Alapvetés: az a jó a fesztiválokban, hogy mindenféle zenét hallhat az ember egy helyen, egy jegy áráért, és ha szerencséje van, egy estére jut mondjuk két olyan zenekar, ami érdekli, és akkor már pénzénél van. A Volt Fesztivál idei programját elnézve az lett volna az ideális, ha a nyitónapon a nagyszínpad(ok) programja valahogy így alakul: Ignite, Tankcsapda, Slash, Motörhead, de a szervezők nem akarták az összes zúzást egy napra besűríteni. Így az Ignite ma, a Motörhead meg pénteken lép majd fel, szerdára jutott a Tankcsapda meg Slash, szóval így sem panaszkodhatott az egyszeri rockzenerajongó.
Az idei nagyszínpad-megoldás egyébként szerintem nagyon szimpatikus: két színpadot állítottak fel egymással szemben, középen a keverőpulttoronnyal, és míg az egyiken ment a móka, a másikon kényelmesen át lehetett szerelni, az ember meg vagy sétált 100 métert, vagy csak megfordult, és máris láthatta a következő koncertet. Nem magyar találmány ez egyébként, másutt a két nagyszínpadot egymás mellé szokták felállítani, ami a backstage kialakítása miatt kényelmesebb (nem kell kettő, elég egy nagy), de ez már technikai és részletkérdés.
A két színpad hangtechnikája között nagy eltérés nem volt, mintha az amin a Tankcsapda és Slash is játszott, egy kicsivel halkabb lett volna, de szebben szólt, minden hangszert kristálytisztán kihallottunk, és nem az volt, hogy a gitáros birkózik a hangszerrel, mi meg nem hallunk belőle semmit.
A Tankcsapda a mai napig megmozgatja a fesztiválközönséget is, saját bulijaikra ugye eleve elmennek a rajongók, itt meg eljuthatnak azokhoz is, akik a Mennyország touriston kívül nem sok nótájukat ismerik, ráadásul idén, a tavalyi évhez hasonlóan, már nem minden fesztiválon lépnek fel, így simán el tudom képzelni, hogy tegnap, Sopronban voltak olyanok a közönségben, akik csak miattuk jöttek el.
A koncertprogram annak megfelelően, hogy nem hardcore rajongók voltak a közönségben, nem az utóbbi két-három album számaira épült, a régi slágereknél pedig jobban megmozdult a tömeg, volt pogó meg közös éneklés, és ezt láthatóan a zenekar is élvezte, ami ugye nem árt ahhoz, hogy egy jó koncert összejöjjön a dologból. Az újabb (értsd: Cseresznye kiválása utáni) számokra is ment a csápolás egyébként, szóval nem az volt, hogy ha nem Jönnek a férgek, akkor megyünk sörért, a buli meg jól szólt, dübörgött a basszus meg a lábdob, és még Lévai Balázst is láttam óvatosan headbangelni valahol oldalt.
Ez a vigyorgós hangulat egyébként az egész napra jellemző volt, az Ivan & The Parazoltól a Kiscsillagon át a Quimbyig mindenki rohadt jól érezte magát a színpadon, a nép meg ezért nagyon hálás volt, és sikoltozva rázta a seggét/csápolt üvöltve, ami persze kihat a zenészekre, hiszen a napvilágban adott koncertek egyetlen előnye, hogy fentről pontosan látja a zenekar, hogy az első sorban unott arccal facebookoznak-e a csajok, vagy éppen az eszük megy el a Legyen vörösre.
Slash az egyik igazi utolsó rockharcos, de nem a szó ossiáni értelmében véve, nem görcsös és erőltetett, hanem laza és közvetlen, de közben úgy árad belőle a rock lényege, hogy nem tudsz nem a hatása alá kerülni. Egy fekete pólóban, mackóalsóban fogadta a sajtót, a szájában bagó, amit a cigi helyett rág, ujjain halálfejes gyűrűk, a fején baseballsapka és foncsorozott napszemüveg, a jellegzetes pulifrizura az arcába hull. És vigyorog, mert olyan dolgokról beszél, amikről szeret: filmről, horrorról és zenéről. Öt percet kaptunk vele.
