Megőszült a pornóbajusz

30 év után hozott ki új nagylemezt Giorgio Moroder, az elektronikus zene egyik legfontosabb alakja, ezért még az új Muse album is háttérbe szorult a Deja Vu mögött. Az olasz producer friss kiadványa mellett foglalkozunk még az előbb említett Muse, az Of Monsters and Men, Kölsch és a Prinzhorn Dance School új stúdióalbumával, na meg a Franz Ferdinand és a Sparks közös lemezével. Bónuszként egészen részletes elemezést is adunk a No Joy kanadai shoegaze formáció mostani megjelenéséről.

Giorgio Moroder megtehetné, hogy kihozza az 1977-as From Here To Eternity vagy az 1979-es E=MC² albumainak pontos mását, és akkor is ugyanakkora király lenne. Feldolgozhatná az Éjféli expressz Oscar-díjas zenéjéből a The Chase-t és mindenki tapsolna. Phil Oakey-val közös lemezét újragondolhatná mondjuk, nem is tudom, ki 2015 Phil Oakey-ja? Az egyik csávó a Hurtsből? Brandon Flowers, a Killers énekese? Szóval valaki hasonló fajsúlyú emberrel lehetne most nekünk egy Together In Electric Dreams II., és senki sem panaszkodna. De harminc év kihagyás után Moroder nem azt akarta megmutatni, hogy sikerült annyira megújítania a popzenét majdnem negyven évvel ezelőtt, hogy még ma is lopnak tőle mások, hanem azt, hogy tud ő lenni az új Calvin Harris.

A dél-tiroli születésű Moroder még a hatvanas évek végén kezdett el elég jellegtelen rágógumi-popzenét játszani, amiknek általában jobb is nem utánanézni, de 1977-ben a From Here To Eternity-vel rátalált a saját stílusára, arra a zenére, amit a szakma dinoszauruszai még mindig gépzenének hívnak: a szintetizátorokkal, sequencerekkel és dobgépekkel előadott és vokóderekkel énekelt popzenét, amivel feltalálta a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának szintetikus hangzását. Moroder neve összefügg Donna Summerrel főleg az orgazmikus Love To Love You Baby és a rövidebb verziójában is jó értelemben pusztító I Feel Love-val, de a neve ugyanúgy jelenti A sebhelyesarcú zenéjét, a Top Gun betétdalát és azt a David Bowie-dalt, amit Tarantino is ellopott a Becstelen brygantikhoz. Moroder mindenható volt, aztán mint Keyser Söze, csettintett egyet és eltűnt.

Egészen addig, amíg nagyjából az előző bekezdést el nem mesélte a Daft Punk két évvel ezelőtt Random Access Memories albumán megjelent Giorgio By Moroder című dalon, aminek a kilenc perce alatt azok is megismerték, akiknek a Take My Breath Away nyitó szintidallama nem libabőr azonnal.

Moroder fokozatosan bukkant fel a Daft Punk-lemez után. Először a Google egyik mobiltelefonos játékának a zenéjét szerezte. Aztán elkezdett fesztiválokon DJ-zni. Remixelte a saját Donna Summer-számát. Aztán bejelentette harminc év után az új albumát, ami sokáig a 74 Is The New 24 címmel futott, hogy aztán a végén Déjà Vu legyen. Az első hivatalos szám bíztató volt, Kylie Minogue vendégszereplésével a Right Here Right Now példásan buta volt, olyan szám, ami szólhat egy balatoni vursliból és senkit sem zavar, közben meg a szuper basszustémája miatt többször is meg lehet hallgatni.

Kár, hogy az album közel sem olyan, hanem egy olyan ember zenéje, aki szeretné egyszerre megcsinálni a következő Calvin Harris-lemezt, ami kizárólag Get Lucky-feldolgozásokból áll, amiket viszonylag ismert sztárok énekelnek. Általában olyan alapokra, amiket már százszor hallottunk, vagy a fesztiválos-nagyszínpados-konfettis zenészektől vagy azoktól a producerektől, akik a Get Lucky bombasikere után mindenképpen azt akarták másolni. Semmi nincsen benne, amitől hanyatt vághatnánk magunkat, Moroderről csak annyi derül ki a lemez hallgatása közben, hogy az utóbbi harminc évben is eléggé képben volt azzal, hogy mi történik a popzenében, de ahelyett, hogy mondjuk bomba slágereket írt volna egy-egy énekesnek, inkább belefektetett egy csomó időt, energiát és pénzt abba, hogy egy komplett lemezt kihozzon. Ezért vicces cím ennek a  Déjà Vu, mert nem a nyolcvanas évek ugranak be, hanem 2014.

