A hét lemeze: Jamie xx

Már most az év legjobb zenei megjelenései között emlegetik a The xx-ből ismert Jamie xx szólólemezét, és ezzel a véleménnyel mi sem nagyon vitatkozunk a mostani nagykritikánkban. Akinek nem kenyere az elektronikus zene, azok bőven válogathatnak a hét lemezei között, hiszen akad remek brit garázsrock egy debütáló bandától (Slaves), de az észak-ír Ash is visszatért. Rajtuk kívül lesz még szó az új Florence + The Machine-ről, Major Lazerről, John Dwyer mellékprojektjéről (Damaged Bug), Chance The Rapper jazzes próbálkozásáról, Willie Nelsonról és a Soakról is.

Annak ellenére, hogy tényleg nagyon szimpatikus együttesnek tartom a The xx-et, nem tudom eldönteni, hogy azért olyan modorosak, mert az egyik tagjuk Jamie xx producer, vagy annak ellenére azok. A 27 éves srác, aki öt évig molyolt az első szólóalbumával, akinek az egyik kedvenc hangszere a steel drum (az a fajta acéldob, aminek a hangjától mindenki rögtön napernyős koktélokat lát a szeme előtt), aki készített egy teljes remixalbumot Gil-Scott Heronnal, majd abból az egyik számot újrafazonírozta a kanadai Drake-nek, hogy egy amerikai Top 10-es slágert hozzon ki belőle. Jamie xx, aki valami miatt betegesen rá van kattanva az angol underground tánczenére (rave, garage, jungle, ilyesmik), annak ellenére, hogy koránál fogva valószínűleg sosem volt egy ilyen trú partin, vagy ha volt is, nem engedték be az ajtónál. Jamie xx, akinek az összes szupermodoros előzménye ellenére az In Colour című lemeze az egyik legszórakoztatóbb dolog idén nyáron, és pont azért, mert minden szupermodoros előzménye benne van.

Jamie xx-ről talán túlzás is azt mondani, hogy igazi producer, aki valami teljesen egyénit talált ki. Inkább olyan, mintha kosárral járkálna a zenetörténetben, aztán dobálna mindent befele, a végén meg összesütne belőlük egy egytálételt. Kicsit sokat időz a fent emlegetett rave-garage-polcoknál, de hát ő tudja. Ő az, aki a The xx női hangjával, Romy-val képes egy lassan cöncögő számot megakasztani azzal, hogy hangosan berobbant egy 1977-es Idris Muhammad-dalt. Összeboronálja egy számba Young Thug déli rappert, a dancehallos Popcaant és egy 1972-es souldalt. Ezek között meg megpróbál úgy kilencvenes évekbeli underground zenét művelni, hogy igazából sem táncolni, sem nyugodtan bólogatni, sem könyvet olvasni nem lehet rá. Amit művel, annak minden számítás szerint katasztrofálisnak kellene. Mégsem az.

És itt most meg kellene fejtenem, hogy miért, de az igazság az, hogy képtelen vagyok rá. Amióta kijött az In Colour, azóta mást alig hallgatok, pedig én is érzem, hogy mennyire elcsépelt egy csomó minden, amit ő művel. A lassan emelkedő szintiprüntyögés a Goshban, a semmiből pilinckázó gitár a Loud Placesben. Az I Know There's Gonne Be (Good Times)-t még szokni kell, legalábbis én még nem tudom megszokni, hogy egy csávó a nyugis szintik, meg a visszafogott dobminták között egyszer csak azt ordítja, hogy úgy beleülök a pinába, mint egy babakocsiba, és ha valaki követte Jamie xx utóbbi 5 évét, akkor nem biztos, hogy örülni fog neki, hogy két szám (Sleep Sound, Girl) már évek óta elérhető, de ezek nem érvek, csak kifogások, hogy ne adjak neki 10/10-et. Úgyhogy 9/10 (klág).

Ezek voltak még a héten

Major Lazer: Peace Is The Mission (3/10)

Klág kollégával beszéltünk arról nemrég, hogy Diplo alapvetően mennyire egy ellenszenves figura annak ellenére, hogy zeneileg azok közé tartozik, aki próbál megújulni, felfedezni, frissíteni. A Major Lazerrel annak idején mindenkivel megismertette a jamaikai staggeringet, és nagyjából attól a ponttól kezdve vált szép lassan már a popzenében is keresett producer. Azóta sok minden történt, Diplót utolérte az amerikai EDM-mánia és egyre kevésbé lehet megkülönböztetni ma a zenéjét bármelyik feltörekvő arc dalaitól. A mostani Peace Is The Mission nem is változtat sokat ezen a helyzeten, talán összesen két olyan dal (Be Together, Lean On) van, amin érezni, hogy Diplóék nem csak a saját szettjeikhez csináltak töltelékszámokat. A többi egyszerűen cirkuszi giccs, amit remekül lehet bömböltetni a siófoki korzón a szabadságukat töltő harmadosztályú focistáknak. (sajó)

