A hét lemeze: Toro y Moi

Action Bronson és a Prodgy új albumai után ennek a hétnek is összeszedtük a legfontosabb megjelenéseit. Ezúttal Toro y Moi szintlépő lemezére esett a választásunk, ami könnyedén lehet akár mérföldkő is a zenész életében. Ezen kívül meghallgattuk még a Drenge, Matt & Kim, a Mountain Goats, a Very Best és a Weed lemezeit is.

A Toro y Moi név mögött álló Chazwick Bradley Bundick könnyen lehetett volna az egykori chillwave-mozgalom talán legtragikusabb figurája is. Bemutatkozó albuma csak 2010 januárjában, az irányzat kirobbanását követő évben jelent meg. 2009 elveszett nyara csakugyan más volt, mint a többi. Volt valami egészen különös a levegőben, már ami a jóléti társadalmak fiataljait illeti, hiszen a harmadik világ országaiban azért bizonyára egészen más volt a helyzet. Erre az erőtlen, bágyadt, lemondó zeitgeistra reagált a chillwave-mozgalom lomha és nyárias dalaival, kásás szintetizátorhangzással és fátyolos énekkel.

Az Index még Toro y Moi (magyarul: a bika és én; spanyol és francia szavak keveréke) Causers of This című debütlemezének megjelenése évében megnézte, hogyan működnek ezek a dalok élőben.

Az eredetileg egyszemélyes projekt trió felállásban adott koncertet. Kifejezetten jót tett nekik, hogy kimozdultak a hálószobából. A lagymatag és kásás zenéjük ezáltal jócskán megélénkült. Meglepően jól működött élőben is

– írtuk akkor, de azért nem vágtuk magunkat hanyatt az élménytől.

Ekkora már – bár sorra jöttek ki a különböző chillwave-projektek anyagai – az irányzat bágyasztó fénye kezdett megfakulni, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a chillwave nem több mint egy egy- vagy legfeljebb kétnyári őrület. Ahogy a hangzás lecsengett – mert idővel le kellett csengenie – az előadók is igyekeztek továbblépni, legalábbis valami újat mutatni. Így aki igazán jártas volt a hipszter-zeneblogok birodalmában, az 2010-ben már rég a hülye karakterekkel, keresztekkel és háromszögekkel operáló witch house-on pörgött, ami aztán persze még a chillwave-hez képest is tiszavirág-életűnek bizonyult.

Az idealizált unalom

Öt évvel első lemeze után a koncerteken zenekarként működő Toro y Moi elkészítette negyedik nagylemezét. A What For? című anyag első különlegessége, hogy a korábban megszokott fakó elektronika helyett előtérbe kerültek a gitárok, ami egyáltalán nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Bundick korábban egy The Heist And The Accomplice nevű indie rock zenekarban is zenélt három középiskolai barátjával.

A What For? dalai elsősorban a hatvanas és hetvenes évek pszichedelikus rockját és popját idézik, amin szintén nem kell csodálkoznunk, hiszen a 28 éves Bundick nagy Beach Boys-rajongó hírében áll. Sőt, az egész chillwave-irányzat ősének a kalifornia zenekar 1970-es All I Wanna Do című számát tekintik, amiről maga a dalszerző, Brian Wilson 25 évvel később azt nyilatkozta, hogy bár nagyon szép az akkordmenete, egy rendkívül unalmas szám. Ez az önkritikus kijelentés lényegében remekül összefoglalja a chillwave esszenciáját is. (Hogy a másik dalszerő, a nemrég Budapesten is zenélő Mike Love hogyan vélekedik, sajnos nem tudni.)

Daft Punk meg az anyuék bakelitlemezei

Bundick egyébként egy kis egyetemi városban, a dél-karolinai Columbiában nőtt fel, ahová a rengeteg diákkal együtt rengeteg új hangzás is érkezett, ami különösen jó hatással volt a zenei ízlésére, amit egyébként szülei lemezgyűjteménye is éppúgy inspirált.

Máskülönben ez is épp olyan, mint a többi egyetemváros: nyáron teljesen kihalt, a tanév ideje alatt azonban őrületes!

