A hét lemeze: Paul Weller

A ma 57 éves Paul Weller, akit elsősorban a mod-revivalhoz sorolt The Jam éléről ismerhetünk, egy szinte tökéletes és zseniális albummal jelentkezett. Tudta ezt ő maga is, hiszen már korábban is azt mondta, tizenkettedik szólólemeze, a Saturn's Pattern, az eddig egyik legjobb munkája lesz. És aztán így is lett!

Ezen kívül meghallgattuk még többek közt a Hot Chip, a Faith No More, a Thee Oh Sees, Torres, az Elvis Depressedly és az őrült sztorijairól ismert Weedeater új albumait is. Sőt, volt két magyar versenyzőnk is: a Fran Palermo és a Trousers. Heti összefoglalónkból az is kiderül, ők hogyan teljesítettek.

A brit munkásosztály legnagyszerűbb teljesítménye, a királyság egyik legnépszerűbb zenei intézménye, legjobban kinéző 50-es férfija és a brit rockzene második legismertebb Paulja, Paul Weller azt ígérte, az új albuma:

1. olyan lesz, amilyet még nem hallottunk,
2. és az egyik legjobb, amit valaha csinált.

Persze, hogy nem hittem neki. Aztán nyilván kiderült, hogy igazat mondott, és konkrétan most sem akarom elhinni, hogy a Saturn's Pattern mennyire zseniális lett: nálam eddig magasan az év albuma.

A The Jam és a Style Council, majd a '90-es évek szólósikerei után Weller a 2000-es évek közepén megérezte, hogy kicsit kezd nagypapásodni és önmagát ismétli. Úgyhogy a retro-gitárhangzás királyát, az Ocean Colour Scene-es Steve Cradock-ot leszámítva mindenkit kirúgott a bandájából, felvette billentyűsnek és vokalistának a The Moons-szal (belőlük vált ki a Temples) saját együttest is indító Andy Croftsot, és elkezdett kísérletezőbb albumokat összerakni.

Már az előző, a 2012-es Sonik Kicks is mutatta, hogy jó az irány, de az elektronika és a szokatlanabb ritmusminták valahogy még nem illeszkedtek szervesen Weller hagyományos gitárzenéjéhez.

A Saturn's Pattern kilenc elképesztően kidolgozott és változatos dalában viszont már megvan az összhang: a The Jam eredeti Beatles és The Who-öröksége mellé az album első felében a hetvenes évek pszichedeliája, a széteffektezett gitárok és a finom elektronikus prüntyögések teljesen természetesen úsznak be, a Saturn's Pattern végén pedig Weller visszanyúl a '80-as évek Style Council-jának jazz-es, soul-os napjaihoz, és az egészből egy tökéletesen 2015-ös albumot gyúr össze.

Egyébként Weller szólókarrierjéhez és töretlen szigetországi népszerűségéhez még annyit, hogy '93 óta egy kivétellel minden albuma első vagy második volt az eladási listákon, most is csak 5000 lemezen múlt, hogy a brit eladási toplista élén kezdjen. (panyi kapitány)

Legjobb pillanatok az albumon:

• Going My Way
• Pick it Up
• Phoenix

Ezek voltak még a héten

Hot Chip: Why Make Sense (7/10)

Oké, a Hot Chip szinte bármit művelhetne már, nem is tudom, kiadhatna egy noisereggae-lemezt, akkor is az egyik legjobb dolog lenne az utóbbi évek popzenéjében. Voltak már slágereik (Boy From School, Night & Day, Ready For The Floor), tökéletes lemezeik (The Warning, One Life Stand), de ezek szerint most eljutottak oda, hogy lett egy albumuk, ami nem szuper, csak oké. Mintha sokkal kevesebb lenne a mostani elektropopjukban a krézi, és hiába az az album címe, hogy miért kell értelmesnek lenni, azért kicsit még bolondozhattak volna. Nekem minden Hot Chip-albumhoz eddig idő kellett, hogy megszeressem, a Why Make Sense-et már hallgatom egy ideje, de még nem sikerült. (klág)

Fran Palermo: Fran Palermo (8,5/10)