Florence + The Machine: How Big, How Blue, How Beautiful (8/10)

Hosszú kihagyás után itt van végre az új lemez, és a jó hír, hogy nagyon-nagyon lehet szeretni. Florence hangja továbbra is nagyon erős és meghatározó a zenében, de volt egy félelmem, hogy az új dalok nem fognak tudni felzárkózni a hangjában rejlő potenciálhoz, hiszen ez mégiscsak a harmadik lemez, simán el is fogyhatott volna a lendület, és lehetne belőle egy tucatelőadó. De pont hogy nem, mintha a harmadik lemezre érett volna be igazán ez a Florence-jelenség: ahogy a cím is ígéri, a nagyívű, szomorú és gyönyörű dalok vannak rajta, a legszomorúbbakra mondhatom csak, hogy talán kicsit erőtlenebbek a többinél, de csak azért, mert a húzódalokban (Ship to wreck, What kind of man, Delilah, Third Eye) akkora düh, elszánás és energia van, hogy rögtön rájuk lehet kattanni, és ki lehet választani a kedvenceket, a What kind of manből már készült is egy príma Nicolas Jaar remix is 12 perc hosszan. A hangszerelést is lehetett fokozni: eddig sem mondtam volna visszafogottnak a hangzásvilágot, de ez az új lemez már egyértelmű stadionokra lett tervezve, ahol szépen meg lehet ezt az anyagot szólaltatni, és amit egész biztosan libabőrözve fogunk majd hallgatni a Sziget Nagyszínpadán. (libor)

Willie Nelson and Merle Haggard: Django And Jimmie (:-)/10)

Bevallom őszintén, hogy szerintem több cikket olvastam arról, hogy Willie Nelson mennyire szereti a füvet, mint amennyi számot hallottam tőle. Ezért pont kapóra jött a Merle Haggarddal közös album, ami különösebb viszonyítási alap nélkül számomra értelmezhetetlen.

Nekem már az elég, hogy egy cuki 82 éves bácsi még mindig a spanglizásról ír country dalokat, amiket soha az életemben nem hallgatnék magamtól, de egyszer most belefér. Azért kiváncsi vagyok milyen lehet a déli szmóker country szcéna, ha Nelson ennyi év után még mindig el tudja magát adni ugyanazzal. (sajó)

Soak - Before We Forgot How To Dream (7/10)

A még mindig csak 18 éves, északír Bridie Monds-Watson, azaz SOAK jelen pillanatban a legcukibb dolog a Brit-szigeteken, debütáló albuma pedig egy elég szép énekes-dalszerzői karriert sejtet. Kicsit olyan, mintha Jake Bugg női kiadása lenne, az akcentusa is majdnem olyan vicces, és indie folk vonalon teljesen vállalható (szemben mondjuk a Mumford & Sons neohippi nyálaskodásával). SOAK 14 éves kora óta rendszeresen fellép depis-tinédzseres, lassú, gitározós dalaival, ami persze, hogy a suli rovására ment. De most már csak a zenélésre koncentrál, még a gördeszkázást is hanyagolja. Nyíltan leszbikus, de nem szereti, ha a zenéje helyett erről kérdezgetik: elfogadó, liberális szülei vannak, nem volt ebből soha semmi baja. Az album legjobb dalai talán a Blud és a B a noBody, de persze mindenek felett a hihetetlenül fülbemászó, addiktív és übercuki Sea Creatures, SOAK eddigi egyetlen igazán sokat játszott slágere. Igazából a legfőbb kifogásom a Before We Forgot How To Dreammal szemben csak az, hogy szinte az összes dal jobban szól élőben, egy szál gitárral. (panyi)

Donnie Trumpet & the Social Experiment: Surf (6,5/10)

