Ha a Roxette-tel nosztalgiáznál, inkább már csak a videóikat nézd meg

Előzetesen úgy készültem, hogy a Roxette tegnap esti budapesti koncertjéről valahol a visszafogottan dicsérő és a méltányosan fanyalgó közti sávban írok majd egy kritikát, mégiscsak egy valaha szórakoztató és annyira nem is ciki popbandáról van szó,

• ehhez képest eljöttem úgy érzésre a koncert felénél, amiről a setlist alapján utólag kiderült, ráadásul már a fele volt,
• és semmi, de tényleg semmi kedvem nem volt akár csak egy sort is írni róla, mert mindenkinek jobb így.

Ha egyszerűen csak az lett volna a baj, hogy

• elviselhetetlen zenét játszott a háromfős (énekes, dobos, gitáros/billentyűs felállásban, basszusgitáros nélkül fellépő) előzenekar, és már azt alig bírtam ki,
• majd a Roxette is végig rosszul, sután, erőtlenül szólt,
• a küzdőtér szellős, de lelkes közönsége pedig egy kínosabb retródiszkóét idézte, és egyébként a fentiekből egyiket sem vette észre/nem különösebben zavarta,

abból egy kevésbé méltányos fanyalgás még összejöhetett volna. Csakhogy az agytumorból hosszú évekig felépülő énekesnő, Marie Fredriksson olyan állapotban állt színpadra, ami tényleg mindentől elvette a kedvemet. Ezért inkább szépen, csendben hazamentem.

És nem is azzal volt a baj, hogy széken ülve és egy fémállványra támaszkodva énekelt, hiszen az együttes 30 évét ünneplő turnéján ez a korábbi állomásokon is így volt. Csak míg februárban Sydney-ben például így is állítólag energikusnak és magával ragadónak tűnt, most egyszerűen látszott rajta, hogy fáradt, erőtlen, nem tud koncentrálni: 

És nehéz jelzőt találni arra az érzésre, amikor egy ráadásul nem is jó koncerten leginkább azért érzed magad kényelmetlenül, mert aggódsz az énekes miatt. Nem azon bosszankodsz, hogy a közönség a pénzéért mit kapott – hiszen volt itt minden, csápolás, együtténeklés, és az elégedettség egy csomó más jele, részben a közönség rajongása, részben persze a láthatóan nem túl magas igényszintje miatt –, hanem végig azon jár az agyad, vajon mi lehet vele, rendesen meggyógyult-e, nincs-e esetleg komolyabb baja, és nem lett-e volna jobb ötlet, ha inkább a pihenést választja. 

Úgyhogy felejtsük el a tegnap estét gyorsan, mert az nosztalgiázásnak sem volt valami jó, a régi videóik viszont még mindig azok. Ez az öt kedvenc klipem, amit azzal a vallomással egészítenék ki, hogy nem, nem az Oasis vagy a Beatles miatt vásároltam meg az első kerek napszemüvegemet, hanem részben az 1992-es How Do You Do, meg a két évvel későbbi Fireworks klipje miatt. 

1. How Do You Do

2. Fireworks

3. Sleeping In My Car

4. Fading Like a Flower

5. The Look