– meséli Columbiáról a zenész, aki később környezetmérnök barátnőjével Kaliforniába költözött.

Bundickre saját származása is nagy hatással volt: egy filippínó anya és egy fekete apa gyermekeként már az általános iskolában is folyton azt kérdezgették tőle: TE MÉGIS MI VAGY?? Mostanra mégis úgy látja, hogy a fiatalok számára a kultúra már egyfajta olvasztótégely, amelyben a határok összemosódnak. Szerinte egyre több színesbőrű hallgat indie-t, amit egyébként mindig is kifejezetten fehér műfajként tartottak számon, és aktívan turnézó zenészként a saját koncertjein is tapasztalja a kulturális sokszínűséget.

A srácok már hasonlóan öltözködnek és hasonló zenéket is hallgatnak. Figyelem a Tumblr-jüket, és ugyanazok a dolgok foglalkoztatják őket. (...) Tíz évvel ezelőtt a gitár alapú indie rock még nem volt túl népszerű a fekete srácok körében.

A többiekhez hasonlóan Bundick is igyekezett nyitott szemmel járni, és bár egy rockzenekarban játszott és Guided by Voicest hallgatott, 17-18 éves korában, a német Digitalism első albumával, rákattant az elektronikus zenére is. Aztán jött a Daft Punk, majd J Dilla és a többiek.

Ennek a mindent átívelő és rendkívül befogadó zenei kalandozásnak szinte egyértelmű eredménye lett az idei What For: az állandóan újra törekvő művész némileg visszanyúl gyökereihez és legkorábbi zenei élményei előtt tisztelegve nosztalgiázik egyet. Nemcsak a saját életében, hanem a poptörténetben is alaposan visszaugrik az időben. “Rock'n'roll is here to stay” – énekli a lemez ötödik, Ratcliff című dalában is, ami egyértelmű utalás a legendás power pop zenekar, a Big Star Thirteen című dalára, amiben szintén elhangzik ugyanez a sor, és amit a Rolling Stone magazin a rocktörténet egyik leggyönyörűbb kamaszkorról szóló dalaként jellemzett.

Nem amiatt aggódom, hogy ismétlem önmagam, hanem sokkal inkább amiatt, hogy elunom magam.

Bundick tehát mindenképpen elmozdult, már ahhoz képest, amit eddig megszokhattunk tőle. A rajongók egy része már fanyalog is, hogy nem erre számítottak, becsapva érzik magukat, át lettek verve, és hol lehet reklamálni?! Pedig a What For egy nagyon szerethető és könnyed anyag. Különösebb mélységeket talán nem kell benne keresni, de tavaszra épp ideális hallgatnivaló, Jobbkor tehát nem is nagyon jelenhetett volna meg. (kovács d.)

És a többi heti megjelenés

Drenge: Undertow (6,5/10)

A Drenge kb. olyan, mintha két haver ismerősök híján egy dobbal és egy gitárral próbálna Queens of the Stone Age lenni, meglepő módon több, mint kevesebb sikerrel. A két évvel ezelőtt debütön akadt 3-4 egészen tökös dal, és ez a mostani folytatás sem kínál kevesebbet, igaz többet sem. Akinek a legutolsó - egyébként hibátlan -. QOTSA-albumból hiányzott a dög és a mocsok, az az Undertow-ban ezt biztos megtalálja. A We Can Do What We Want c. szám pedig nálam eddig az év partyslágere. (sajó)

Azt tényleg becsülöm Amber Smithben, hogy nem adják fel, most is hosszú kihagyás után tértek vissza egy új lemezzel, aminek kacsingatós jelleggel adták a Modern címet, mert hogy az égvilágon semmi mai értelemben vett modern dolog nincsen benne, még mindig ugyanazt a klasszikus indie rockot nyomják mint 15 éve, most egy kicsit eltolva a szintisebb hangzás irányába. A zenekarban van egyébként  slágerpotenciál, hiszen nem is olyan régen még annyira magával ragadó dalokat írtak, mint a Hello Sun vagy Instrospective - most mintha lanyhult volna az erejük, ebből az új 10 számból a Batman vs Joker-ről tudom elképzelni, hogy talán évek múlva is mindentől megkülönböztetve azonnal fel fogom ismerni. (libor)