„Sokat tanultam az első filmünk forgatásán, ez volt a Nothing Left to Fear, például azt, hogy jobban oda kell figyelni mindenre menet közben, ami rohadt nehéz, mert turnén voltam végig, és a musztereket két koncert között, az úton láttam csak. Úgy meg nagyon nehéz belefolyni a munkába.” A film, amiről beszél, cége, a Slasher Films első és eddig egyetlen filmje, mozikban nem nagyon mutatták be (limited release-nek hívjék az ilyet, csak pár moziba jutott el, DVD-n és Blu-rayen jelent meg pár piacon, itthon azonban nem), és arról szól, hogy egy kansasi kisvárosban elszabadul az ördög, mert rendszeresen el szokott, és csak emberáldozattal lehet megszabadulni tőle – de csak egy időre.
Amikor arról kérdezem, mennyire volt elégedett a filmmel, az eredetileg Saul Hudsonként anyakönyvezett egykori Guns N’ Roses-gitáros azt mondja, nem teljesen, de voltak benne jó dolgok. „A film jól kezdődött, és jó volt a befejezése is, de a középrészen nagyon leült. Ez van, amikor nem tudok valamivel rendesen foglalkozni, és ez idegesített, mert imádom a horrorfilmeket.” A The Walking Dead az egyik nagy kedvence, mondja, járt a forgatáson, és jóban van a sorozaton dolgozó stábtagok közül párral. „Greg Nicotero, aki a zombimaszkokat készíti, egy isten, imádom a munkáit. A következő filmem a The Hell Within munkálatain ő is melózik majd, és úgy alakítom a turnénkat, hogy sokkal többet lehessek a forgatáson. Nagyon fasza lesz, beszaratós kis horror.”
A filmhez ráadásul, mondja, meghallgatja majd a rajongók véleményét is, és lesz olyan is, hogy a leforgatott anyagot lehet majd véleményezni – mindezt online persze (itt lehet regisztrálni). „Az van, hogy egy filmet tető alá hozni kurva kemény feladat, a finanszírozási része egy agyrém. Igyekszem több pénzt összerántani ehhez, mint az elsőhöz, és ami többlet reményeim szerint majd így bejön, azzal a speciális effekteket és a maszkokat toljuk meg egy kicsit, mert jól akarom megcsinálni.” A zene vagy a film a nehezebb üzlet, kérdezem, mire azt feleli, hogy a zenével más a viszonya, hiszen gyerekkora óta ebben él, és folyamatosan zenét szerez és játszik. „Nem tudom másképp érzékeltetni, de egyszerűen ömlik belőlem a zene, és ez mindig is így volt, nem tudatosan szerzem a nótákat, nem leülök, és azon agyalok, hogy ehhez a verzéhez milyen refrén illik, egyszerűen jön. A film az más, azt most tanulom, az üzleti része pedig elképesztően zavaros és komplikált tud lenni.”
A zeneipar egyébként is halott, mondja, nincs lemezeladás, csak stream és koncertezés, kész. „Imádok turnézni, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy azt csinálom, amit szeretek, ami örömet okoz mindennap. Ha nem szeretném, nem csinálnám, ez ennyire egyszerű. Ahhoz viszont, hogy megéljünk, turnézni kell.” Menet közben, az úton is írják az új lemez dalait, meséli, és már egész sok olyan motívum van, amit fel lehet venni. „Tavasszal megyünk stúdióba, ugyanazzal a producerrel, akivel az előző anyagon is dolgoztunk, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle, de őszre szeretnénk ha megjelenne az anyag.” Más lesz-e az új album, mint az előző, kérdezem, erre azt feleli, hogy nem tud egyforma anyagokkal előjönni és nem is akar. „Minden lemez egy út, egy állapot leképezése valahol, és most nagyon jó helyen vagyunk, jól érezzük magunkat, így lehet vidámabb lesz, mittudomén. De más, az biztos.”
Ha minden igaz, Slash és zenekara a The Conspirators with Myles Kennedy, november 30-n ismét Budapesten jár majd, aki lemaradt a Volt fesztiválos buliról, az majd ősszel bepótolhatja.
