A hét lemeze: Django Django

Kivételesen sok klassz és említésre méltó album jelent meg a héten, akadt olyan lemez is, amire majdnem maximális pontszámot adtunk. A hét lemezének most a brit Django Djangót választottuk, mivel a 2012-es bemutatkozó lemezük annak az évnek az egyik kiemelkedő zenei alkotása volt. Persze nem mehettünk el szó nélkül a katasztrofális Mumford & Sons-lemez mellett, viszont olyan remek albumokról is írunk, mint az új Coliseum, Metz, Mikal Cronin, Hiatus Kayote és a Pale Honey.

56 perc ma már nem az az idő, amit az ember csak úgy rászán bármire. A Django Django új albuma pedig történetesen 56 perc. A Born Under Saturntól eredendően mégsem sajnáltam az időt, sőt, hónapok óta vártam arra, hogy rászánhassam. Mégis, amikor eljött a nap, és kettesben maradtam a lemezzel, nem voltam képes egyben végighallgatni.

Nem azért, mert rossz, erről szó sincs. De mint album egyszerűen mégiscsak túlságosan hosszú a fülbe ragadó tartalomhoz képest, minden hiányérzet nélkül vágtam volna le a felére. A kezdeti koncentrált figyelem után elkalandoztak a gondolataim, megjött a pizzafutár, valaki küldött egy vicces gifet, átdobtak cseten egy új klipet. Kicsit leállítottam a lejátszót. És annyira nem is volt kedvem újraindítani.

Aztán a héten még hatszor-hétszer ugrottam neki a szisztematikus hallgatásnak, de valahogy mindig háttérzene lett a vége. Szóval az anyagon bőven lett volna mit sűríteni, vagy egyszerűen csak kiszórni a tölteléket.

Viszont azért az is nyilvánvaló, hogy 2015-ben teljesen másodlagos, hogy egy album, mint album működik-e, ha van rajta három-négy szám, amit aztán kopottra lehet hallgatni. Ezen pedig van, talán még hat is a tizenháromból.

A zenei kelléktár alapvetően ugyanaz, mint az első albumon, annyi különbséggel, hogy ami ott meglepő, vagy váratlan volt, az itt már inkább kiszámítható. Galoppozó, egymásra rétegződő be- és kilépő ritmusok, tekervényes, többszólamú dallamok, eklektikus gitár és szintialapok, szalonpszichedélia, az egész valahol az indie és a pop határán.

De mit kezdjen magával egy zenekar, ha már megírta élete albumát, és az az előző volt? Hagyja abba a zenélést? Keressen új utakat? Csinálja tovább pontosan ugyanazt, amit elkezdett és amiért megszerették? A Django Django egyértelműen az utóbbit választotta.

A Born Under Saturn frissesség-vonalon már nem üt akkorát, mint a 2012-es studióalbum, de akinek az előző Django Django tetszett, inkább szeretni fogja ezt a lemezt is, és minden figyelmes újrahallgatással csak egyre jobban. Már ha van ideje ilyenekre. (jenei)

Ezek voltak még a héten

Mumford & Sons: Wilder Minds (2/10)

A Mumford & Sons tipikusan az a zenekar, ami annyira népszerű a szimpla formulára épülő zenéjével, hogy éppen ettől nagyon könnyű utálni. Bendzsózó, koszoslábú neohippik akiknek sikerült a brit folkhagyomány legfogyaszthatóbb részei átültetni stadionrockba. Ettől független mindig is úgy voltam vele, hogy talán kicsit igazságtalanul és elhamarkodva nézik le őket sokan. Az első szám után még azt is mondtam magamban, hogy hm, ha még mindig 2006 lenne, ezt a számot még hallgatnám is. Aztán jön a második, harmadik, negyedik és eltelik egy óra, majd azon kapom magam, hogy

• ebben nincs bendzsó
• ez konkrétan a Kings of Leon elmúlt 5-6 éve brit akcentussal
• az énekes valamiért 30 évvel idősebbnek akar tűnni a hangjával.

