A füves és a szemüveges srác a garázsból

Még most sem volt elég a szupergruppokból? Biztosan szükség van egy újabbra? A Wavves és a Cloud Nothings kollaborációja szerencsére a ritka kivételek közé tartozik, ezért választottuk a hét lemezének. Közben a legendás Neil Young egy gyűlölt amerikai agrármulti ellen kardoskodik, a Refused is új lemezt adott ki, de minek, egy huszonéves szobrászfiú szívét pedig nagyon csúnyán összetörték, már megint.

Mennyire király lett volna, ha a '60-as években a Sonics és Iggy Pop csinál egy közös lemezt? Vagy 10 évvel később Black Flag és Cramps? Ebben az időszakban viszont még nem létezett internet, a Sonicshoz hasonló bandákat egy szűk körön kívül nem is igazán ismerték és földrajzi vagy kiadói helyzettől függően baromi nehéz volt a rockzenén belül egymással kollaborálni, pláne nem egy full közös albumot összerakni. Az internet térhódításával és a zeneipar lenullázódásával ezek a problémák szép lassan megszűntek, de leggyorsabban nem a rockzenekarok, hanem a hiphop előadók és tánczenei producerek reagáltak egy-két kivételtől eltekintve, mint például a pár hete megjelent Sparks-Franz Ferdinand közös nagylemez. Ezért is annyira menő a Cloud Nothings és Wavves új közös albuma, ami ugyan nem mérhető az előbb felsorolt fiktív példákhoz, de sok szempontból igenis fontos megjelenésről van szó.

A Wavves és a Cloud Nothings is a MySpace-korszak legvégén tűntek fel, abban az átmeneti időszakban, amikor megszaporodtak a zenei blogok és egyre-másra tűntek fel a semmiből új izgalmas produkciók, és mindenhol a lo-fi, barkács-, garázszenekarok reneszánszáról kezdtek el cikkezni. Ennek a vonalnak a fősodrába tartozott a Wavves és a Cloud Nothings is, amik a látszat ellenére eleinte nem is rendes zenekarok voltak, hanem egyszemélyes garázsprodukciók, amik eleinte csak az interneten és kézről kézre járó kazettákon léteztek. A Wavves Nathan Williams San Diegó-i füves-gördeszkás hülyegyerek végtelenül zajos, szörfös garázspunk projektje, a Cloud Nothings pedig a clevelandi Dylan Baldi poppunkba oltott poszthardcore együttese, a kettő pedig egymással párhuzamosan vált niche rétegbandából szép lassan színpadra érett, profi produkcióvá.

Az első, erősen barkács minőségű zenéik után - nagyon helyesen - mindketten elengedték a szar hangzást, és nem várt sikert követően rendes stúdiókörülmények között próbálták ki, hogy vajon a béna hipszterek akkor is szeretik a számaikat, ha azokból rendesen ki lehet hallani a különböző hangszereket és dallamokat, vagy innentől kezdve sell-out szemétládák lesznek az ízlésformálók körében. Szerencsére nem így lett, a Wavves csinált egy remek szörfpunk-beach punk albumot, egy calipunk EP-t, majd egy már-már grunge-be forduló nagylemezt, a Cloud Nothings pedig egy pofátlanul slágeres poppunk-power pop lemez után már Steve Albini sztárproducerrel dolgozott a sokkal súlyosabb, noise rockos folytatáson, hogy végül az egész a 2014-es Here And Nowhere Else-ben csúcsosodjon ki, ami talán az utóbbi évek egyik legjobb poszthardcore lemeze, tele punkos hatással.

Vagyis két olyan figuráról beszélünk, akik simán elveszhettek volna a zenei blogoszféra által nyújtott 15 perc hírnévben, de helyette képesek voltak folyamatosan fejlődni mind zeneileg, mind hangzásban. Ezért is annyira érdekes, hogy mire képesek azok, akik annyira meghatározták a kései 2000-es évek garázspunkját.

Ahogy az a szupergruppok és rockzene közreműködések esetében sajnos lenni szokott, a végtermék nem váltja meg a világot, nem fordítja feje tetejére a már jól ismert műfajokat és nem igazán mozdul ki a saját korlátai mögül. Baj ez?

Nem feltétlenül, mert a No Life For Me konkrétan hét (+kettő) dal, amikbe belegyömöszölték a két produkció legjobb részeit. Nathan Williams végletekig kitartott fejhangjára Dylan Baldi válaszol ugyanannak az egy sornak az ismételgetésével (No Life For Me), akad tipikusan Cloud Nothingsra jellemző mindent elsöprő lendületű, szétkent zajjal beburkolt poppunk (Nervous), beszívott középtempós garázsolás (Such A Drag), mindkét zenekar korai időszakát idéző lo-fi zúzás (How It’s Gonna Go), üvöltözős pszeudo-hardcore (Hard To Find) és egy-egy pofátlanul popos kilengés (Nothing Hurts, Come Down).