Aztán sötét lett, és 11 előtt nem sokkal megszólalt valami cirkuszi hangulatú intró, a színpadra meg besétált Slash és zenekara, és másfél órára elvittek mindenkit a kilencvenes évekbe, amikor az arénarock fénykorát élte. Slash ugyanis nagyon jól tudja, hogy csak a saját zenekarával illetve szólókarrierje során megírt dalokkal hiába lépne fel egy fesztiválon, a tömeget megmozgatni az olyan Guns N’ Roses-nótákkal lehet, mint a Nightrain, a Welcome to the Jungle, a Paradise City, a Sweet Child o’ Mine vagy éppen a You Could Be Mine, és akkor az előzetes setlisten látott Rocket Queenről még nem is beszéltem, mert az meg kimaradt a programból.
A műsorban a klasszikus slágereket olyan szépen elszórták a koncert gerincét alkotó Slash-nóták közé, hogy aki a tudatos rajongóhergelést tanulmányozni jött esetleg a Voltra, máris megírhatja a disszertációját. A saját számok, és most akkor szentséget török, semmivel sem rosszabbak, mint a régiek, csak még nem jutottak el annyi emberhez, mint a GnR-slágerek, de az megfigyelhető volt, hogy az Apocalyptic Love című 2012-es album számait nagyon sokan együtt üvöltötték az énekes Myles Kennedyvel, szóval nem arról volt szó, hogy mindenki a telefonjával molyolt, amikor nem Guns-számok szóltak éppen. A zenekar a 2013-as, budapesti koncerthez hasonlóan odatette magát a másfél órás koncerten, felszabadultak voltak, és láthatóan élvezték, amit csinálnak, bár azt nem nagyon értettem, hogy mire gondolt Kennedy, amikor az egyik konfban azt mondta, nahát, most derült ki, hogy tovább játszhatunk, mint terveztük, akkor itt van még két szám.
A zenekar, amit a rém hosszú, Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators néven emlegetnek hivatalosan, nagyszerű zenészekből áll, tessék a Rushon kívül még egy olyan zenekart mutatni, amiben a basszusgitáros úgy tud énekelni, hogy simán bevállalja a Welcome to the Jungle-t, és nem is mond csődöt vele. Todd Kerns pedig ilyen bőgős, két számot szólóban énekelt, a többiben pedig folyamatosan vokálozott, de úgy, hogy a nyitó You’re a Lie című szám alatt mögöttem azt dörmögte valaki, hogy tiszta csalás az egész, a refrénben playbackel Kenndy, és a lemezről szól a vokál, pedig nem, Kerns ennyire jó. Kennedy hangja egyébként végig jó volt, igaz, nem az a kifejezett rocktorok az övé, elég magas fekvésű a hangja (mi ez a vinnyogás, kérdezte üvöltve az előttem álló részeg brandmanager, mielőtt a félig teli söröspoharát belevágta a közönségbe), így annyira nem volt nagy baja a Guns N’ Roses-számokkal neki sem, ha csak hallom a You Could Be Mine-t, meg nem mondom, hogy nem Axl Rose van színpadon.
A zenekarban azonban nem Kennedy az abszolút frontember, hanem Slash, a bluesrock gitáristene, aki a mai napig úgy játszik, mint aki éppen dugja a gitárt, már elnézést. A szólói, a riffjei annyira jellegzetesek, hogy ezerből meg lehet mondani, melyiket játssza ő, és amikor elkezd szólózni, a zenekar tagjai illedelmesen behátrálnak a dobemelvény mellé, hadd dolgozzon a főnök egy kicsit. Az Anastasia vagy a Dissident alatt élvezte legjobban a játékot, itt lényegült át leginkább, és ragadta magával a közönséget, no meg a Paradise Cityvel, amitől a közönség esze is elment, Lovasi András fél méterre előttem pogózott olyat a legendás koncertnóta második, gyorsabbik részére, amilyet legutóbb Uj Pétertől láttam a 2010-es Motörheaden, a Hegyalja Fesztiválon. A közönség hálás volt, a zenekar nemkülönben, még a rajongókkal általában óvatos tartózkodással viselkedő Slash is lelkesen konferált két szám közben, és a koncert végén a zenekari árokba is lement, hogy onnan osztogassa a pengetőket. Ha minden fesztiválkoncert ilyen lenne, esküszöm, vennék egy sátrat, és végigbuliznám a nyarat.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon