Országháziak kezében a popszakma

Már harmadik éve rendezik meg a Music Hungary-t, a zeneipari konferenciát Magyarországon, a Sziget és idén másodjára a ProArt szervezésében, és a programfüzete a felvetett témák alapján nagyjából annyira tűnik izgalmasnak, mint egy szuper kispártos felszólalás egy plenáris ülésen: Nemzetgazdaság és könnyűzene, Hogyan szerezhetünk közönséget magunknak, és így tovább. Ha ilyen címmel kapunk egy sajtóközleményt akkor valószínűleg olvasás nélkül töröljük, ha nem rögtön a Spamben landol az egész és törlődik mindenféle figyelem nélkül 30 nap után.

De nem a témák címe a lényeg, hanem a résztvevők neve: egy panelban Geszti Péter popzenész, Lovasi András fesztiválszervező és Oszkó Péter volt miniszter! Andy Vajna filmbiztos és Lobenwein Norbert, a Sziget Kft. egyik főmuftija! Mr. Busta megélhetési rapper és Navracsics Tibor EU-biztos! Fái András, a Sláger tévé producere és SzabóZ Zoltán, az Index tartalomfejlesztési igazgatója!

Deutsch Tamás internetszakértő és Jeszenszky Zsolt, a DJ-szövetség közkedvelt alapítója! Léteztek már a magyar popkultúrában dreamteamek, de a Busta-Navracsics-Jeszenszky-álomtriónál én nem láttam bizarrabbat még fehérterítős asztal mögött, pedig voltam az Edda-musical sajtótájékoztatóján is. Kár, hogy végül egy csomó nagymenő kormányzati figura nem jelent meg, visszamondta Hoppál Péter, Glattfelder Béla és a Saul fia előrehozott premierje miatt Andy Vajna is, ettől a konferencián előszedett témái nagyrészt pusztába kiáltott szavak maradtak, kivéve, hogyha a szintén jelen lévő L. Simon László nem tolmácsolt mindent a politikának.

Adj egy jelet!

Az idei Music Hungary bombahíre a ProArt 2015-ös zeneipari jelentése volt, ami a neve ellenére egy nagyon érdekes, tanulságos, sőt, ha belelendülnék akkor még sokkolónak is nevezhető kutatási eredménye volt. Ha ön, akárcsak én, utálja a számokat, akkor összefoglalom a tanulmány lényegét pár vészkiáltó mondattal (itt el lehet olvasni a teljes anyagot):

• A magyar zenészek bevételének 65 százaléka élőzenéből jön, a lemezkiadásból csak 2 százalék. Az Egyesült Királyságban ez a két szám 52 és 32.
• Magyarországon a magas adókulcs miatt 30-35 százalékkal drágább koncerteket szervezni, mint az EU más országaiban. Csak egyes nagyobb fesztiválok mentesülnek az adókulcs alól.
• A magyarok nem járnak koncertekre. Ha az EU-s koncertlátogatási intenzitást vesszük nullának, akkor nálunk ez a szám mínusz harminchét százalék.
• Az aktív zenei élet – azaz az éneklés, zenélés, hangszeren játszás, stb. – ranglistájában Magyarországnál csak Belgium rosszabb az EU-ban.
• Ami csak azért ciki, mert Európában a zeneipar nagyjából annyi embert foglalkoztatott (1 231 500, egészen pontosan), mint a film-, és tévéipar együtt, a hatása a mezőgazdasághoz hasonlítható.

Sajnálom, én sem szeretem, hogy egy kulturális területről szóló cikkben statisztikákat kelljen olvasni, de elengedhetetlen tudni a kutatás főbb eredményeit ahhoz, hogy tudjuk, pontosan miről beszél a szakma, amikor összeül a Music Hungaryn. Hátha arról, hogyan lehet progresszívan előrelépni, mit lehet kezdeni állami szinten ezekkel a deficittel, ami a magyar zenei kultúrában kialakult, hogyan lehet ösztönözni embereket, hogy koncertekre járjanak, vagy egyáltalán általános iskolában ne csak a Kis kece lányomat énekeljék, hanem mondjuk a Ne írjon fel rendőrbácsit vagy Katy Perryt, hogy esetleg megmutassák, hogyan készülnek ezek a számok, mit jelent ma a popzene, honnan jönnek azok a hangok, amiket a telefon fülhallgatóján lehet hallgatni vagy Youtube-on nézni, és hogy lehet azokat mondjuk előadni egy zongorán, egy sampleren, egy szintetizátoron, egy ukulelén vagy egy szaxofonon.