A No Life For Me tehát egyáltalán nem váltja meg a világot, de érezhetően ez nincs is a célok között. Egyszerűen csak arról van szó, hogy két kb. egyidős srác hasonló zene ízléssel összeült, írt pár számot, majd felrakták a Bandcampre. Az most csak részletkérdés, hogy két olyan produkcióról van szó, amiknek minden mozdulatát árgus szemekkel figyelik a zenei oldalak és ízlésformáló figurák. Aki szereti a Wavvest és a Cloud Nothingst, az ezt az albumot is imádni fogja, akinek meg már a töke tele van az ezredik zajos garázsrock albumtól, az valószínűleg már valahol 2010 környékén leszállt a dilivonatról. (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten

Neil Young + Promise of the Real: The Monsanto Years (6,5/10)

A kanadai zenészlegenda 36. nagylemezére a hasonlóan nagyhatású Willie Nelson fiaival, Micah és Lukas Nelsonnal, illetve utóbbi zenekarával, a Promise of the Reallel állt össze. A borítón Young és párja, a Kill Billből és a Szárnyas fejvadászból ismert Daryl Hannah is látható, mint Grant Wood híres festményének, az Amerikai gótikának a szereplői. (Young régi zenésztársa, David Crosby egyébként nemrég mérges ragadozónak nevezte a nőt, aztán elnézést kért. Azt mondta róla: “Boldoggá teszi Neilt, én pedig szeretem Neilt, és azt szeretném, hogy boldog legyen.”) A Monsanto Years egyébként egy konceptlemez, amit a gyűlölt amerikai agrármulti, a Monsanto ihletett, ami elsősorban rákkeltő termékeivel, génkezelt magokkal és gyanús gyomirtókkal vált ismertté. A Consequence of Sound újságírónője, Nina Corcoran szerint Young olyannak tűnik az albumon, mint egy korosodó apuka, aki az öklét rázza, miközben az esti híreket nézi. Na de most komolyan: mégis mit várnánk egy meglett férfitől így a hetvenes évei kapujában?! Arról nem is beszélve, hogy egy velünk élő legenda ennél azért valamivel talán több tiszteletet érdemelne. (kovács d.)

Refused: Freedom (5/10)

Baromi szar lehet olyan zenekarnak lenni, amiről utólag mindenki úttörőként beszél. Ez a helyzet a Refuseddal, akiknek a '98-as The Shape of Punk to Come albumát rockzenei alapvetésként szokás már emlegetni. Szóval 17 év után most tényleg valami ördögit kellett volna villantaniuk, de a Freedom semmivel sem több, mint bármelyik mai poszthardcore banda sokadik megjelenése. Lehet, hogy ez majdnem 20 évvel ezelőtt frissnek és eredetinek hatott volna, de 2015-ben a Freedom egész egyszerűen unalmas, és sokadik hallgatás után is csak azon gondolkozik az ember, hogy ha ezek a svédek valaha annyira menők voltak, akkor miért térnek vissza egy ilyen jellegtelen cuccal? Egyáltalán nem rossz, de nem is jó, egyszerűen csak bántóan középszerű. Ahogy általában az összes olyan lemez, amit régi bandák szoktak összerakni pár évtized kihagyás után. Kár érte. (sajó)

Oscar: Beautiful Words EP (8,5/10)

A 24 éves Oscar Schellerről korábban már írtunk a Daffodil Days (Nárcisz napok) című dala kapcsán, amit egy különösen nehéz nap ihletett, amelynek végén egyik barátjának írt egy üzenetet az iPhone-ján, ám az autokorrektor az angol difficult (nehéz) szót átjavította daffodillé (azaz nárcisszá). A londoni hálószoba-előadó, aki egyébként szobrásznak tanult, saját zenéjét gangsta melankóliának hívja, mert bár a felszínen szomorkás popszámokról van szó, a mélyükre ásva nagyon sok rapzenei alapot lehet felfedezni bennük. Oscar egyébként kifejezetten terápiás céllal írja a szerzeményeit, így igyekszik feldolgozni az őt érő különböző csapásokat, szakításokat és persze a hétköznapi szorongást. Az új EP címadó dalát is egy szerelmi kudarc ihlette, ami a bizonytalanságról szól, és hogy a dolgok idővel talán rendbe jönnek. Emellé kapunk még további négy szívszorító szerzeményt, és nem igazán kímél egyik sem, épp olyan fájdalmasak, mint a szakítások. Persze azoknál azért jóval kellemesebb Oscar dalait hallgatni. (kovács d.)