John Darnielle nagyon sok mindenről írt már dalt, de tényleg, a kilencvenes évek óta képtelen leállni, ami nem is baj, mert talán ő áll a legközelebb az amerikai zenében az igazi irodalmi képességekhez (tavaly írt is egy regényt), 2015-ben gyakorlatilag megtehetné, hogy írhatna egy teljes albumot felhőkről, kisállatokról vagy kémiai reakciókról, akkor is egy full rajongói tábor követné őt oda is, teljesen jogosan. A Beat The Champ viszont nem ezekről a dolgokról szól, hanem a pankrációról, de nem a WWE-féle óriáscirkuszi mulatságról, hanem inkább az évtizedekkel ezelőtti A pankrátor-féle emberi sorsokról és elfuserált életekről, amiket az amerikai tévékben lehetett még fekete-fehérben látni jóval a nyolcvanas évek előtt. Ha valakinek bárki vonzó abból, amit eddig leírtam, akkor mindenképp hallgassa meg a Beat The Champet, mert a Mountain Goats egyik legkönnyebb albuma lett, azaz akkor is jó hallgatni, ha nem tudjuk, hogy ki az a Chavo Guerrero vagy hogy mi az isten a pankrációban a heel (a meccseken a gonosz, egyébként). (klág)

Lapalux amúgy egy tök érdekes producer, de ez az album most azzal együtt nagyon-nagyon unalmas lett, hogy azért vannak rajta érdekes pillanatok. Többnyire viszont csak ugyanazok a downtempo-klisék jönnek újra és újra elő, a színtelen-szagtalan számok mellett viszont már kifejezetten kellemetlen, amikor Lapalux igyekszik a hallgatót belefullasztani abban a nyáltengerbe, amit a Bonobótól importált vendégénekesnőkkel hoz össze a lemezen. (stubnya)

"Rég volt grándzsabb a grándzs és gandzsább a gandzsa!" – írta a zenekarról egy remek barátom, és ennél többet én sem nagyon tudnék hozzátenni. Aki lelkesedik ezért a kettőért, az vélhetően nagyon élvezi majd, aki viszont nem, az bizonyára hamar elunja a Running Backet. Döntse el mindenki magában, hogy melyik táborba tartozik! (kovács d.)

10 szám és mindössze 27 perc az új anyag. Igen, lehet fokozni a Matt & Kim debilségét: még infantilisabb a hangzás, még gyerekesebbek a ritmusképletek, még több idióta prüntyögés van a kétperces számokban. Simán el tudom képzelni, hogy A Make a mess alatt át fognak kopogni a szomszédok, hogy vegyük már halkabbra ezt a csörömpölést. (libor)

Életem talán legnagyobb buliját köszönhetem a Very Best egyik koncertjének (felfújható gumipálmákkal, bombajó fenekű fekete táncoslányokkal és hasonló jóságokkal), az új lemezről viszont már nem feltétlenül tudnám ugyanezt elmondani, hiába az érettség, ami a számokból árad. Ennek ellenére még mindig igazán remek elfoglaltság Very Best-számokat hallgatni. (kovács d.)

A Portico Quartetet mindig valami olyasmi zenekarnak gondoltam, ami jazz-zenekarként olyanoknak is érdekes tud lenni, akik amúgy nem szeretik annyira a jazzt. Ez abban is látszott, hogy az első lemezhez képest a későbbi lemezeiken már nemcsak a hangdrum volt kuriózum, hanem az, hogy elkezdték az elektronikát becsempészni a számaikba, és ritmusokban és dallamokban is egyre inkább kezdtek elszakadni a jazztől. Ez az új albumon csúcsosodik ki, amit viszont már a tagváltások miatt hangdrum nélkül vettek fel. A vendégénekesek (Joe Newman az Alt-J-ből, Jamie Woon, és Jono McCleery ) leigazolása viszont tök jó ötlet volt, tök jól működnek így ezek a dalok, esős szombat délutánokra tökéletes hallgatnivaló. (stubnya)