt figyelmet. Összegyűjtöttünk pár olyan előadót, akikkel érdemes képben lenni.

A 2000-es éveket viszonylagos csönd követte, aztán 2010-ben megjelent Sara Marcus Girls to the Front: The True Story of the Riot Grrrl Revolution könyve, az első olyan komolyabb beszámoló/tanulmány/elemzés, amelyben a szerző korábbi résztvevőként is vizsgálta a '90-es évek mozgalmát. Még ugyanebben az évben a New York University könyvtára bejelentette, hogy speciális gyűjteményt hoznak létre, amin keresztül végigkövethető a riot grrrl mozgalom története, ami fontos a mai egyenjogúsági törekvések megértésében.

Ezzel párhuzamosan pedig kezd kialakulni egy újkori feminista punk vonal, ami már nem területi alapú, mint az ősnek tekinthető riot grrrl, hanem inkább gondolkodásbeli közösséget alkotó zenészekről van szó. Az ő feltűnésükkel egy időben pedig kezdenek visszatérni a 20-25 évvel ezelőtti korszak fontos szereplői is. Csak 2014-ben három meghatározó együttes jelentette be a visszatérését:

  • Az L7 tavaly decemberben jelentette be, hogy a 2001-es feloszlásuk után visszatérnek, ráadásul egy róluk készülő dokumentumfilmmel együtt, amit egy sikeres közösségi finanszírozási akciónak köszönhetnek. Az L7 az egész mozgalom egyik legfontosabb zenekara, amely kiemelt fontosságú volt a '90-es évek évek többi hasonló együttese számára.
  • Alig két hónappal előtte a Sleater-Kinney, az olympiai fempunk színtér egyik nagyon fontos együttese döntött a visszatérés mellett, ők ráadásul most januárban egy új nagylemezt is megjelentettek.
  • De lehetséges, a láncreakciót pont az a Babes In Toyland indította be, ami nyíltan soha sem vállalta a riot grrrllel kapcsolatos szimpátiáját, de a mozgalom követőinek körében kifejezetten népszerűnek számított.

A Magyarországot is megjárt kanadai White Lung énekesnője például aktív szószólója a feminizmusnak, vagy ott van a már a nevében is provokatív Perfect Pussy, aminek énekesnője nyíltan kikelt a Syracause város hardcore színterének homofóbiája és szexizmusa ellen. Az orosz Pussy Riotről nem is beszélve, ami ugyan inkább egy zenélő aktivistacsoport, mintsem konkrét punkzenekar, de a feltűnésük mégis fontos pontja a modern egyenjogúsági törekvéseknek.

A riot grrrl legfontosabb arcai

Kathleen Hanna: Az egész mozgalom talán legismertebb figurája, a Bikini Kill, majd később a Le Tigre frontembere. A harmadik hullámos feminizmus és a riot grrrl elindítója, akiről már életében film készült A punk csaj címmel. Hanna ékes szószólója volt annak, hogy sokkal több nő kellene az együttesekbe, és arra biztatta a lány rajongóit, hogy nyugodtan álljanak az első sorokba, a férfiak pedig legyenek szívesek hátul verekedni. A keleti parti punkszíntér mintájára klubházakat szervezett, ahol hasonló gondolkodású alkotók, zenészek, művészek és írók gyűltek össze aktuálpolitikai és társadalmi kérdésekről vitatkozni, illetve jótékonysági koncerteket és gyűjtéseket szervezni különböző aktivista szervezeteknek. Kathleen Hanna személye annyira fontos volt ebben az időszakban, hogy a hatására tucatjával alakultak nők által alapított zenekarok.

Jen Smith: Tőle származik az a mára legendássá vált levélrészlet, amiben az 1991-es washingtoni zavargások láttán megjósolta, hogy ezen a nyáron a nők lázadni fognak (girl riot), ezzel megágyazva a kifejezésnek. Rövid ideig csatlakozott a Bikini Kill mellett a másik meghatározó lányzenekarhoz, a Bratmobile-hoz.

Allison Wolfe: Az említett levelet Smith annak az Allison Wolfe-nak írta, akivel a Bratmobile-t is megalapították. Wolfe emellett a kultikus Girl Germs magazin, majd a végül a mozgalom nevét is adó Riot Grrrl szerkesztője is volt. Wolfe máig zenél, a Partyline fempunk együttest vezeti, illetve továbbra is fontos számára az egyenjogúsági aktivizmus: egyik főszervezője a feministák és női alkotóművészek számára létrehozott Ladyfest fesztiválnak, és néha publikál a Washington Postba.

Molly Neuman:  Riot Grrrl és a Girl Germs magazinok másik alapítója, egyben a Bratmobile dobosa. Később társtulajdonosa volt a mára megszűnt Lookout! Recordsnak, amely óriási szerepet játszott a punkzene népszerűsítésében az első két Green Day-album vagy az Operation Ivy-lemez kiadásával. Foglalkozott zenekari menedzseléssel, saját étkezési tanácsadó vállalkozást indított, illetve az eMusic zenei portál kiadókkal való kacsolattartásért felelős vezetője.

Tobi Vail: A Bikini Kill másik alapítója, aki a szintén kultikus státuszba emelkedett Jigsaw magazint készítette. Tőle származik a grrrl írásformája is, illetve az olympiai KAOS FM rádióban is dolgozott, ami fontos forrása volt a független előadók, egyben a fempunk együttesek felfedezésében. Veil rövid ideig Kurt Cobainnel is együtt járt – miközben Dave Grohl Kathleen Hannával randizott –, és egy általa rajzolt, félreértett falfirkának köszönhetően nevezte el Cobain az egyik Nirvana-dalt Smells Like Teen Spiritnek, a többi pedig már történelem. Manapság szabadúszó újságíróként dolgozik, publikált már az NPR-ba, a Feminist Pressbe, a Pussy Riot három éve megjelent könyvébe, állandó rovata van az eMusicnál, de sokat segédkezett a New York University riot grrrl gyűjteményének létrehozásában is.

