A Most múlik pontosan története sokkal érdekesebb, mint hinnénk

Lehet szeretni, nem szeretni a Most múlik pontosant, az való igaz, hogy szerzői dal rég tudott ennyire széles közönséghez szólni itthon. Még a kifejezetten népszerűnek számító Quimby is csak a zenefogyasztók szűk rétegét érintik, azonban a Csík Zenekar népzenei átiratának köszönhetően mára a Most múlik pontosan legalább akkora fesztiválsláger, mint kötelező dal minden kistérségi táncházban.

Lévai Balázs dokumentumfilmje a lehető legjobb szemléltetőeszközzel mutatja be, hogy mennyire fontos dal ma Magyarországon a Most múlik pontosan. Apró részleteket vágnak be arról a rengeteg feldolgozásról, ami kering a neten, kezdve az indonéz anyukától a legbizarrabb mulatós átíratokon át a dal x-faktoros feltűnéséig. A Csík Zenekar köztévés fellépésének videója egyébként lassan eléri a 14 milliót.

Egyetlen egy dallal azért nehéz megtölteni másfél órát, de a film pontosan ezért mutatja be a hátteret három különböző szemszögből:

• Csík János és a zenekar
• Kiss Tibi (és némi Quimby)
• illetve egy román zenészcsalád, akikről sokáig nem tudni, mit keresnek a filmben.

Lévai azért is vállalkozott nehéz feladatra, mert alapvetően egy olyan dalról kéne forgatnia, amit egy rehabról visszatért alternatív rockzenész írt, majd egyedül a népzenei körökben ismert Csík tette közismertté egy erdélyi, román és magyar elemeket is tartalmazó feldolgozással. 

Óriási szerencse, hogy mindhárom oldal megszólalói szórakoztatóak a maguk módján. Kiss Tibi nem csak azért elismerésre méltó, mert a hazai közszereplőkkel ellentétben hajlandó őszintén beszélni a korábbi drogproblémáiról és a rehabilitációról. Ráadásul tényleg szórakoztató figura, aki oldja a sokszor már túlzásba eső kedvességet, ami az egész népzenei vonalat jellemzi.

Csík János ennek pont az ellentéte: minden képernyőn töltött pillanatában azon kellett gondolkodnom, hogy láttam-e már ennyire sugárzóan kedves, láthatóan a végtelenségig jóindulatú figurát valaha. Még az ő élettörténetébe is betekintést kapunk, például szó esik arról a  korai balesetéről, aminek köszönhetően majdnem meghalt, és konkrétan újra kellett tanulnia járni.

A két ismert zenésszel szemben remek kontraszt az Erdélyben élő Varga család. Róluk sokáig nem derül ki, hogy milyen módon kapcsolódnak a történethez, de aztán szép lassan felvezetik, hogy a Most múlik pontosan népzenei feldolgozása

lehet egészen másként alakult volna egy román-magyar hegedűs nélkül.

Fotó: Üveges Zsolt

Varga "Balog" László családjáról van szó, akik már nem beszélnek magyarul, de apjuknak köszönhetően az egész família zenész lett. Megtudjuk, hogy mennyire keresettek voltak régebben, hogy aztán mára lecseréljék őket gépzenére, hiszen mégis csak olcsóbb és egyszerűbb betenni egy cédét, mint odahívni egy komplett zenekart.

Mint kiderül Balog nagyon sokat játszott Magyarországon, ennek köszönhetően az egészen sokszínű térségi népzene egy alig ismert válfaját mutathatta be itthon a maga idejében. Balog két fia közül az egyik el is magyarázza, hogy az ő lakhelyükre jellemző népzene "rommagyar", vagyis román és magyar elemekből tevődik össze. Még mindig nem értettem, hogy ennek mi köze a filmhez, mire jött az egész doku legerősebb jelenete, amikor lejátszották a testvéreknek a Most múlik pontosan Csík-feldolgozását. Nem csak elbűvölően őszinte, hanem nagyon tanulságos is volt, ahogy a szám közepénél megjelent az a hegedűtéma, amit még az apjuktól tanultak nagyon régen. A film a lehető legminimálisabb szakmázással végigvezeti, hogyan jutott el ez a hatás a Csík Zenekarig, majd került bele a dalba.

Itt akár vége is lehetne a filmnek, de még hátra volt a csattanó: egy közös erdélyi koncert, ahol a Csík és a Quimby együtt lépett fel Balog családjával. Egy kicsit már kezdett leülni a dolog, a Csík és a román népzenészek találkozása kicsit hosszú és kevésbé érdekfeszítő, egyedül Kiss Tibi menti meg ezeket a részeket. Aztán jön a finálé, és tényleg majdnem megkönnyeztem, ahogy a kissé megszeppent népzenészek a Csík és a Quimby között ráhúznak a dallamra. Mindezt több ezer ember előtt, miközben a film eddig eltelt részében arról panaszkodtak, hogy már senkit sem érdekel a zenéjük. A vége főcím alatt mutatott, öltözői, spontán örömzenélés pedig konkrétan libabőrős élmény, hiszen az egész film alatt itt érezhető először, hogy a romániai zenészek és a Magyarországról jött zenész sztárok között eltűnik az a távolságtartás, amit eddig érezni lehetett.

Elképzelésem sem volt, hogy mégis mit lehet forgatni az egyik leghosszabb ideje rágott magyar zenei csontról, de Lévai Balázsnak tényleg sikerült bemutatni egy olyan történetet, amiről valószínűleg még a legkeményebb zenerajongók sem tudtak. Szerencsére a téma ellenére egy pillanatra sem csap át a film fölösleges pátoszba Erdéllyel, vagy a kint ragadt magyarsággal kapcsolatban, nem akar társadalompolitikai és nemzeti témát is belevinni a főtörténetbe. Ez mindenképpen dícsérendő, mert így a néző magától tud szimpatizálni az ismeretlen zenészekkel, és az egészen furcsa, sokszor eltúlzott román-magyar viszonnyal.

Akit egy kicsit is érdekel, hogy miért is annyira népszerű ma a Csík, miért számít az ország egyik legjobb frontemberének Kiss Tibi, és mi köze egy romániai népzenésznek az utóbbi évek legfelkapottabb magyar dalához, annak erősen ajánlott az Engedem, hadd menjen.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!