Az már az első pillanattól kezdve világos, hogy a Fran Palermo zenéjéhez fogható együttes nincs még egy Magyarországon. Nem is az a különleges benne, hogy összesen kilencen vannak, hanem inkább az, hogy az ebben rejlő lehetőséget maximálisan kihasználják. A sokadrangú reggae vagy ska zenekarokkal szemben a fúvós és ütős szekciók nem az ötlettelenség elsimítására vannak, hanem a fontos szerepet játszanak egy-egy dal koncepciójában és hangulatában. Nem is igazán lehetne meghatározni a Fran Palermo zenéjét, leginkább egy olyan indie zenekarhoz lehetne hasonlítani őket, akikre komoly hatással van a folk-, a világ- és a filmzene. Néhol western, néhol trópusi, néhol pedig egyenesen jungle rockosak a számok, de mindegyiknek megvan a saját hangulata és egyénisége. Ennyit ötlet sok zenekarnak egy egész karrier alatt nem jön össze, a srácoknak viszont ehhez elég volt mindössze egy nagylemez. Csak azért nem hibátlan az album, mert a dalok felét már korábban kiadták különböző EP-ken, így sajnos csak minden második számnál érvényesül az újdonság varázsa. Ettől függetlenül kötelező hallgatnivaló mindenkinek, akit érdekelnek az újító magyar együttesek, és szeretnék tudni, kik lesznek a következő évek meghatározói produkciói itthon. (sajó)

Faith No More: Sol Invictus (7,5)

A hét (év?) egyik legjobban várt lemeze a Faith No More-é. 18 éve jelent meg utoljára rendes lemezük, azóta többször is imitálták a létezést, pár éve a Volton is felléptek, voltak mindenféle válogatáslemezeik, de újrakezdeni nem nagyon akarták. Aztán valamiért mégis összeálltak, és ezek a visszatérések mindig gyanúsak. 

A felvezető Sol Invictus után egyből jön a lemez csúcsa, a Superhero, amiből egy, az egész albumra érvényes dolog azonnal kiderül: az énekes Mike Patton zsenialitása (az megvan, ugye, hogyő a magyar Zámbó Jimmy?!) nem kopott meg, elképesztő hörgős-üvöltős énekléssel viszi az egész számot. Ez a szám amúgy csont nélkül elmehetne valamelyik korábbi, kifejezetten jó albumukra, mondjuk a King for a dayre.

Aztán a lemez kissé leül, munka közben hallgattam párszor, de nem nagyon fogott meg. Vannak könnyedebb, komorabb, zúzósabb számok (szerintem még mindig ebben a legjobbak), nem erőltetett, nem ötlettelen, van benne huzat is, De nagy újítás, meglepetés, odaverés nincs. Ezt kár is várni. Olyan az egész, mint az utolsó albumaik, a King for a day, fool for a lifetime vagy az Album of the year. És ez egyáltalán nem jelent rosszat, mert azok nem voltak rossz lemezek (főleg a King for a day nem). Nem kell gyanakodni a visszatérésen: ez a lemez nem alibizésből, nem kasszatöltés miatt született, tényleg akartak egy rendes albumot, gondolkoztak, dolgoztak rajta, és a végeredmény korrekt is lett.

A lényeg, amit már írtam, Mike Patton lenyűgöző, az egyik legmuzikálisabb ma is aktív énekes (az 50-es, 60-as évek olasz popszámait nagyzenekarral feldolgozó Mondo Cane projektje megvan?!), és kihagyhatnak akárhány évet, ha vele készítenek majd 18 év múlva egy újabb visszatérő lemezt, azt is meg fogom hallgatni, és valószínűleg ugyanazt fogom mondani: zseni a csávó. (kárpáti)

Pfarmers: Gunnera (8,5/10)

Na tessék, már megint egy szupergupp! Ezúttal két dobos és egy harsonás állt össze: a már Szigeten is koncertező National ütőse, Bryan Devendorf, a leginkább a fehér TV on the Radioként leírható Menomena egyik tagja, David Seim, illetve az a Dave Nelson, aki olyan nevekkel dolgozott már együtt, mint David Byrne, St. Vincent, Sufjan Stevens, a Spoon, a Vampire Weekend, Bonobo vagy épp a Beirut. Lemezüket Seim egyik álma ihlette, amelyben egy óriáslapuként született újjá (tényleg, innen a cím is), de többet inkább nem árulnék el. A Gunnera odafigyelős, trip-szerű hallgatnivaló, amelynek íve van, és amely busásan megjutalmazza a rászentelt figyelmet és perceket. Hogy a Pfarmers mennyire szupergrupp, azt nem tudnám pontosan megmondani, érdemes inkább úgy tekinteni rá, mint három méltatlanul mellőzött, inkább a háttérben ténykedő indie-zenész kiugrási kísérletére. (kovács d.)

