A jövő Pink Floydja diszkóba ment

Két évvel a nagyon várt szigetes koncertje után az eddigi legerősebb lemezét adta ki a Tame Impala, amit azonnal meg is választottunk a hét lemezének. Közben a Chemical Brothers öt év után újra stúdióalbummal jelentkezett, aminek szintén nagyon örültünk, a Little Boots ülőmunkás lemezétől viszont nem voltunk elragadtatva. Bár ez lehet csak azért van, mert mi is sokat ülünk.

Az ausztrál Kevin Parker projektje, a Tame Impala két éve, a 2013-as Szigeten – épp a nagysikerű Lonerism című lemez megjelenését követő évben, tehát viszonylag jókor – játszott először és egyelőre utoljára Magyarországon.

Már akkor, a koncert másnapján megírtuk, hogy Parker és társai elég jó úton járnak ahhoz, hogy ők legyenek a jövő Pink Floydja – már amennyiben van értelme az ilyen hasonlítgatásoknak.

Parker a koncert előtt az őt útjára eresztő Perth zenei életéről is mesélt:

Sokáig úgy gondoltam, hogy a világon minden városnak hasonló lehet a zenei élete, de sok utazgatás után rájöttem, hogy Perth igenis kitűnik a többi közül. Egy rendkívül összetartó közegről van szó, ahol nem is együttesek vannak, hanem minden zenésznek saját projektje. Inkább alkotói közösségnek nevezném, mint zenei színtérnek.

A Tame Impalát illetően már ott gondban vagyunk, hogy meghatározzuk, Parker saját projektjéről vagy inkább egy zenekarról van szó. A megoldás talán valahol a kettő között félúton található, legalábbis a zenész egyik korábbi nyilatkozatából ez derül ki:

Az egész azon múlik, hogy milyen fontos számodra egy lemez, és milyen fontos számodra egy élő fellépés. Ha számodra a zenehallgatás azt jelenti, hogy elmész egy koncertre, ahol a zenészek hangszereken játszanak, akkor a Tame Impala egy zenekar. Ha viszont inkább azt érted zenehallgatás alatt, amikor otthon, a szobádban végighallgatsz egy lemezt, akkor inkább az én Tame Impalámról van szó.

Az új, Currents című anyag felvételei Parker házistúdiójában készültek, ezúttal is ő írta és vette fel a dalokat, sőt, ez az első alkalom, amikor még a keverést is ő maga végezte el. Ha valaki nem olvas zenei sajtót, az album rendesen meglepheti, a zenész ugyanis szakított a hatvanas évek pszichedelikus rockját idéző hangzással, és helyette inkább a tánczenék, illetve a szintetizátorok felé fordult. Parker azt szerette volna, ha a zenéje a klubokba is eljutna, amire egész jó esélye van, a Currents számaihoz biztosan tucatjával készülnek majd a remixek. Én például, ha korábban nem hallottam volna az albumot beharangozó dalokat, a lemezt hallva a Tame Impaláénál tuti előbb dobom be az olyan ausztrál elektronikus zenei projektek nevét, mint a Cut Copy vagy a Midnight Juggernauts.

Ez a lépés nem olyan meglepő egyébként, a hasonlítgatások ellenére ugyanis Parkert nem igazán érdeklik a pszichedelikus rock alapvetései: egy interjúban azt is bevallotta, hogy egyetlen számcímet sem tudna felidézni a Piper at the gates of Dawn című Floyd-alapvetésről, és hogy a Beatles Bors őrmestertől sem vágta hanyatt magát. A legtöbb gitárzenét hallgató tinédzserhez hasonlóan a középsuli alatt ő is Nirvanát, Smashing Pumpkinst, Marilyn Mansont, Kornt, Deftonest, és más hasonló dolgokat hallgatott. Csak később jutottak el hozzá a Jefferson Airplane, Jimmy Hendrix és a Led Zeppelin zenéi, legkedvencebb albumaiként pedig többek közt máig a Beatles Abbey Roadját, valamint a Smashing Pumpkins 1993-as, Siamese Dream című remekét emlegeti.

A Beatlesre való hivatkozás azért is megmosolyogtató, mert John Lennon fia, a szintén zenész Sean Lennon szerint Parker tisztára úgy énekel, mint az apja – ezt néhány közös koncert után mondta neki. Márpedig ha valakinek van jogosultsága az idősebb Lennonhoz hasonlítania bárkit is, az bizonyára Sean vagy Yoko.

Parker erről csak annyit mondott:

Nem hinném, hogy hasonlítanánk hozzájuk, de ezután amikor néha visszahallgattam, hogyan énekelek, én is arra jutottam: jé, ez kicsit tényleg olyan, mint a Beatles! Ennek ellenére soha nem gondoltam arra, hogy valakit is emlékeztetnék John Lennonra.