Tammy Rae Carland: Még a '80-as években alapított Olympiában egy független művészeti központot, ahol Kathleen Hanna gyakran tartott spoken word előadásokat. Egy rövid közös zenei próbálkozás után saját magazint alapított. Később fotózással és filmkészítéssel foglalkozott, majd megalapította az egyik első leszbikus punk kiadót, a Mr. Ladyt, ami kizárólag azokkal a női együttesekkel és előadókkal foglalkozott, akik nézeteik miatt egyáltalán nem érdekelték a lemezcégeket. A Mr. Lady aztán 2004-ben megszűnt, Carland ma már a California College of the Arts fotográfia szakának vezetője és oktatója.

Kurt Cobain: Hiába lett a '90-es évek elején kifejezetten népszerű a Seattle környéki gitárzene, a riot grrrl soha sem tudott olyan népszerű lenni, mint a Pearl Jam, Soundgarden vagy Nirvana által fémjelzett grunge. Pedig Cobain óriási rajongója volt az olyan korai lánycsapatoknak, mint a Raincoats vagy a Slits, és Tobi Veillel való szakítása után is ott segítette a mozgalmat, ahol csak tudta. Azonban ez sem volt elég arra, hogy a média ne férfigyűlölő félőrültekként kezelje a mozgalmat, hanem csak nagyszájú nők dühöngésének.

A hagyaték és a popfeminizmus

Az egész riot grrrl mozgalom fontosságát talán az jellemzi legjobban, hogy számos, korábban a színtérhez tartozó alak mára elismert tanár, újságíró, vállalkozó vagy aktivista lett. Ebből is látszik, hogy a házibarkács-attitűd vagy a punkzene csak önkifejezési eszköz volt egy sokkal komolyabb témához. A 2000-es évekre a feminista zene kicsit eltávolodott a hardcore punktól, a Hanna által vezett Le Tigre, a Gossip vagy Peaches képes volt a riot grrrl eszméket más műfajokba is átültetni. A Deceptacon című Le Tigre-dal egyébként 2012-es Budapest Pride zenéje volt.

A riot grrrl hosszú távon annyira komoly hatást gyakorolt az LGBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transzgender) közösségre, hogy más zenei műfajok, közéleti személyiségek és alkotók is fontos inspirációként hivatkoznak rá. A Pussy Riot vagy a New York-i meleghiphop-szcéna talán nem is létezne nélkülük, ahogy a mai népszerű fiatalabb előadók is gyakran merítenek tőlük. Nem véletlenül hívta a 2014-es évet a Time magazin

a popfeminizmus évének.

Ahol a legkevésbé számítanánk rá

Nem a zene vagy a film a szórakoztatóipar nemileg legkiegyensúlyozatlanabb szegmense, hanem a videojátékok. Ahogyan a popzenébe, úgy a videojáték-iparba is beszivárgott a feminizmus, ami fontos szerepet játszott a 2014-es #gamergate botrány kirobbanásában is. Ennek ellenére – vagy pontosan ezért – az utóbbi időszakban két olyan játék is megjelent, ami már bátran felvállalja azt, hogy kifejezetten női szemszögből, női karaktereken keresztül mesél egy alapvetően női történetet.

2013 egyik meglepetésének számító Gone Home indie játék egyik központi eleme a főhős lánytestvérének titkos kapcsolata egy másik lánnyal, amit a szülők képtelenek megérteni. A testvér egyébként nagy riot grrrl rajongó, a háttérben Bratmobile és Betsy in Heavens-számok szólnak, és az egyik szoba is hasonló zenekarok plakátjaival van tele.

Az idén megjelent Life Is Strange-ben pedig egy fiatal lány iskolaváltását követhetjük végig, amiben fontos szerepe lesz egy régi barátnőnek, aki új generációs feminista, és az eltűnt barátnőjét keresi, aki egyben a párja is.

Mindkét esetben a leszbikus és/vagy feminista vonal inkább gondolkozásra készteti a játékost, mintsem csak olcsó szexuális húzás. Ezzel nem csak több nőt lehet a videojátékokba bevonni, de a sokszor erősen soviniszta férfi gémerek a kedvenc hobbijukon keresztül kaphatnak rálátást a komfortzónájukon kívül eső témákra.

Az újság is kiemeli, hogy az utóbbi időszakban már olyan előadók is érintették a feminizmus kérdését, mint Beyoncé vagy – a maga módján – Miley Cyrus. Egyikük sem mélyül el annyira az ideológiában, mint az elődök (mégiscsak popzenéről van szó), de pont olyan szinten foglalkoznak vele, amit még talán az ő hallgatóságuk is képes felfogni. Az állandóan támadott Miley Cyrus is azzal védi az állandó pucérkodását, kihívós viselkedését és szexualitását, hogy ezzel akarja megmutatni a többi nőnek, hogy nyugodtan tegyék azt, amihez kedvük van, ne foglalkozzanak a társadalom elvárásaival.

Az öntudatos női előadó eszménye pedig egyre erősebb a fiatal feltörekvők körében, legyen szó zenészekről vagy filmesekről. Emma Watson fantasztikus beszéde az ENSZ-közgyűlésen, Lena Dunham provokatív munkássága vagy az abszolút antipopsztárként aposztrofált Lorde dalainak témái mind azt mutatják, hogy az új generáció számára a feminista értékrend már nemcsak egy szűk szubkultúra sajátossága, hanem a mainstream mindennapok része, amiről egyre több embernek kell tudnia és beszélnie.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!