Holly Herndon: Platform (6,8/10)

Ének- és zajmintákból gyúrt hangkollázsok, ódon barokk és újszagú elektronika, valahol az ambient és a megbolondulás határvidékén. A Platform a 4AD-nél jelent meg, akárcsak Grimes 2012-es Visions-e, vagy a Tune-Yards tavalyi Nikki Nackje; a szokatlan mintavételezés, a tematikai váltások és a kiszámíthatatlanság az utóbbit idézi, az énekhang sokrétű felhasználása viszont az előbbit. Napestig sorolhatnánk az obskúrus referenciákat Philip Glasstől az FKA Twigsig, de nem sokra jutnánk vele - a Platform ahhoz túl karakteres lemez. A zenei újságírók elragadtatása érthető, nyilván kurvára unják már az ötszázadik random énekesnőt és az ezredik kutyaütő indierock-bandát; persze, hogy ugranak az újító szándékra, főleg, ha ilyen kreatív tálalásban kapják. Mégsem tudom elképzelni, hogy a tényleg kifogástalan akusztikai élményen túl miért akarnám még egyszer végighallgatni ezt a vinnyogós, kakofón izét. Inkább megvárom, amíg a tehetséges producerek remek poplemezekbe lopják el a Platform zseniális húzásait. Van belőlük bőven, kár lenne tagadni. (hegyeshalmi r.)

Weedeater: Goliathan (9/10)

Pár éve fellépett Magyarországon egy ismert svéd zenekar, akik a zenetörténet legviccesebb és egyben legszánalmasabb kellékét kérték, amit zenekar valaha igényelt szervezőtől. Ez az volt, hogy a tagoknak fejenként egy Jack Danielses üveget készítsenek a színpadra, teával betöltve. Dixie Dave és a félreérthetőséggel nem vádolható Weedeater nevet viselő zenekare biztos, hogy ilyen gyalázatos helyzetbe nem fog soha kerülni, sőt.

A zenekarnak soha nem kellett a szomszédba menni sztorikért, amelyeknek valahogy mindig szerves részét képezték az elfogyasztott italok. A frontemberrel kapcsolatos, hogy a lábujjaiból egyet átküldött előre a túlvilágra, ugyanis részegen pucolta a kedvenc puskáját, amikor az véletlenül elsült. Egy másik alkalommal a gitáros törte el a kezét a dobos fején Spanyolorszgában, mert összevesztek valami régi nőügyön, így szegény ember a turnén begipszelt kézzel pengetett.

Ezek az események mind a zseniális God Luck and Good Speed lemez körül történtek és akkoriban megszállott módon követtem a zenekart és mindent ami velük kapcsolatos. Ennek pedig az volt az oka, hogy valami olyan zsigeri gonoszság áradt a zenéjükből, ami tíz általános iskolai alsó tagozatos osztályra leosztva is sok lenne. A címadó dal, a gonoszság, a destruktivizmus, és az emberi gyűlölet legtökéletesebb himnusza a mai napig. 

Kérdés, hogy egy ilyen etalon lemez után mit tud az ember a zenekarral kezdni és az elején én is tanácstalan voltam. Nem volt meg az az ősrobbanás, ami miatt a God Luck and Good Speed-re végig úgy vicsorgott az ember ökölrázás közben, hogy nem fért volna át a szája a fekete lyukon sem. Minden egyes dala mint egy kolonc nehezdett rá az emberre. 

