Részeg idióták ironikus pólókban, ironikus szőrzetekkel

Hiába jutott dalversenyünk, A Szám négy legjobbja közé, amerikai fellépései miatt a döntőn mégsem tudott fellépni a Gustave Tiger. Az art és katedrálispunkként egyaránt emlegetett zenekar a Sister Sybarite című dalával indult a versenyen, és nyűgözte le a zsűrit fordulóról fordulóra, majd a nevezett dalhoz hamarosan csáppornós-jócsajos klip is készült, amelyet ráadásul az Indexen lehetett legelőször megtekinteni.

A Gustave Tiger már A Szám tavalyi mezőnyében is felbukkant, majd kiesésük után bevették a zenekar élére Szurcsik Erikát, aki korábban a 40 Days és az X-Menz Idiotronic nevű zenekarokban is énekelt. A női ének olyannyira jót tett az együttesnek, hogy egészen a legjobb magyar zenés kiadványokat rangsoroló listánk első helyére, illetve a dalversenyünk döntőjéig juttatta a csapatot. Ám a Gustave Tiger a Kuplungban tartott gála helyett az austini SXSW fesztiválon játszott. Erről és amerikai élményeikről kérdeztük Szabó Sz. Csabát, a zenekar nemrég hazatért basszusgitárosát. Ő pedig válaszolt.

Hogyan jutottatok ki a fesztiválra? És egyáltalán: milyen ez a fesztivál?

Ez nem olyan izgalmas, sajnos: valamikor tavaly ősszel jelentkeztünk, beválogattak, és úgy nagyjából februárban eldöntöttük, hogy tényleg kimegyünk. Ezt a fesztivált egyrészt úgy kell elképzelni, mint akármelyik másikat, mármint, hogy itt is van temérdek részeg idióta fiatal ironikus pólókban meg ironikus szőrzetekkel, akik koncerteket néznek, másrészt viszont egyáltalán nem úgy kell elképzelni, mert Austin belvárosában van, fellép kábé kétezer zenekar és előadó, némelyik bulira még karszalaggal is igen nehéz bejutni, illetve a koncertek mellett az iparági szakemberek is lankadatlan konferenciáznak és tartanak előadásokat. Mondjuk ezeket mi nem nagyon szoktuk megnézni, mert most tényleg: kit érdekel a zeneipar jövője?! Majd megoldják. (Erika üzeni, hogy ezek őt speciel érdekelték volna, de annyi volt a párhuzamos program, hogy képtelenség lett volna időt szakítani rá.)

Te már negyedszer jártál az SXSW-­n. Változott valamit a fesztivál?

Talán még nagyobb lett valamelyest, bár erről nem vagyok meggyőződve, mert eleve jó nagy volt. Meg most már annyi hiphop­előadó lép fel itt, hogy majdnem szégyellem, hogy egyet sem láttunk. Erika mondjuk szerette volna megnézni Madlibet, Black Milket és a Cannibal Oxot, de nem engedtük neki.

Mennyit játszottatok? Milyen helyszínen léptetek fel?

A fesztiválon sajnos csak egyszer léptünk fel, egy ír kocsmában egyébként, eléggé jó időpontban, viszont mivel nem egyenesen Austinba, hanem Los Angelesbe repültünk, tehát ott is játszottunk a Cobraside Distribution nevű lemezforgalmazó buliján, amit Mario Lalli hangosított, hátha ez mond valakinek valamit. Csak azért teszem hozzá, mert másfél hete még nekem sem mondott semmit. (Mario Lalli a kultikus Yawning Man és Fatso Jetson zenekarokban zenélt, de közös dalokat is jegyzett a Queens of the Stone Age és a Kyuss nevű sztónerrock-alapvetésekkel) Valamint útközben San Antonioban is felléptünk egy fura klubban.

Az SXSW-n mekkora közönség előtt léptetek fel? Szerették, amit hallanak?

A hely, ahol mi játszottunk, gyakorlatilag egész este tele volt, de hát ez nyilván nem elsősorban nekünk, hanem a szombati időpontnak, illetve a többi fellépő zenekarnak köszönhető; ezek egyébként mind tök jók voltak, különösen a Bo­-Peep. (Ebben három aranyos japán lány tol nagyon hangos és dinamikus zenét.)

Volt valami hozadéka a kinti szereplésnek? Milyen élményekkel tértetek haza? Gazdagok lesztek majd???

A koncert után eladtuk az összes cédét! Szerettünk volna valami fontos embernek is adni, de nem tudtuk, hogy kik a fontos emberek. Felejthetetlen élményekkel tértünk haza! Egyébként a Bestial Mouths zenekarral is lógtunk néha, ha az ér. (Ők pedig a sok kaliforniai napfény ellenére nagyon borongós no wave-et játszanak.)

Melyik zenekarok koncertjeit szerettétek a legjobban?

Hát én a Damnedét. A fesztiválon mutatták be a zenekarról szóló új dokumentumfilmet – amit még nem láttam, de tök jónak tűnik –, úgyhogy a koncerten kicsit ilyen ünnepélyes­-életműdíjas volt a hangulat. Ehhez képest kapásból a második dalt sikerült teljesen összevissza eljátszani, ami nekem rendkívül rokonszenves. Valahogy ez az együttes nincs az értékén kezelve, noha sokkal­-sokkal több annál, mint a New Rose és a Neat Neat Neat, aztán meg a Eloise tíz évvel későbbről. Dave Vaniannél kevés jobb énekes van szerintem, mármint nem csak a műfajban, hanem úgy általában, Captain Sensible pedig tényleg klasszikusan olyan előadó, akiről az ember egyszerűen nem bírja levenni a szemét, pláne, hogy most már egészen úgy néz ki, mint Leslie Nielsen. A '77 és '85 közötti számok meg nyilván tökéletesek, efelől nem is volt kétségem, csak picit aggódtam, hogy esetleg rosszul öregedtek (a tagok, nem a dalok), de hála a jó istennek pompásan festett mindenki, szóval meg voltam, sőt meg voltunk győzve maximálisan.

Amúgy néztünk negyven évnél fiatalabbb zenekarokat és hatvan évnél fiatalabb előadókat is azért, azok közül nekem Marie Davidson tetszett a legjobban. Ő egyébként jön Budapestre is nem olyan sokára. Mármint fellépni. (A kanadai nő sötét tónusú, minimalista elektronikát játszik, és – a Küss Mich szervezésében – a Rohamban fog fellépni a nyár elején.)

Ki ugrott be a korábbi dobosotok, Mező helyére? Hogy került ő képbe? Honnan ismeritek?

Egy Paloma Estevez nevű Los Angeles-­i dobos, aki egy ismerősünk ismerősének az ismerőse. Mit is mondhatnék? Nagyszerű ember, nagyszerű dobos!

Ez pedig a Gustave Tiger élő előadása az Index dalversenyén: