A fagylalt. És az a pávaszerű néni

A tavalyi Szigeten kellett szembesülnöm azzal, hogy kislányom (Mici, akkor ötéves) megérett a fesztiválozásra. Mármint hogy ő úgy érzi ezt. Aznap csak igen rövid időre ugrottunk be, de az az egy-két óra is elég volt neki, hogy kinyilatkoztassa, még ott a helyszínen: jövőre ide mi sátorral jövünk!

Hát persze.

Végül, számos szempontot mérlegelve, kompromisszumot kötöttünk: elmegyünk idén a Voltra, egy napra, de szinte teljes napra, és ha jó lesz a móka, akkor jövőre lehet szó sátrazásról is – mondjuk, bár ezt még nem tudja, első körben Orfűn, hátha jövőre kevésbé fog a Mangrove mocsárvidékéhez hasonlítani a fesztivál.

A Voltot egyébként azért választottam, mert a tavalyi első benyomásaim szerint sokkal emberléptékűbb, mint a Sziget: kisebb, kevesebb az ember, kisebb a zaj, és kevésbé nagyipari a hangulat is, mint a Hajógyárin.

A programot viszont, ahogy tavaly, idén is csak olyan felületesen olvastam el, mint kormánypárti képviselő egy tetszőleges – akár általa aláírt – törvényjavaslatot, így persze az a jónak tűnő döntés, hogy pénteken menjünk, természetesen a lehető legrosszabb választásnak bizonyult.Volt ugye Motörhead és David Guetta, két világsztár, ráadásul két igencsak eltérő zenei stílusban, mellettük olyan tinitömeg-mozgatók, mint a Punnany Massif, a Halott Pénz vagy Majka. Szóval a lényeg, hogy telt ház volt, benyomásra másfélszer-kétszer annyi ember, mint amikor tavaly ott jártam.

Azt, hogy minden jegy elkelt, még indulás előtt olvastam. Azzal, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, csak a bejáratnál szembesültem – egyben megnyugodva, mert egyből megláttam egy nálam kisebb gyerekkel érkező gondos szülőt –, ahol úgy nyomorgott a tömeg, mint egy vasárnap délelőtt egy tetszőleges Balaton-parti város egyetlen nyitva tartó boltjánál. Mondjuk későn is érkeztünk; kösz, Budapest, redbullostul, fonódóvillamosépítésestül, moszkvatériépítkezésestül, autópályakivezető-átépítésestől.

Öt után estünk be, pedig reméltem, hogy három körül ott leszünk, mert ha már két gyerekkel mentem – méghozzá két igencsak eltérő személyiség, bár nagyjából azonos korúak, de a nagyobb fiú igencsak magának való, a kisebb bezzeg akkora partiarc, hogy a bulinegyed lehetne a jele az oviban –, akkor gondoltam, csináljunk egy emberkísérletet, hogy kiderüljön: milyen kalandot jelent gyerekkel menni a Voltra. Van-e játszótér, pontosabban mikkel játszhatnak, van-e gyerekmegőrző, és összességében, mennyire segítik a gyerekes voltozókat a szervezők, pláne ha a gyerekes voltozó egyedülálló (vagy legalábbis egyedül lévő) szülő.

A photo posted by Haász János (@haaszjanos) on Jul 4, 2015 at 4:47am PDT

A bejáratnál, a tömegnyomortól eltekintve, jól indultak a dolgok. Miután megkaptam a saját karszalagomat, szóltak, hogy a közönségszolgálaton tudok kérni a gyerekeknek is. Oké, tavaly a Szigeten ezt a bejáratnál adták, de ez jobb ötletnek is tűnt, hisz így nem a bejutásra váró türelmetlen metálvillázókat és a hat-nyolc fős csapatokban nyomuló, visítozó-vihorászó tinicsajokat tartjuk fel a kapuknál. Ráadásul a karszalag mellé (amire, ez szintén ismerős volt a Szigetről, fel lehet írni a gyerek nevét és az esetleg mégsem teljesen hatékonyan működő szülő telefonszámát, elkallódás esetére) kaptunk egy Térkép (nem csak) gyerekeknek nevű térképet. Ez egyfelől máris jó szórakozás volt, legalábbis a nyolcéves térképbolond fiamnak, másfelől máris volt egy listánk, hogy miket érdemes a gyerekekkel megpróbálni.

Csakhogy mire túljutottunk a kötelező körökön – a bejutás után a feltöltőkártya beszerzése, majd a terület feltérképezése, és visszakeveredés a folyamatosan szembejövő tömegen át a Civil Zónához, ahol a legtöbb olyan programot láttam, ami ígéretesnek tűnt a gyerekekkel – már majdnem hat óra volt. Ami nem is azért zavart, mert a lányom már korábban nagyon nyomatékosan jelezte, hogy meg akarja hallgatni a hellólányok-nekünktivagytokapéntek zenekart (aka Halott Pénz), és az öt negyvenkor kezdődött a valamelyik nagyszínpadon, hanem inkább azért, mert a gyerektérképen ajánlott programok nagy része hatig tartott (ami nem, az csak ötig).

Így aztán hiába voltak olyan jól hangzó dolgok, mint a mosolysátor, a cserkészek akadálypályája vagy a csodák palotája, a legtöbb dologról lemaradtunk (akárcsak az agrármarketingesek ingyendinnyéjéről, a turizmusmarketingesek szabadulószobáját meg elfelejtettem megkeresni). Mondjuk a diákhitel kávézó közelében láthattuk Csernus Imrét, és elcsíphettük egy nem túl érdekes zeneipari háttérbeszélgetés végét, de ezek nem igazán hozták őket lázba; megértem, utóbbi valószínűleg senkit kerek e földön, és valószínűleg előbbi is csak negyven- vagy inkább ötvenpluszos, feltehetően viselkedészavaros nőket – akikből viszont kevesebb volt a fesztiválon, mint gyerekből.

Szerencsére a Civil Zónában volt valami Party English vagy milyen sátor, nyilván az angolszász kultúra és nyelv népszerűsítésére; ott találtak maguknak jó kis pingponglabdás-vízzelfröcskölős játékot, illetve a zsonglőr játszóházat még elcsíptük. Ez utóbbi azért volt különösen szerencsés, mert a mozgásukat, különösen a hulahopp karikával folytatott reménytelen küzdelmüket látva megnyugtathattam magam: a mozgáskoordináció teljes hiánya, vagyis a béna mozgás kimaxolása nyilvánvalóan valami génjeinkben hordott családi örökség, mint a Zwackéknak a recepet (mondjuk kinek mi jut).

Igazi fesztiválozó: még csak 8, és máris elázott #indexvolt

A photo posted by Haász János (@haaszjanos) on Jul 3, 2015 at 9:11am PDT

A civil térségből emellett még kifejezetten szórakoztatta őket a sopronkőhidai börtön bemutatója, ahogy tavaly engem is, csak többször tisztázni is kellett, hogy nem vicc az, amit látnak, tényleg olyan egy zárka belülről, mint amit ott bemutattak (leszámítva, hogy a küblit már nem függöny, hanem fal választja el). A börtön makettje még ennél is nagyobb show-t jelentett neki, hiába mondtam el többször, hogy csak a szemnek, nem a kéznek, kedves mélyen tisztelt BVI, ha esetleg károsodott egy kicsit, a számlát tessenek nyugodtan a címemre küldeni.

Az igazi csalódás aztán a Civil Zónát elhagyva érte őket. A térkép bal felső sarkában lévő képek (például egy körhinta és egy dodzsem ikonja), és az ottani 40-es kódszámhoz tartozó Vidámpark felirat ugyanis úgy lázba hozta őket, mint egyszeri családtagot egy jó kis önkormányzati közbeszerzés. Így aztán a helyszínen méretes csalódást jelentett, hogy a vidámpark valójában két mindenféle ember- és gyomorpróbáló horrorjáték volt, körhintának és dodzsemnek viszont nyomát se láttuk. Mondjuk ők ketten élvezték a látványát, és visongtak a fenn ülőkkel szinkronban. De hát nekik annyira nincs veszélyérzetük és realitásérzékük, hogy Mici teljes meggyőződéssel adta elő a bungee jumpingot bámulva, hogy ő bizony simán leugrana onnan.