A Goliathan azonban nem így működik. A zene nem egy direkt, asztalborogatós paraszt, hanem egy sunyi kis geci, aki kirántja alólad a széket és kiröhög. A gitár és a basszus maszatosabbra van véve, mint az elődöknél és nem különül el annyira a kettő, mint korábban, így sokkal sejtelmesebb a lemez, és szokatlanabb, mint az összes tucat stoner rock lemez, amelynek ugyanaz a története, hogy a tagok imádták a Sabbathot, és kurvára beszívtak, mielőtt összejammelték a dalokat. A Goliathan ennél több. Egy látnoki képeségekkel rendelkező zseni műve, ami ehhez mérten kicsit több hallgatást és megértést igényel, nemcsak a rokon zenekarokhoz, hanem az ezt megelőző Weedeater lemezekhez képest is. (pándi)

Tanlines: Highlights (8/10)

Jesse Cohen és Eric Emm 2008 óta készít a Tanlines név alatt középtempós, néha táncolható, néha melankolikus, néha elektronikusabb, néha akusztikusabb, de mindig nyugis popzenét, és ezt nem azért írom, hogy leszóljam őket, mert amit ők művelnek, azt is biztos nehéz csinálni. Főleg olyankor, mint ami a Highlights felvétele előtt történt velük, hogy kisült a számítógépük és elszállt vele egy csomó demó és terv, úgyhogy eldöntötték, hogy sokkal többet fognak igazi dobokkal meg gitárokkal zenélni, mint számítógéppel. Ez egyrészt egy tök jó sztori a sajtónak, mert például bele lehet írni az olyan bekezdésekbe, mint ez, másrészt meg mert passzol az albumhoz, az egésznek van egy láblógatós, lazázós hangulata, ami valószínűleg senkit nem fog zavarni, ha szeret olyan dolgokat hallgatni, amik a lemenő nap fényére hasonlítanak. (klág)

Thee Oh Sees: Mutilator Defeated At Last (7/10)

Már 12 éve, hogy kihozta az akkor még OCS néven működő garázsrock banda az első nagylemezét, és azóta nem telt el úgy egy év sem, hogy ne követte volna egy másik album az előzőt, sőt, 2011-ben és 2013-ban rögtön kettőt is kiadtak. A monstre diszkográfia hatása, hogy sokszor kicsit erőltetettnek tűnnek a lemezek, mintha tényleg csak azért készültek volna el, hogy megmaradjon az év/nagylemez koncepció. A 2011-es Carrion Crawler/The Dream óta nem igazán kattantam rá egy albumukra sem, talán csak a két évvel későbbi Floating Coffin, ami kiemelkedik, de arról is pont egy lassú, vonósokkal (!!) kiegészült dal volt a kedvencem. Ezért a mostani albumtól konkrétan nem vártam semmit, pedig ez az első megjelenés azóta, hogy rövid időre szünetelni kezdtek, majd a tagok kiléptek és John Dwyer frontember San Franciscóból Los Angeles-be költözött. A Mutilator Defeated At Last már teljesen más csapattal készült, lehangolt gitár helyett végre megjelent egy rendes basszeros, visszavettek a nagyon erős torzításokból, előkerült az akusztikus gitár és Dwyerék érezhetően dalközpontúbbra vették a dolgokat. Baromi jót tett a zenekarnak a tag- és városváltás, mert nagyon hamar önismétlésbe kezdett fordulni az egész, bár azért itt is akad egy olyan szám (Lupine Ossuary), ami kísértetiesen hasonlít a The Dream c. számukra. Ez legyen a legnagyobb probléma, mert a Mutilator végre feloltotta a fényt John Dwyer alagútjának végén, és hosszú idő után megint elérte nálam, hogy ismét várjam tőlük a következő megjelenést. (sajó)

Torres: Sprinter (7/10)

Nem születhet mindenki PJ Harvey-nek, ezt könnyű belátni. (Nekem például könnyen sikerült, de én nem is vagyok énekes-dalszerző, nő meg végképp nem.) Mackenzie Scott, azaz Torres nem volt ilyen belátó, de ez nem is baj. A Sprinternek kimondottan jót tett, hogy Rob Ellis volt a producere, aki Harvey több lemezén is dolgozott, akárcsak a basszusgitáros Ian Oliver. De a Sprinter ettől még nem válik utánérzéssé: Scott hangja önmagában is tökéletes hangszer: a depresszív dalokat csak a papírforma kedvéért kíséri valami melankolikus pengetés, a dühkitöréseinek viszont extra súlyt adnak a torzított gitárok és a dinamika. A Sprinter legnagyobb erénye mégis az, hogy Torres nem válik tőle PJ Harvey huszadrangú epigonjává. Épp ellenkezőleg: mintha ezzel a lemezzel került volna közelebb a saját hangjához. (hegyeshalmi r.)