Azért nem ennyire szörnyű ez az album, mint ahogy itt próbálom előadni, Sia például kapott egy egész szórakoztató diszkószámot (Déjà Vu a címe), a Foxes szintén (Wildstar), a korábban már kiadott 74 Is The New 24 meg kábé olyan, mintha bokszoló robotok bevonulózenéje, de most őszintén, mi a tököm értelme van feldolgozni a Tom's Dinert Suzanne Vegától, ráadásul Britney Spears-szel? Mivégre létezik ez? Mit mond ez bárkinek 2015-ben? Moroderre jellemző volt eddig is a néha borzalmas ízlés (miatta létezik a Végtelen történet főcímdala is Limahllal), de itt még producerként is érthetetlen, amit művel – főleg, hogy belerakott egy rövid vokóderes monológot magától. Ugyanilyen érthetetlen, hogy Kelisből sikerült egy nagy fahangot varázsolni, aki hallásra annyira sem teszi oda magát, mint a legutóbbi budapesti koncertjén. A Diamonds Charlie XCX-szel,  a Don't Let Go Mikky Ekkóval és a Tempted Matthew Komával meg olyan, többszöri hallgatás után sem maradt meg bármi emlékezetes meg belőlük. És sajnos az egész Déjà Vu-ban nem sok emlékezetes pillanat van. (klág)

Ezek voltak még a héten

Muse: Drones (5,5/10)

Azok közé tartozom, aki úgy igazán soha sem volt elájulva a Muse-tól, de pár számot kifjezetten kedvelek tőlük. Szigorúan 2006-ig, a Resistence és a 2nd Law nekem már túl sok volt Matt Bellamy állandó áriázásából. Ezért a Dronestól én már tényleg nem vártam semmit, és végül nem is kaptam semmit. Bellamy még mindig imád úgy énekelni, mintha egy filigrán viking operaénekesnő lenne, pont ez gyűlöltem már az előző két lemezen. Ezen a mostanin legalább legalább sikerült megtalálni hozzá a megfelelő hangzást, mint pélául meglepően keménykedő Defector és Psycho, majd a Killersnél is Brandon Flowersesebb Revolttal, de a The Handler is idetartozik a szimfonikus metál hőskorát idéző kiállással. Ettől még persze nincs bocsánat a teljesen érdektelen 10 perces számra, a Coldplay legszomorúbb dalait idéző Mercyre, a majomkodásra a Reapersben és albumnyitóban, na meg az utolsó számra, ami valami templomi kórus, és pont ennyire izgalmas. Nem tudok már mit kezdeni a Muse-zal, és szerintem Bellamyék is úgy vannak vele, hogy most már teljesen mindegy mit csinálnak, még egyszer ennyi ember nem fogja beszopni az utóbbi 5-6 év hatásvadászatát. (sajó)

FFS: FFS (9,7/10)

A Mael-fivérekből álló Sparks még 2004-ben figyelt fel a Franz Ferdinand Take Me Out című slágerére, és a két zenekar idővel olyan jól összebarátkozott, hogy annak egy közös lemez lett az eredménye. A tagok több interjúban is leszögezték, hogy itt nem holmi szupergrupról vagy mellékprojetről van szó, ez most a produkció, a zenekar, szóval ami éppen van. A kollaboráció pedig úgy ontja magából és pakolja egymás mellé a szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb dalpaneleket, hogy az már elsőre talán kicsit túl fárasztónak is tűnhet. Az FFS debütje (kezeljük akkor őket mi is zenekarként) azon túl, hogy egyszerre idézi meg mindkét zenekar főbb ismertetőjegyeit, számos teátrális elemet, zavarbaejtő váltást és persze tökéletes harmóniákat is tartalmaz. Az egész pedig leginkább egy bizarr, sokszor önmagát is kifigurázó popoperára vagy freak-musicalre emlékeztet, ami tényleg mestermű, kétség nem férhet hozzá. Valahogy így szólna a Pet Sounds 2015-ben. (kovács d.)