Folkzenei elemeknek még csak nyoma sincs, ami alapvetően nem is lenne baj, de helyette ellőnek minden 2000-es évekbeli stadionrock panelt, azt is állati kiszámthatóan, olyan hatásvadász módon, hogy az már pofátlanság. Több alkalommal le kellett ellenőríznem, hogy most akkor ez a szám már volt, vagy ez egy másik. A 4-5 perces dalhosszak miatt pedig tényleg úgy érzem, hogy minden egyes Mumford & Sonsszal töltött pillanatom kidobott idő az ablakon. (sajó)

Best Coast: California Nights (7/10)

"Két dolgot akartam ezzel az albummal: leokádni a hallgatót az érzelmeimmel, és úgy kifejezni magam a hangommal, ahogy korábban még nem" – mondta Bethany Cosentino, a Best Coast dalszerző- és énekesnője az új lemezéről. A rajongók egy része ugyan fanyalog, de szerintem egész jól sikerült megvalósítania a terveit. És ami a legjobb, hogy a dalok közben végig a Go-Go's-t, a nyolcvanas évek remek lánycsapatát idézik! (kovács d.)

Nosaj Thing: Fated (5/10)

Aki bírja a Flying Lotus-féle Brainfeeder kiadó körül mozgó producereket, az biztos, hogy bírta Nosaj Thinget is. Az új album jellegében nem sokban változott a producer, Jason Chung előző két lemezéhez képest, viszont pont ugyanez a hátránya is a koromsötét noir-scifibe illő daloknak. Kérdés, hogy meddig tud ugyanaz a kaptafa érdekes maradni, és nekem például pont dögunalom volt végighallgatni az új lemezt. Ennek elenére gondolkodás nélkül ajánlanám be filmzenének az új Szárnyas Fejvadász-film alá. De mozgókép nélkül, önálló filmzeneként nem hallgatnám. (stubnya)

Palma Violets: Danger In The Club (7,5/10)

A Palma Violets már jó nagy késéssel érkezett meg a 2000-es évek nagy brit indie rock robbanásába,  és ugyan magán hordoz bizonyos műfaji jegyeket, a zenéjük sokkal karcosabb, van benne némi nyers garázsrock,  ami annyira nem jellemző arrafelé. A Palma Violets legerősebb oldala, hogy remek érzékkel építik bele a számaikba az angolos kocsmahangulatot és a futballszurkolókra jellemző csordaóbégatást. Mint anno a Kaiser Chiefs, csak valamivel kevésbé naivan. A Danger In The Club pontosan ezt a vonalat viszi tovább, sőt, a hetedik számig kell várni, hogy ne legyen egyáltalán kocsmaüvöltés. Igazából ez nem is baj, ez a legjobb része a Palma Violetsnek, mert amikor valami komorabbal próbálkoznak, akkor kezd leülni a lemez. Ha részegen akar a dalokat üvöltözni egy csapat brit fesztiválozóval, akkor erre a Danger In The Club abszolút alkalmas. (sajó)

Coliseum: Anxitety's Kiss (9,5/10)

A legjobb hardcore gyökerekkel rendelkező zenekarok nagy többségben tiszavirágéletűek. Kitalálnak egy számukra működő formulát és hangzást, kiokádnak két kislemezt, egy nagylemezt, és amikor kiaknáztak mindent, akkor továbblépnek a tagok, úgyhogy feloszlanak. A Coliseum ehhez képest 13 éve a Louisville-i színtér egyik motorja, és ők úgy lettek nagy túlélők, hogy amikor úgy érezték, hogy ideje a váltásnak, akkor nem alakítottak új zenekart, hanem meglépték, ami a nyitottságáról nem éppen nevezetes punk/hardcore közeg ismeretében merész: új hatásokkal vegyítették a legcsupaszabb alapjaikat. Ami esetükben a rekedtes dallamos ének és enyhén disszonáns riffelés. A korai Coliseum radikálisabb irányba vitte ez a megközelítést, addig az új dalok inkább egy megfontoltabb oldalát mutatják meg a zenekarnak, inkább korai Cure illetve Bauhaus hatások dominálnak. De ha valaki azt hiszi, hogy ez kiherélte a zenekart óriásit téved. 