Hát nem erről volt szó, hanem főleg a Cseh Tamás programról, az államilag finanszírozott könnyűzenei támogatásról, ami legalább akkora oximoron, mint a Michelin-csillagos lángosozó, de mégis itt ülök egy konferencián és hallgatom, hogy mennyire jó ötlet. Csak a konferencia felénél, a szakállas, láthatólag kicsit megkeseredett, de tisztán látó Lovasi András meri kimondani, azt amire mind gondolunk: hogy ez a zenészektől máshonnan elvett pénz, amire ők pályázhatnak, hogy visszakapják. De cserébe a Budapest SKA Nu-Jazz Orchestra elkészítheti az első lemezét, és most nem nekik akarok beszólni, csak nagyon megtetszett a nevük, mert lényegretörő.

Must be the money!

Ez egyébként a Befektetések a zeneiparban – egy jelentősen alulfinanszírozott iparág lehetőségei című panelen hangzott el, ami annak ellenére az egyik legizgalmasabb volt, hogy benne ült egy volt miniszter, és egy bank marketingigazgatója is.

Nagy Zoltán, az említett OTP-s marketingigazgató például elmondta, hogy egy banknak két célja van, amikor beáll egy zenekar mögé szponzorként: az egyik az, hogy elvigye a saját üzenetét különböző célcsoportokhoz, (például én is a Punnany Massif menedzserén kaptam meg a két frontember személyes, nekem címzett üzenetét, ami annyi volt, hogy „pina”, ha nem érti, kattintson a pinára), másrészt pedig azért, mert a megkörnyékezett előadók népszerűek, és ilyenkor a banknak is jut egy kevés ebből a népszerűségből. Az OTP már megnyerte magának a Mary Popkidset és Fábián Julit is reklámoknak, szponzorálják a Nagyszínpadot, forradalmat nem okoznak, de tudatosan építenek erre a piacra.

Lovasi András, aki ezek szerint a magyar zeneipar megkérgesedett lelkiismerete, elmondta, hogy őt a mai napig keresik reklámokkal, épp a közelmúltban utasított vissza egyet, mert nem akarta magát kivetítőkön látni, majd rögtön rátért megint a lényegre:

Olcsójánosok vagyunk!

Szerinte a digitális terjesztés teljesen kirúgta a hagyományos terjesztés lábait, nincsenek lemezbevételek, mindenki koncertezik minden műfajban. Az ehhez szükséges munkákat pedig nagy részben amatőrök vagy félamatőrök művelik kevés pénzért. Egy filmes hangtechnikus egy átlagos hangosító napidíjának tízszeresét is elkérheti.

Ha ez nem lenne elég, a vidéki piac egyre szűkül, a West Balkán halálesetei miatt szigorodtak a klubok szabályozásai, ezért a vidéki koncerteken hiába lesz minden fellépésük papíron teltházas, volt olyan eset, hogy 100 ember kinn maradt, mert a kötelező menekülési útvonalak miatt nem engedhettek be többet. És azzal a plusz száz emberrel nekik is ráfizetős lett a koncert.

Oszkó Péter, aki egyébként bőven benne van a Művészetek völgyében is, kifejtette, hogy Magyarország teljesen forráshiányos, a tartalékok elfogytak, csak EU-támogatás van dögivel, a kormánynak pedig folyamatosan mérlegelnie kell, hogy azt a kevés forrást merre osztja. Egy politikai erő pedig a demokráciában pedig mindig azt fogja szem előtt tartani, hogy megválasszák megint. És ha ugyanolyan a versenyképessége a zeneiparnak, mint a mezőgazdaságnak, akkor a kormány mit akar majd megakadályozni? Hogy traktorral vonuljanak a Parlament elé, vagy hogy...

A Lovasi állja el az utat gitárral!