Of Monsters and Men: Beneath the Skin (3/10)

A Of Monsters and Men miatt hittem hónapokig, hogy az Imagine Dragons is egy izlandi zenekar, hiszen annyira tök egyforma a zenéjük. Az a tipikus tévéreklámos stadionrock, amiben igazából már gitárok sincsenek nagyon, cserébe a dobosnak kötelező állandóan a tamokat ütni, hiszen attól annyira epikus az egész. Nem, nem az, mert az nem tud epikus lenni, amit már ezerszer megcsinált a U2-tól kezdve a Coldplayen át a Kings of Leonig mindenki. Igazából ennek a lemeznek bármelyik pillanata simán elférne az Eurovízión, és teljesen mindegy lenne, hogy egy transzgender osztrák, egy lett ikerpár, vagy egy májátültetett félszemű bernáthegyi énekli, mert nincs semmi egyediség a számokban. Viszont majd tök jól illik autóreklámhoz, #lifeisgreat hashtagkampányhoz vagy egy tetszőlegesen kiválasztott veszélyeztetett állatfajhoz csatolt protest songnak is elmegy itt bármi, csak engem hagyjanak már ezzel. Az mondjuk megérne egy misét, hogy egy félmilliós Izland miért képes ennyire tökéletesen piachoz igazított popzenekarokat legyártani minden évben, de ettől még nem lett jobb sajnos az album. (sajó)

Kölsch - 1983 (7/10)

A dán Kölsch 1977 című első lemeze után megint egy évszámos című lemezt választott az új anyagának: Kölsch azt mesélte, hogy 1983-ból arra emlékszik legszívesebben vissza, amikor kocsival a francia tengerpartra tartottak a családdal, és közben eleinte az apja kedvenc dalait hallgatták a rádióban, aztán amikor saját walkmant kapott, a többi utazás alatt már a saját válogatáskazettáiról ismerkedett a hiphoppal és mindenféle elektronikus zenékkel. Az album ennek megfelelően tele van tökéletes utazós dalokkal, amik néha szomorkásak és sötétek, amikor ének, vagy nem elektronikus zongora van bennük, akkor picit nyálba hajlanak, de többségeben teljesen korrekt, és jó ötletekből összerakott techno-számok, amiket bármikor végighallgatnék egy autóúton francia tengerpart felé.

Prinzhorn Dance School: Home Economics (8/10)

Tobin Prinz és Suzi Horn duója a sokat hivatkozott DFA kiadó első Államokon kívüli igazolása volt – alig egy hónappal előzték be az új-zélandi Shocking Pinks cím nélküli, negyedik lemezét. És milyen jól tették, hogy magukhoz édesgették őket, hiszen a Prinzhorn Dance School minimalista, szünetekkel játszadozó, kiabálós posztpunkja egyszerre tudott rendkívül bosszantó és pokolian élvezetes lenni. Harmadik lemezük több szempontból is más az előzőeknél: egyrészt jóval rövidebb azoknál, a hat szám alig több mint húsz perc alatt lemegy, mégsincs EP-ként kezelve, másrészt pedig kevésbé sötét a korábbi anyagaiknál. Prinz és Horn valószínűleg belátta, hogy a zenéjük negyven perc felett egyszerűen lefárasztja a hallgatót, és talán még őket magukat is. A Home Economics tehát egy nagyon remek irányjelző, a megszokottnál intimebb hangulattal, de azért továbbra sem megfeledkezve a már jól bevált Prinzhorn-receptről. (kovács d.)

Onra - Fundamentals (4/10)

Azzal együtt is untam ezt a lemezt, hogy Onra azért már több lemezen bizonyította, hogy egyáltalán nem egy ötlettelen producer. Ott volt például a keleti zenékből összehangmintázott Chinoiseries, ami nem vállalt túl sokat, de azt viszont nagyon tisztességesen végigvitte: fogott egy csomó érdekes keleti mintát, aztán a 17. és 18. században elterjedt művészeti irányzat, a chinoserie mintájára nyugati hatásokkal vegyítette őket, és tisztességes hiphopiparosként fasza számokat gyúrt belőlük. A Fundamentals ugyanúgy nyúl vissza a nyolcvanas évek popzenéjéhez, mint a Choniseries a keleti zenéhez, viszont pont ezen bukik meg: a lemez hallgatása közben végig az volt az érzésem, hogy "hé, de hát ezt a számot már hallottam egy csomószor!". Ezzel együtt persze van rajta jó pár tisztességes szám, de ez sem elég az egész albumon végigvonuló dögunalom feloldásához. (stubnya)

No Joy: More Faithful (8/10)

Nem volt még együttes, amit olyan gyorsan tudtam volna, hogy mondjam, kimaxolni, mint a No Joyt. 2013 novemberében hallottam róluk először, amikor kijött a Pastel and Pass Out kislemez, és rájöttem, hogy baszki, az áprilisban megjelent LP, a Wait to Pleasure még annál is jobb, kár volt kihagyni. Az állam leesett, amikor kiderült, hogy két hét múlva nálunk lépnek fel: mégis, ki az az őrült, aki leszervez egy kanadai shoegaze bandát a Gozsdu udvar egyik pinceklubjába? Persze elmentem; gondoltam, egy ezresért akkor is megéri, ha szar lesz a koncert, és talán még a lemezüket is meg tudom venni.

