Amerikában mindenki dühös valamire

167493037
2015.05.17. 08:25

Anthony Braxton munkásságát áttekinteni és teljes egészében bemutatni lehetetlen vállalkozás, így egy szubjektív listával készültünk a vasárnapi koncertre, amiben megpróbálunk életművének legfontosabb lemezeiből szemezgetni és azoknak támpontokat nyújtani, akik szeretnének bepillantani munkásságába.

Anthony Braxtont szeretik felszínesen elintézni azzal, hogy behajítják a dzsesszkategóriába, hiszen fekete, és szaxofon van a kezében, de ezért ő annyira nem rajong. A dzsesszen kívül pont olyan markánsan hatott zenéjére és gondolkodására Bartók, Schönberg, vagy Cage, mint Edgar Varese. Az ő kompozíciós hatásaik Paul Desmond, vagy Charlie Parker technikáihoz hasonlóan világosan nyomon követhetők munkásságában. Megpróbáljuk kisebb-nagyobb – de az életműre való tekintettel inkább nagyobb – lépésekkel bemutatni az ide vezető utat egy privát lemezgyüjtemény Braxton-szekciójának segítségével.


3 Compositions of New Jazz ( 1968, Delmark )

1

A 3 compositions of New Jazz Braxton első lemeze, ami a chicagoi Delmark gondozásában jelent meg. A Delmark fontos kiadó volt a város és a radikálisabb dzsessz előadók számára, ugyanis a város innovatív és aktív zenészeinek folyamatos megjelenést biztosított. Az Art Ensemble of Chicago és az ő holdudvarukat jelentő AACM ( Assosiation for the Advancement of Creative Musicians nevű szervezet ) tagjai itt jelentették meg első lemezeiket, illetve Sun Ra első komolyabb terjesztésű anyagai is itt jelentek meg. Mivel Braxton ebből a körből származott és tagja volt az AACM első vonalának, adta magát, hogy az ő otthona is a Delmark lesz.

Míg a dzsessz evolúciója megakadni látszott a hatvanas évek végén – részben, mert szinte fel se ocsúdtak még az emberek John Coltrane egy évvel azelőtti halálából –, Braxton a tétlenség helyett a mellőzött zseni, Jimmy Guiffre hatvanas évek elejéről származó koncepcióját alkalmazta, amikor a klasszikus dzsessz ritmusszekcióból kivette a dobot és a bőgőt, ezzel megnyitva a teret a többi hangszeresnek, egyedüli ritmushangszernek a zongorát meghagyva. A lemezen vendégszereplő Muhal Abrams Richard zongorjátéka ennek megfelelően sokkal inkább idézi Cecil Taylort, aki a zongorára elsősorban ütőhangszerként tekintett. A trombitás Wadada Leo Smith és a hegedűn játszó Leroy Jenkins a koncepciónak megfelelően alkotnak egységet annak ellenére, hogy egy konténernyi hangszerrel vonultak be a stúdióba.

Braxton esetében improvizáció és kompozíció nem mindig élesen elkülöníthető, viszont egy interjú szerint az ezzel a felállással rögzített zenék kilencven százaléka teljes improvizációkból áll. 

Érdekességként rögtön az első lemezén megfigyelhetőek a Braxtonra jellemző stílusjegyek, mint például a sajátos kódolású, diagrammokból és számok ötvözetéből álló kompozíciós címek, amelyek végigkísérik az egész pályáját. Zeneileg pedig már ebben a legkorábbi  szakaszban fellelhető Stockhausen és Schönberg hatása. 

For Alto ( Delmark, 1969 )

2

Braxton szólóműveit alapvetően két csportra lehet osztani. Az egyikben zongorára írt darabjai szerepelnek, melyekben ő maga inkább mint zeneszerző van jelen, precízen megírt kottákkal segítve az előadókat, de előadóként csak ritkán ül zongorához koncertjein. A másik az alt-szaxofonra írt darabok írása és előadása, illetve sztenderdek szólóátiratai. 

Utóbbi csoportból a legjelentősebb gyüjteménye egy évvel bemutatkozó lemezét követően jött ki, ez az alt-szaxofonra szólóhangszerként tekintő For Alto című album. A dupla lemezen 8 tétel található, mindegyik egy-egy zenésznek címezve, egy még a dzsesszt nyíltan gyűlölő, ám Braxtonra nagy hatást gyakorló John Cage-nek jutott egy. 

A dzsessztörténetben nem Braxton volt az első, aki szólószaxofon darabokkal  próbálkozott. Coleman Hawkins, Eric Dolphy, vagy Sonny Rollins mint olyan nagyságai a dzsessznek, akik játszottak koncerteken szóló darabokat is Braxtont megelőzve. Míg arról heves vita folyik, hogy ki volt, aki először kiállt és elejétől végéig szólóban végigjátszott egy darabot, az biztos, hogy Braxton volt az első, aki koncepciózusan egy egész koncertet végigjátszott, illetve lemezen kiadott. 