– teszi hozzá a moderátor, Geszti Péter, aki meglepően sokat példálózik azzal, hogy bezzeg a magyar filmipar mennyi pénzt kap („300 millió forint! Abból mennyi lehetne turnézni?”), holott nem egyszer dolgozott a Magyar Nemzeti Filmalapnak, neki és stábjának köszönhetjük a Coming Out reklámkampányát vagy az Antal Nimród-rendezte mozis szpotokat is, de ez egyébként egy normális országban egyáltalán nem lenne gond, csak meglepő egy olyan konferencián, ahol uralkodik a „szevasz, csaó, uram”-hangulat két előadás között. Geszti akkor is a filmes támogatással példálózik, amikor a beszélgetést lezáró Gerendai Károly szóvá teszi, hogy tényleg annyira rossz a helyzet, hogy az államhoz kell kuncsorognia a zenészeknek és miért nem lehet valamit saját magunktól kitalálni. Geszti itt hozzá is teszi, hogy ő is jelentkezett a Cseh Tamás-programra, és a magyar sajtó elmondta mindennek. Mi is. Egyébként nagyon érdekes, hogy Gerendai szinte az egyetlen, aki kritikus hangot üt meg néha azokkal szemben, akik beszélnek.

 Oszkó Péter hiába utal arra, hogy ez

és előbb megbecsülést kell szereznie a zeneiparnak, utána jöhet majd a politikai támogatottság. A politikai támogatottság ugyanis illúzió.

School's Out Forever

Egészen pontosan egy terület van, amihez viszont muszáj a politikai támogatottság segítségét kérni, ha változtatni akarunk, ez pedig az zeneoktatás reformálása. Czutor Zoltán például egyáltalán nem állt el attól a lehetőségtől, hogy akár mindennap legyen zeneóra, Tóth Csaba, a Roland hangszergyártótól értelemszerűen azt forszírozná, hogy legyenek ritka, de rendszeres iskolai látogatások hangszerboltokban, a tankcsapdás Lukács Laci pedig úgy gondolja, hogy még a Youtube korában is muszáj az államtól segítséget várni, hogy meglegyenek az alapok a zenéhez vagy a zene befogadásához. Tóth az, aki valószínűleg az egész konferencia legszebb gondolatát mondja el, amikor a politika szerepéről kérdezik:

Az aktívan zenélők boldogabbak, a politikának pedig fontosnak kell lennie, hogy milyen életet élünk. Egy aktívabban zenélő társadalom mindenféle nehézséget könnyebben venne.

Gyakorlatilag amikor az iskolai zeneoktatás forradalmát emlegetjük, előbb-utóbb úgyis elő fog kerülni a svéd modell fogalma, ami alatt általában azt értik, hogy az általános és középfokú oktatási intézményekben vannak stúdiók, vannak szabadon használható hangszerek, és ez például többszöri eurovíziós első helyhez vezet. Ezt nem én találtam ki, ezen a rendezvényen több felszólalónak is mércének számít az Eurovízió, pedig ha az Abbán és a Loreenon túl ásnánk bele a skandináv popzenébe (nem kell mélyen, elég mondjuk elmenni a svéd Robyn-ig vagy Jens Lekmanig), akkor rájöhetnénk, hogy az ottani első hely egyáltalán nem reprezentatív az egész ország popzenéjére nézve. Max Martin producer, aki a kilencvenes évektől gyakorlatilag tolja ki magából az óriásibbnál óriásibb slágereket különböző megrendelőknek (a Baby One More Time nem Britney Spears fejéből pattant ki), vagy a Bloodshy & Avant név alatt működő, szintén svéd producerduó (szintén Britney Spears környékéről, vagy a Miike Snow trióból lehetnek ismertek) már inkább lennének jó jelzői annak, hogy valami szuperül megy északon.

Amiről szívesen megtudtam volna többet is, mert a Music Hungarynek sikerült vendégként elhívnia Per Herrey-t, a svéd zenei szakszervezet szakértőjét, és nem mellesleg 1984 eurovíziós győztesét (ne nézzenek utána annak, hogy milyen dallal, könyörgöm, ne), akinek pont a svéd modellt kellett volna bemutatnia, ehelyett elmesélt egy hosszú anekdotát arról, hogy szívatta meg őket a menedzserük, hogy sikerült visszavágni neki jogilag, majd átgaloppozott egy puritán prezentációval a modern zeneipar két legnagyobb svéd mérföldköve felett, a Pirate Bay és a Spotify hosszabb elemzést nem kapott, és sajnos a zeneoktatásról is csak annyit mondott el az előadása, hogy igen, olyan van. Kár érte.