Az Anxiety's Kiss sokkal nagyobb terekkel operál, mint a korai lemezek, így míg ott a gyors tempó és a düh volt jellemző, ez a lemez a jó dalokkal és higgadt bölcsességével döngöl a földbe. Amióta tízből nyolc popzenekar is már üvöltözik jobbra-balra jó dolgában, és a düh ilyen fajta kifejezése egyre klisésebbé válik, a bölcs emberek, mint Ryan Patterson, jó dalokkal támadják a rendszert és annak minden rothadó szegmensét. Fél pontot azért tartok vissza, mert a végén nincsenek akkora libabőrbe tekert himnuszok, mint amilyenek a lemez első felét egytől-egyig uralják, de az is lehet, hogy még nekem kell kicsit jobban ízlelgetnem a lemezt és idővel közelebb kerülnöm a második feléhez. (pándi)

Metz: II (9/10)

Három éve, amikor kijött a Metz bemutatkozó lemeze, lépten-nyomon arról lehetett olvasni, hogy lassan a nyakunkon a nagy grunge revival, már csak azt kell eldönteni, hogy ezeket a bandákat most akkor posztgrunge-nak, vagy neo-grunge-nak hívjuk. Szerencsére a Metz ezt a vitát most azzal lezárja, hogy a előzőnél még vadabb, még zajosabb lemezt rakott össze, aminek aztán tényleg semmi köze a dalcentrikusabb grunge-hoz. Az alig 25 perces album tényleg úgy süvít végig, mintha a világ legdühösebb noise punk zenekara egy atomkatasztrófa közepén zenélne. Ha Föld pusztulásához forgatnék videoklipet, tuti erről a lemezről választanék zenét. (sajó)

Pale Honey: Pale Honey (8,5/10)

Néhány hete annyira hibátlan koncertet adott a két svéd lány, Tuva és Nelly zenekara Budapesten, hogy azonnal rajongó lettem, így a bemutatkozólemez megjelenésének napján már az új Pale Honey-pólómban ültem le a szerkesztőségben, hogy meghallgassam az albumot. A korábban megjelent Fiction EP (ezt a koncert után szintén megvásároltam!) után különösebb meglepetéseket már nem tartogat az anyag, viszont kiválóan hozza a már megismert hűvös, minimalista garázsrockot, amit a két lány rendkívül összeszokottan tálal élőben is. Ez pedig egyáltalán nem véletlen, hiszen már gyerekkoruktól fogva együtt zenélnek. Reméljük, még sokáig. (kovács d.)

Lindstrøm / Emil Nikolaisen / Todd Rundgren: Runddans (3/10)

Én vagyok a hülye, hogy ennyi idő után is kitartok Lindstrøm mellett  (az I Feel Space óta, egész pontosan), de a Ruddans-szal most már tényleg elegem van belőle, pár éve mintha bevett volna egy progrock-bogyót és onnantól kellemetlennél kellemetlenebb dolgokat ad ki, ez a lemez pedig a legalja, egy hosszú, nyomasztó, gitárszólós, vinnyogós "trip", így, idézőjelekkel, amit nagyon idegesítő hallgatni. Hiába van mellette a Serena-Maneesh gitárosa és Todd Rundgren, akiről már egyszer cikket kellene írni, ez botrányos. (klág)

Mikal Cronin: MCIII (8/10)