Chance The Rapper 2013-as Acid Rap nagylemeze annak az évnek az egyik csúcsteljesítménye volt, ami az addig kb. ismeretlen chicagói előadót rögtön feltette a nemzetközi hiphop térképre. Chance egyedi rap- és énekstílusa, a Chicagóban tomboló drillre fittyet hányó hangszerelése és a méltatlanul alulreprezentált fekete középosztályt érintó dalszövegei mind arról árulkodtak, hogy a következő évek egyik meghatározó figurájáról beszélhetünk. Erre két évvel később teljesen ingyen kiad egy olyan lemezt, amin nem is szerepel a neve, és Chance csak egyike a Social Experiment zenekar, akikkel élőben szokott fellépni. Sajnos a Surfnek csak annyi köze van a két évvel ezelőtti Acid Raphez, hogy még mindig érezhető rajta Chance egyedi dalszerzői hozzáállása, de ez már sokkal közelebb áll a motownhoz, mint a hiphophoz. Ezzel nekem semmi bajom, a Surf abszolút egy kellemes hallgatnivaló és érdekes megfigyelni, hogy egy rapper miként állítja a feje tetejére a saját műfaját. Sajnos klasszikus slágerek nem fértek most el és ez a sokszor már idegesítően gazdag hangszerelés is hamar fárasztóvá válik. A surf egy aranyos motown/jazz rap album,(sajó)

Damaged Bug:  Cold Hot Plumbs (\_(ツ)_//10)

Hosszú idő után a Thee Oh Sees végre összerakott egy tisztességes nagylemezt, amiben lehet az is közrejátszott, hogy John Dwyer frontember végre mellékprojektekbe erőlteti az állandó kísérletezési vágyát. A Damaged Bug pont ilyen, itt Dwyer végre kiélhette a szintetizátor iránti fétisét. A "kiélhette" és a "fétis" szavakat tessék szó szerint venni, a Cold Hot Plumbs konkrétan olyan, mintha Dwyer 20 év vágyakozás után jutott volna hozzá egy szintetizátorhoz, és különösebb képzettség nélkül csak elkezdte nyomkodni némi garázsrockos alapra. Egyszerűen komolyan vehetetlen az egész lemez, Dwyer valószínűleg pont annyi időt töltött a számok megírásával, mint most én ennek a cikknek a lejegyzésével. A haveroknak majd lehet mutogatni meg eggyel bővült a már így is egészen impozáns Dwyer-diszkográfia, de tényleg nem lehet mással hitelesebben visszaadni az érzéseimet az albummal kapcsolatban, mint ezzel az emotikonnal \_(ツ)_/ (sajó)

Ash: Kablammo! (8,5/10)

Nemrég nagyon szépet olvastam az észak-ír Ash zenekarról. A szintén észak-ír szerző arról írt, micsoda idők voltak, amikor a kilencvenes években ezek a náluk alig néhány évvel idősebb fiatalok mindenféle fesztiválok színpadain játszottak, ők pedig a hatásukra elhitték, hogy léteznek olyan lányok, akikkel a nyári estéken közösen lehet borozgatni és jobbnál jobb lemezeket hallgatni. Az Ash pedig most a 2007-es Twilight of the Innocents után ismét nagylemezzel jelentkezett. A Kablammo egy elképesztően kétarcú anyag: egyik fele elképesztően energikus, a másik pedig már szinte gejl módon érzelmes, az egész mégis iszonyatosan jól működik együtt – talán épp a meglepő váltások miatt. Az Ash tehát nyolc év után visszatért, ami már önmagában is örömteli tény, de hogy egy ilyen szórakoztató lemezzel, az már szinte hihetetlen. (kovács d.)

Slaves: Are You Satisfied? (9/10)

Baromi érdekes megfigyelni, hogyan tűnik el szép lassan a 2000-es évek indie rockja Nagy-Britanniában, és hogy milyen gitárzenei trendek követik a 2010-esben. Egy részről ugye ott van a folkos új singer-songwriter vonal (Laura Marling, Michael Kiwanuka, Tom Odell, George Ezra), a másikról viszont egyre erősebb a kétfős bluesos garázsrock az olyan bandákkal, mint Drenge, a sajnos már feloszlott Wet Nuns, vagy akár Royal Blood és a három tagból álló The Wytches. Ebbe a vonalba tartozik a Slaves is, akiknek ez lenne a debütáló nagylemezük és nem is mutatkozhattak volna be ennél erősebben. Mintha keresztezték volna a nyugati parti garázspunkot a Sleaford Mods beszélős énekstílusával, az Are You Satisfied? 13 számon keresztül szakítja le tőből a fejemet egy pillanatnyi szünet nélkül. Tipikusan az a banda, akik valószínűleg élőben baromi jók és ezt próbálják valahogy felvételen is visszaadni, elég nagy sikerrel. Nálam eddig ez a 2015-ös év legerősebb bemutatkozása, és alig várom, hogy végleg beinduljon a nagy brit garázsrock invázió. (sajó)