Még a Kodály-metódig sem jutunk el

– mondta egy másik beszélgetésen Navracsics Tibor, az Európai Bizottság kultúráért, oktatásért, ifjúpolitikáért és sportért felelős biztosa, aki szemrebbenés nélkül bírta, hogy ott ült mellette Mr. Busta és kifejtette, hogy szerinte a Punnany Massif tagjai nem megélhetési zenészek, ők azért zenélnek, mert nincs jobb dolguk vagy ehhez van kedvük, neki viszont muszáj csinálnia, különben éhen hal. Saját bevallása szerint az Artisjustól legutóbb 15 000 forintot kapott jogdíjakból, mert a számait nem játssza sem a tévé, sem a rádió. Nála tényleg a fellépésekből és a merchandise-ból jön össze a bevétel, és a Punnany már emlegetett menedzsere, Soltész Péter is azt mondta egy másik beszélgetésen, hogy a zenekar bevétele öt forrásból jön: fellépések, jogdíj, szponzoráció, merchandise, kiadványok, nagyjából ilyen sorrendben. Soltész volt szinte az egyetlen korombeli felszólaló a Design Terminálból elugró, egyébként a témához bevallottan nem értő Böszörményi-Nagy Gergely mellett, a Punnany menedzsere ráadásul megfogalmazta az egyetlen igazán progresszív mondatot a netes streaminggel kapcsolatban:

Minket az érdekel, hogy egy működőképes modell felálljon. 0,3 eurocent pont 0,3-mal több, mint a nulla.

– utalva ezzel arra, hogy állítólag egy meghallgatás után ennyit fizet a Spotify. Szűts László a Mahasztól annyit mondott, hogy szerinte a Spotifynál nagyobb probléma a Youtube, a nálunk is megénekelt EJI pedig utalt arra, hogy a leggonoszabb mégis a Deezer lehet, ugyanis az Előadóművészi Jogvédő Iroda őket perelte be, amiért csak a kiadóktól kértek engedélyt a zenék terjesztésére, a zenészektől nem. Hogy mire lyukadhat ki az egész, erről itt már írtunk.

Confusion

Összesen 15 témával foglalkoztak a Music Hungaryn, de még mindig akadhatna bőven olyan, amivel lehetne ezeken kívül. Egy panel sem törődött például a magyar zenei producerekkel, az ő tapasztalataikkal, illetve nézőpontjukkal. A fiatal generációt szinte senki sem képviselte, az alulról jövő, nem az állam segítő kezéért kuncsorgó zenészek szóba sem kerültek – vagyis Jeszenszky Zsolt a magyar zenei médiáról szóló beszélgetésben egyszerűen „tábortűz körül játszó amatőröknek” hívta őket, ha jól vettem ki a szavaiból. Sőt, zenészből általában kevés volt, Deniz, Mr. Busta személyesen képviselte magát, a Punnanyt a menedzser, a közönségben pedig Pély Barna volt a konferencia első napján. Elektronikus zenéről pedig csak úgy beszéltek, mint egy tényező, amit a jövőben jól kell vizsgálni, mert az elektronikus bulik már nagy tényezőnek számítanak vidéken, ezért számíthatnak a figyelemre a zeneipar részéről is.

Az is egyértelmű, hogy a megváltozott kultúrfogyasztási szokásokkal szinte senki sem tud mit kezdeni. A Cseh Tamás-program egyik sarokköve, hogy a támogatott zenekarok nagylemezt vegyenek fel, holott már legalább tíz éve hallhatjuk, hogy az album halott és nem szándékozik feltámadni. A digitális terjesztés még mindig egy mumus, amivel majd egyszer szintén foglalkozni kell, holott már nem a bejárati ajtón kopog, hanem a konyhában randalírozik és éppen zabálja fela holnapi ennivalót a hűtőből. Az tényleg senkinek sem a hibája, hogy Hoppál Péter, aki talán választ tudott volna adni a legfontosabb kérdésre, az oktatás helyzetére, nem tudott eljönni. Deutsch Tamás ott volt, de nem tudta megindokolni, hogy pontosan mi a célja az InternetKonnak nevezett online kérdőívnek, L. Simon azt hiányolta, hogy egy Music Hungary után sem adott le neki pontos tervet a jövőre nézve.

Én azt hiányoltam, hogy zenéről legyen szó.