Nem volt szar, tömeg se volt, lemezt is vettem, és 30 perc alatt lezavarták az egészet. Ezen mondjuk meglepődtem, de a Tumblren egy bolgár csaj is amiatt morgott, hogy az énekes lányok elől még zúztak a gitárral, amikor a dobos már elkezdte szétkapni a felszerelését; úgy látszik, ez éppúgy a performansz része, mint az, hogy a koncert elején nem lehet eldönteni, hogy ez már a műsor, vagy még csak a hangolás. Idén derült ki egy levlistás beszélgetésben, hogy a Klág szervezte a bulit, és a közönségben ott volt a fél Stenk.

Tehát: két hét alatt megismertem egy új bandát, szereztem róluk egy csomó háttérinfót, meghallgattam a számaikat, elmentem a koncertjükre, és megvettem a lemezüket. Ha New Yorkban élnék, ez nyilván nem lenne kuriózum, de a budapesti programkínálat és a jelenidejűség olyan ritkán találkoznak, hogy mindig elérzékenyülök, ha véletlenül sikerül. Pláne, ha ez egy olyan bandával történik, akik látszólag a Ladytront és a Breederst próbálják meg közös nevezőre hozni.

De a No Joy nem csak azért jó, mert most jöttek le a futószalagról, és jól illenek egy Urban Outfitters-katalógusba, hanem mert piszok jól érzik a shoegaze/dream pop vonalat (vagy most éppen hogy hívják). A sok torzítópedál-taposás közben könnyebb észrevétlenül hibázni, és így kevésbé tűnik fel a bénázás. Emiatt közepesen-rosszul csinálni nagyon könnyű, de jól nagyon nehéz. Nehéz megtalálni az egyensúlyt az édeskés-ragacsos giccs és a szörnyű zaj között; ezeknek egymást kell támogatnia és ellenpontoznia, hogy a ricsaj se legyen bántó, és a cukortól se rohadjon ki a fogunk. Kell hozzá egy kis elszántság, de megéri - már annak, akinek hasznos az a képesség, hogy különbséget tudjon tenni egy My Bloody Valentine-sláger és a tolósugaras hajtóművet túlordítani próbáló Rihanna között.

A More Faithful kevésbé lendületes, mint az eddigi albumok, és ez első hallásra kiborító. Sehol egy Blue Neck Riviera-szerű slágergyanús elektropop, és hiányoznak azok a hatásos berobbanások, amik olyan jól működtek például a Hare Tarot Liesban. Van helyettük sok finom hajlítás, körzővel-vonalzóval tervezett diszharmónia, és több kakofón ballada. Első hallásra rossz cserének tűnik; naná, több idő kell azoknak az akusztikai trükköknek, amik ebben a műfajban legalább olyan fontosak, mint mondjuk a hangszeres tudás. A More Faithful diszharmóniája sokkal tudatosabb, mint a Wait to Pleasure ösztönszerű hangorkánja, és emiatt nehezebb befogadni is.

Első hallásra. De sokadszorra már kibújnak a finom részletek, és kiderül, hogy a Burial in Twos, ami elsőre zajba torkolló, vontatott rockballadának tűnik, valójában egy gyönyörű szövésű hangszőnyeg, éteri vokálokkal, rengeteg finom kis trükkel, atomcsapásszerű lezárással. Meg hogy a Corpo Daemon milyen pöpec kis elektropunk, mérges is, cuki is, mint a visszájáról simogatott macska. Vagy amikor az alig kétperces Hollywood Teeth közepénél bejön az a finom csilingelés - mintha nem is a hangszóróból szólna -, és akkor lelassul a zene, a hőmérséklet húsz fokot zuhan, majd egy hangnemváltás után berobban a fő motívum. És ott van a Chalk Snake visszhangosított énekhangja, amiről sosem lehet tudni, hogy a következő pillanatban szerelmi vallomás vagy hisztérikus sikoly lesz belőle; a monoton, lassú dobalapok és a torzított gitár bugyborékolása azt sejtetik, hogy bármi megtörténhet.

Az ilyen trükkök megemésztése időbe telik, így a More Faithful nem adja meg magát könnyen; több idő kell neki az első meghallgatás 36 percénél. De ha ezt megkapja, kivájja a maga helyét a hallójáratban, újradrótozza az agyat, és idővel meghalljuk a slágereket a több rétegnyi feedback és gitártépés mögött. Mert hiába minden őrjöngés, a More Faithful egy okos és érzékeny poplemez - az csak megtévesztés, hogy légköri zajokba burkolózik. (hegyeshalmi)