Braxton ezen a lemezen a dzsessz eszköztárán túlnyúlva sokat kísérletezik (a hangszer és a közönség képességeit feszegetve) a szünetekkel, dinamikákkal, illetve kontrasztokkal. Saját elmondása szerint, amikor elkezdett szólókoncereket játszani, sokszor esett abba a hibába, hogy az első tíz másodpercben minden ötletét és technikáját felhasználta és így a maradék időben azokat variálta, és ismételte. Sokat kísérletezett, mire a For Alto felvételeinek idejére eljutott arra a szintre, hogy egy teljes koncertnyi, változatos repertoárja legyen.

Szólólemezei közül legendássá vált egy 1982-es, pisai koncertfelvétel, aminek a végén, hogy oldja a saját kompozícióinak fesztülségét, John Coltrane: Giant Steps című klasszikusát játssza. A közönség egy része az ováció közepette elkezdi énekelni a darab fő dallamát, majd vastapssal jutalmazza a zenészt. 

B-X0 NO-47 A  ( BYG Actuel, 1969 )

3

Braxton 1969-ben áttette a székhelyét Párizsba. Ebben az időben nagyon sok afroamerikai zenész válaszotta Franciaországot lakhelyéül, szimplán csak azért, mert míg az Egyesült Államokban napi szinten küzdeniük kellett a megbecsülésért  és a megélhetésért, addig a francia közönség rajongott az új zenéért, amit számukra többek között Braxton, Sun Ra vagy az Art Ensemble of Chiacgo is képviselt. 

Egy francia kiadó, a BYG, lehetőséget látott abban, hogy ezt a közönséget kiszolgálja, így létrehozták az egyébként progresszív rock és dzsesszkiadványokra szakosodott kiadójuk később kultikussá váló Actuel alsorozatát.

A felállás hasonló, mint a 3 Compositions of New Jazz esetében. A különbség, hogy Muhal helyett Steve McCall dobos játszik a trióval. Wadada Leo Smith és Leroy Jenkins kompozíciói is helyet kapnak a lemezen, és igazából rejtély, hogy miért nem a Creative Creation Company nevén jött ki ez a felvétel. Ugyanis a CCC – ami jópár lemezt megért – a hetvenes évek elején oszlott fel. Nem sokkal később Braxton visszaköltözött az Államokba. 

Circle: Paris-Concert  ( ECM, 1972 )

4

Braxton pár évre visszavonulót fújt, New Yorkban élt, ahol sakkozásból tartotta el magát. Az apátiából egy CCC újjáalakuló koncert mozdította ki. A szünet előtti időszak egyik legjelentősebb lemeze a Circle nevű formáció volt, amiben Barry Altschul, Dave Holland és Chick Corea volt Braxton társa. A lemezen szerepel a Duet, ami Braxton és Chick Corea közötti, tízperces improvizáció. Ez egyike az utolsó lemezeknek, mielőtt Corea beállt a popzenészek sorába és egészen sokáig degradálóan beszélt a Circle-ről és az összes többi kisérletezéséről az avantgárd területén.

A hetvenes évek során a zenekar feloszlását követően is számos  lemez jelent meg, amit a Circle az aktív évei során rögzített. A szerzői jogi bonyodalmakban otthonosan mozgó Chick Corea ezeket a felvételeket a saját neve alatt jelentette meg a Blue Note kiadónál. A Circle világát kedvelők számára ajánlott még a Corea nélkül, ám Sam Rivers társaságában készült Conference of the Birds, ami Dave Holland Quartet név alatt jelent meg az ECM gondozásában. 

Mosaic the Arista Years box. 1974-1982 ( Mosaic, 2008 )

5

Braxton a sakkozással töltött évek utáni visszatérésekor leszerződött az Aristával, ami egy akkoriban induló nagykiadó volt. Az 1974 és 1982 közötti munkásságának legtöbb lemeze itt jött ki, ezekből később a Mosaic records egy nyolc CD-t tartalmazó gyűjtemlnyes dobozt jelentetett meg. Az Aristánál Braxtonra úgy tekintettek, mint arra a zenészre, aki a jövő dzesszzenéjét fogja náluk képviselni. Ez mondjuk bejött, csak éppen nem abban az értelmben, ahogy azt a kiadó emberei gondolták, mert bár Braxton nagy népszerűségnek örvendett a hetvenes évek során, átütő sikere nem volt mérhető olyan szinten, ami egy kiadó számára hosszabb távon értelmezhető lett volna.

A nyolcvanas évek konzervativ politikája meglehetősen rányomta a bélyegét a dzesszvilágra is, az emberek ismét a hagyományosabb formák felé forldultak. Akik eddig az invenciót keresték a zenében, most a tradícionális elemeket kutatták. Braxton aristás felvételei közül két nagyobb költségvetésű felvétele megkerülhetetlen. Az egyik a For Four Orchestras, ami Braxton Composition 82 című darabja három lemezen keresztül. Ez, ahogy a cím is mutatja, négy, egyenkánt harminckilenc tagú zenekarra írt mű. A másik egy szintén zongorára írt mű, a Composition 95 című, ami két zongorára írt, és amit itt Fredrick Rzewski és Ursula Oppens ad elő. 