Daniel Bachman: River (9,5/10)

Az Egyesült Államok keleti partján az elmúlt pár évben megszaporodtak az olyan előadók, akik punk/hardcore gyökerekkel rendelkeznek, és amerikai folk zenét játszanak. Chuck Ragan a Hot Water Music frontembere, vagy TIm Barry, az Avail énekese jó példa a nagy öregek közül, akik lassan szólóban sikeresebbek, mint egykori zenekaraik mindezt anélkül, hogy ilyen Mumford and Sons féle hánytató, Kelly Family-s gumihippiskedésben utaznának. Mellettük pedig van egy fiatalabb generáció, mint Austin Lucas, Ryley Walker akik a punk vokálcentrikusságát átemelik a folk produkciójukba is, illetve egy instrumentális vonal, aminek tagja Daniel Bachman, vagy a fiatalon elhunyt Pelt gitáros Jack Rose. Ők inkább John Fahey örökségét ápolják és az általa amerikai privitívizmusnak nevezett műfajt tartják mérvadónak, aminek képvielői acél húrkészlet és hüvelykpengető párosításával érik el a kívánt hangzást. Bachman lemezében az a fajta robosztusság megtalálható, amihez kellett Jack Rose nehézzenei háttere vagy a kései Fahey lemezek kísérletezése, azonban mégsem puszta szolgai másolásról van szó, a hatások ellenére Bachman sajátos megoldásai dominálnak a lemezen.

Ha zenében jó példát kellene mutatni arra, amikor evolúció és tradíció nem zárja ki egymást, a fent felsorolt zenészekkel példálóznék és bár Fahey letaszíthatatlan a trónról, a River Bachman-t is a legjobbak közé emeli. (pándi)

Elvis Depressedly: New Alhambra (6,5/10)

Mat Cothran még tinédzserként kezdte el Coma Cinema nevű szólóprojektjét, majd később Elvis Depressedly néven zenekart toborzott maga köré. A névválasztás elég jó iránymutató, ha még nem ismerjük Cothran munkásságát, aki szinte futószalagon gyártja a deviáns és búvalbélelt dalait. A zenész az utóbbi időben felmondott a munkahelyén, hogy teljes erejével a zenélésre koncentrálhasson, és bebizonyítsa: nem olyan szomorú pali, mint amilyennek gondolják. Nagyon elkezdte bökni ugyanis a csőrét, hogy a számait depresszívnek titulálják, amit a hallgatók otthon, a szobájuk padlóján búslakodva élveznek. Egy interjúban nemrég arról beszélt, hogy nagyon sok mókás dolgot énekel meg a dalaiban, mégis vannak, akik sírva hallgatják őket, ami számára egészen felfoghatatlan. "Ez olyan, mintha sírva néznéd a Bolondos Dallamokat, vagy valami hasonló. Semmi értelme" – mondta, és egyúttal azt is kijelentette, hogy elsősorban szórakoztató zenét szeretne készíteni, nem pedig szomorút. Aztán azt is hozzátette, hogy azért otthon üldögélni és sírdogálni is lehet szórakoztató. Hát ennyire kell komolyan venni ezt a fickót! (kovács d.)

The Trousers: Mother of Illusion (6/10)

Nekem alapvetően semmi gondom azzal, ha valaki tök őszintén rajong a hard rockért, és ezt az érzést átcsempészi egy 2015-ös albumba. Ez történik a Trousers negyedik nagylemezén is, amiben vannak egész klassz ötletek és mérföldekkel jobban szól, mint a hazai rocklemezek 95 százaléka. Az én problémám egyszerűen az hogy a Mother of Illusion nagy részét én már hallottam. Hallottam a 2000-es évek skandináv garázsrockjában, a '70-es évek punkjában, a '80-as évek hard rockjában, na meg az utóbbi évek vintage rock revivaljében. Ha egy 16 éves srác lennék, aki csak pár napja kattant rá a faterja AC/DC-gyűjteményére, akkor biztosan imádnám a Trousers új albumát, de mivel ezen az időszakon már elég rég átestem, meghagynám az élményt másoknak. Vagy mondjuk egy kemény motorosbandának, mert a Mother of Illusion akár egy magyar Sons of Anarchy soundtrackje is lehetne. (sajó)