A zajos, fuzz-mániás San Franciscó-i garázsrock (Ty Segall, Thee Oh Sees, White Fence, Sic Alps stb.) színtérhez képest Cronin a csöndes srác a házibulikból, aki az előző esti pusztítás másnapján leül zongorázni az ébredező részegek közé. Az alapvetően punkra épülő helyi garázsrockhoz képest Cronin inkább közelít egy klasszikus singer-songwriterhez, aki valamiért egyszerre ragaszkodik a torzított gitárhoz és az akusztikus hangszerekhez. A két évvel ezelőtti albuma szerintem majdnem hibátlan volt, ez a mostani pedig megközelíti az előzőt. Ahogy a cím is jelzi, ez egy sorlemez harmadik része, és ez a 11 dal egyáltalán nem üt el radikálisan a többitől. Egészen az album hatodik számáig, ahonnan egy albumon belüli minialbum kezdődik, mindegyik dalcím előtt egy sorszámmal. Olyan mintha a két évvel ezelőtt album maradéka átcsúszott volna erre, és az utolsó hat dal lenne itt az újítás. Most először megjelennek a fúvós hangszerek (Alone), akad kifejezetten garázspunk szám (Gold, Ready), tipikus akusztikus-torzított Mikal Cronin (Control), egy dobmentes, vonós ballada (Different) és a végére egy folkos-countrys lezárás. Ez így elsőre kaotikusnak hangzik, de Croninnak sikerül egységesíteni mindent a saját egyedi énekstílusával, ami néha kifejezetten andalító, már-már meseszerűen kedves. (sajó)

Downtown Boys: Full Communism (7/10)

Én nem szoktam punkot hallgatni, de Bruce Springsteent szeretem, meg a rövid albumokat is, szóval amikor a Downtown Boys 27 perces albumának egy Dancing In The Dark-feldolgozásával volt vége, akkor nagyon örültem, annak még inkább, hogy egy 27 perces punkalbum végére eljutottam gond nélkül, pedig még szaxofonoznak is, meg mindenféle társadalmi egyenlőtlenségről kiabálnak rajta. (klág)

Mac McCaughan: Non-Believers (6/10)

Az amerikai indie egyik legfontosabb figurája nemcsak a Superchunk és a Portastatic nevű zenekarairól híres, hanem kiváló kiadójáról, a Merge-ről is, ahol olyan nevek horgonyoztak le, mint az Arcade Fire, a Neutral Milk Hotel, a Dinosaur Jr, a Teenage Fanclub vagy épp a Magnetic Fields. Talán meglepő, de McCaughan csak most, 47 éves korában adta ki első szólólemezét, ami pontosan olyan, mint a hozzá készült teaservideó látványvilága: kertvárosi házak és leveleiket hullató fák siklanak el a szemünk láttára, miközben az égegyadta világon semmi lényeges nem történik. Ez a legtöbbek számára bizonyára veszettül unalmasan hangzik, én mégis nagyon tudom szeretni. (kovács d.)

Hiatus Kayote: Choose Your Weapon (8/10)

Az ausztrál Hiatus Kayote ma az egyik legizgalmasabb neosoul zenekar, 2012-es bemutatkozó lemezük például annyira laza lett, hogy hallgatva fel sem tűnik milyen szélsőségesen kimunkált minden technikai részlete. Nai Palmnál kevés expresszívebb fiatal előadót tudnék mondani a műfajon belül, és a többiek is több mint otthonosan mozognak a hangszerükön. Éppen ezért eléggé vártam az új lemezt. Amin viszont talán kicsit túl sokat is dolgoztak. Egyrészt 18 szám van rajta, ami mégiscsak túlzás, másrészt helyenként annyira szétfikcsizték a zenét ritmusváltásokkal és vokállal, hogy nem csak a táncolók esnek el, hanem már tényleg csak a jazzmatekos hallgatóknak okoz örömet. De nem kell megijedni, összhatásában azért jó az album, és ami még jobb, hogy jönnek végre Európába is, nyáron hozzánk legközelebb Bécsben lehet elkapni őket. (jenei)