Anthony Braxton / Richard Teitelbaum: Open Aspects  ( Hat Hut, 1982 )

6

Richard Teitelbaum és Braxton találkozása egészen a hatvanas évekig vezethető vissza, amikor Teitelbaum az amerikaiakból álló, ám Olaszországban megalakult Musica Electronica Viva tagjaként turnézott. Braxtont rögtön megfogta Teitelbaum stílusa, aki a szintetizátort nem egyfajta torzított orgonaként használta, pár előre beállított hangszínnel, mint a legtöbb dzsessz- és rockzenekar, hanem egy folyamatosan megújuló hangképpel előrukkoló zenész volt, aki képes volt a szintetizátorral egy olyasmi szerep betöltésére, mint például a CCC tagjai a hatvanas évek végén. 

Teitelbaum óriási szerepet játszott Braxton Diamond Curtain Rail formációjában is, ugyanis együttműködésük idején már kisérletezett olyan interaktív rendszerekkel amelyek interakcióba léptek az élő zenészekkel. Bár a szintetizátor hidegsége, és a szaxofon emberi hangja két kontrasztos hangot képvisel, a két zenész egységgé tudja ezt mégis kovácsolni, amelynek a hídját sokszor Braxton torzított szólamai képzik.  

Szabados György / Anthony Braxton: Szabraxtondos ( 1985, Krém )

7

Braxton először 1982-ben járt a Győrben egy koncertsorozat külföldi vendégeként. Ezek az estek a Mediawave fesztivál előzményeiként szolgáltak és nem mellesleg az első valóban független koncertek voltak a szocializmusban. A közös játékot Braxton és Szabados között a koncert szervezői kezdeményezték, és Braxton könnyen belement, hiszen ismerte Szabados zenéjét, és nagy tisztelője volt Bartóknak. Ennek a folytatása volt a két évvel későbbi debreceni jazznapokon rendezet közös koncert, aminek apropóján bevonultak két napra a Magyar Rádió stúdiójába, hogy rögzítsenek egy komplett lemezanyagot. A lemez tételei három Szabados kompozícióból és egy improvizációból álltak. 

Szabados György és Anthony Braxton saját zenéjének közös vonása, hogy mindketten mély népzenei gyökerekkel rendelkeznek, és azt intelligensen, innovatívan és nyitottan használják, így könnyen megtalálják a közös hangot a kulturális és földrajzi távolságok ellenére. 

Black Vomit ( Les Disques Victo, 2006 ) 

8

Anthony Braxton 2005-ben meghívást kapott egy svéd fesztiválra, aminek a kurátora Mats Gustafsson volt. Braxton az első sorból nézte végig a Wolf Eyes koncertjét, majd a koncert után megvette az összes kapható lemezüket és az öltözőjükbe rohant, ahol azt mondta nekik, hogy Svédországba költözik és szakács lesz, hogy minél közelebb legyen hozzájuk. Először kiderült, hogy a Wolf Eyes egy detroiti zenekar, és hogy pár hónappal később a legendás  Victoriaville-i Festival de Musique Actuelle fesztiválon mindketten fellépnek. A hotel bárjában össze is futottak, és egy ital mellett megbeszélték, hogy közös koncertet fognak aznap adni. 

A Wolf Eyes egyik legjobb tulajdonsága, hogy koncertjeik és számaik egyaránt türlemesen építkeznek, így megfelelő teret tudnak adni Braxtonnak, aki nem meglepő módon remekül simul bele a hangfolyamba. Braxton zsenialitását mutatja, és egyfajta visszacsatolás is egészen a For Alto lemezéig, hogy a folyton váltakozó hangfolyam sodrásában, ő is folyamatosan képes megújulni, és nem ragad bele egy bizonyos tónusba, vagy szerepbe. Egy szál szaxofonnal képes lépést tartani egy űrállomásra elegendő elektronikával.

A koncertfeltévelek történetének talán legzseniálisabb pillanata, amikor arra a kérdésre, hogy Leopard War vagy Black Vomit legyen a ráadás, Anthony rögtön rávágja, hogy Black Vomit. Nem véletlen, hogy ez is lett a lemez címe. 

Composition No. 19 ( For 100 Tubas ) ( New Braxton House, 2011 )

9

Braxton zenéjében a mélyebb regiszterek forszírozása nem újkeletű dolog. A hetvenes évek elején írta az itt taglalt kompozíciót, illetve ezelőtt már írt egy darabot öt tubára a hatvanas évek végén. A hetvenes évek során kisérletezett sztenderek előadásával is kontrabasszus-klarinéton, később pedig több darabot is írt, amiben csak mély tartományban játszó hangszerek szerepeltek, mint például fagott, basszustrombita, harsona, tuba, illetve basszusszaxofon. 

Előadásokon a 100 tubás huszonötös csoportokra van bontva, és a csoportok katonazenekarok módjára menetelnek, ami visszacsatolás mind a seregben eltöltött évekre, mind pedig a New Orleans-i temetéseken vonuló zenekarokra. 

Az Anthony Braxton Diamond Curtain Wall Quartet vasárnap este játszik a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában 20.00 órás kezdettel.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!