Azt mondta, simán leugrana onnan. És ő tényleg #volt2015 #bungeejumping #indexvolt #voltfesztival #fesztival #bevallalna

A photo posted by Haász János (@haaszjanos) on Jul 4, 2015 at 4:43am PDT

A térkép szerint van valami közösségi alkotótér is, napközben, hétköznapokon ötig, szombaton hatig, erre már esélyünk sem volt odaérni. Így nem tudom, az milyen lehet, otthagyhatók-e a gyerekek kis időre, vagy az is szülős program. De az biztos, hogy az esti órákra nincs a Volton gyerekmegőrző vagy valami szülőmentesítő játszóház. Szóval tuti, hogy ha lesz egy kis időm és energiám, a 2016-os fesztiválszezonra gründolok egy animátor és gyerekmegőrző kisvállalkozást, és gennyesre keresem magam a gyerekeiket néhány órára lepasszolni igyekvő fesztiválozókon. Mert oké, én nettó egy napot elvoltam velük úgy, hogy nem távolodtak el tőlem látó- vagy hallótávolságon túl, de ha bérlettel mennék egy Voltra, Orfűre, Szigetre, satöbbire, biztos, hogy néhány nap után már vágynék egy gyerekmentes koncertélményre (és akár néhány sörre is, mert nyilván amikor gyerekkel van az ember, a bodzaszörp a legdurvább, ami lemegy a torkán).

Egyébként a gyerekes koncertélmény sem rossz. Mi végül a hellólányok zenekar koncertjét hallottuk, egy kicsit a Motörheadből, az Anna and the Barbies nagy részét lenyomtuk, Palya Beába pedig belehallgattunk (én forszíroztam volna még a PUF-ot, és tudom tavalyról, hogy csípték volna a Punnanyt, de ezúttal nem voltak szilveszteri üzemmódban, fél 11 körül a nagyobb kidőlt, és bár a kicsiben még pezsgett a vér, és kifejezetten sérelmezte, hogy már indulunk is haza, végül a kocsiban mintegy három perc alatt elaludt). A nagy már elég nagy ahhoz, hogy azokon a koncerteken, ahová hosszabb időre mentünk, az első sorban kellően jól lásson, a kicsi még elég kicsi ahhoz, hogy a nyakamba vegyem. A Halott Pénzen ez utóbbi remekül működött (a nagyot az nem érdekelte annyira, hogy ott is előremenjünk), és nagyjából ötven percig az Anna-koncerten is.

Buli csapó kettő #voltfesztival #indexvolt #annaandbarbies #koncert

A photo posted by Haász János (@haaszjanos) on Jul 3, 2015 at 9:32am PDT

Akkorra azonban már a huszonnemkevés kilós kislányom terhe alatt – a hőséggel és a csápolással súlyosbítva – jobban lenullázódtam, mint egyszeri kisbefektető Buda-Cashnél vezetett értékpapírszámlája, ahol a Quaestor-kötvényeit tartotta.

Szóval elmentünk fagyizni, és bár azt ígértem, hogy az utolsó számra, a Nyuszikára visszaérünk, a fesztivál általunk megtalált egyetlen fagyizója olyan szinte megközelíthetetlen helyen volt (a bejáratnál, miközben áradtak velünk szembe a Motörhead-fanok), hogy mire odaértünk, és hozzájutottunk a gombóconként 350 forintos(!) vanília-tiramisu kombóhoz (ennél durvább lehúzást csak az emlékeim szerint 590 forintos zsíros kenyér jelentett), már esélyünk sem volt visszaérni.

Az élmény persze ettől megmaradt. Amikor hazaérkezés után, a kocsiból kivett gyerekeket visszaaltatás előtt megkérdeztem hajnali három körül, hogy mi volt a legjobb a fesztiválon, Mici gondolkodás nélkül megmondta:

A fagylalt. És a pávaszerű néni, tudod, az annakoncertes.