Na és a drogokkal hogy állunk?

A változtatások ellenére, nem kell megijedni, a Tame Impala zenéje továbbra is pszichedelikus maradt. Persze ezek korántsem azok a vad elszállások, mint mondjuk a Brian Jonestown Massacre dalai esetében, amikből az ember mindenféle megerőltetés nélkül képes kihallani a heroint – többek között. Parker munkamódszere egyébként nem titkoltan nem veti meg a marihuánát, sőt, állítólag néha LSD-zni is szokott, de azt soha nem zeneszerzéshez.

Néha betépek, amikor zenét írok. Néha csak iszom hozzá. Néha mindkettő. Néha pedig teljesen tiszta vagyok. (...) Ha van egy szám, amit szeretek, akkor azt drogok nélkül is tudom élvezni. A fű csak más hallgatói élményt nyújt. Nem feltétlenül jobbat vagy rosszabbat, egyszerűen csak mást. Nem kell ahhoz drogozni, hogy valaki élvezni tudja a zenét.

Parkernek egyébként egész szép kis elmélete van a kábítószeres dalszerzésről, amely az egészet a magasugráshoz hasonlítja: szerinte ha pszichoaktív szerek nélkül is át tudod ugrani a lécet, és csak azért drogozol, hogy még magasabbra törj, az rendben van, viszont ha már csak a narkotikumok segítségével vagy képes átugrani felette, akkor érdemes kicsit megállni és elgondolkodni a dolgokon. A legnagyobb drog számára mégis a zene, azt mondja, mérföldekkel magasabbra repíti, mint bármilyen kábítószer.

Ennek pedig remek lenyomata a Currents is, ami egyszerre könnyű, légies és folyékony, épp mint ahogy a borítója is sejteti. Ha valaki – lehetőleg félmeztelenül, vagy nagyon kevés ruhában – beleképzeli magát a lemezborítón látható fémgömb helyére, akkor akár hallgatás nélkül is el tudja képzelni, milyen simogatóak ezek a dalok. A kritikusok is nagyon lelkesek, a Pitchfork szerzője, Ian Cohen szerint a Currents olyan, mint egy kiegészítés Parker máig legnagyobb slágeréhez, a Feels Like We Only Go Backwardshoz.

Hogy meddig repül még a Tame Impala, tud-e még ennél magasabbra törni, azt egyelőre nem tudhatjuk, azt viszont igen, hogy a Currents az életmű eddigi legerősebb darabja, és én ezek után már azon sem lepődnék meg, ha Parker néhány év múlva egy hasonlóan színvonalas drónmetál-lemezzel rukkolna elő. Esetleg tényleg belőle lesz a jövő Pink Floydja, majd ő eldönti. (kovács.m.dávid)

Ezeket hallgattuk még a héten

Chemical Brothers: Born in the Echoes (8/10)

Vicces, hogy akkor jelenik meg ez a lemez, amikor minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy  legalább lélekben sikerüljön túllépni azon, hogy a Balaton Sound nagyszínpadán mit neveznek elektronikus zenének. A Chemical Brothers húsz év letisztultságával tért vissza erre az időközben igencsak megváltozott pályára, de szerencsére megtartották azt a jószokásukat, hogy mindenféle divathullámok helyett próbálják továbbcsinálni azt, amiben ők a legjobbak. És noha mindenhol azt írják, hogy ez a duó első stúdiólemeze a 2010-es Further óta, nyugodtan hozzá lehet csapni, hogy 2011-ben egy szuper, teljes albumot kitevő filmzenét írtak a nagyszerű Hanna című filmhez, de a lényeg úgy is az, hogy évek óta csend volt körülöttük, amit nem arra fordították, hogy beleássák magukat a kortárs elektronikus zenébe. Nem, a Born in the Echoes egyáltalán nem korszerű lemez, és ezt egy óriási dicséretnek szánom. Szépen lassan csordogáltak már az új számaik: az albumot nyitó három dal, a Sometimes I Feel So Deserted, a Go és az Under Neon Lights már korábban is elérhető volt, és tökéletes felütésnek bizonyult: mindegyikben hallani egy korábbi előképet, de azért valami újdonságot és izgalmat is, ami elég erős folytatást ígért. Az album nem váltja be ezt maximálisan, vannak azért döngölős üresjáratok (EML Ritual, és ki gondolná, de a Just Bang) is, és sajnos a Taste of Honey méhecskés-kísérletezős zenéjére sem vagyok vevő mostanában. De a többi nyolc szám egytől egyig pazar újraértelmezése annak az elektronikus zenének, amivel a Chemical Brotherst azonosítjuk: a Go mélyén ott van a Galvanize, az I’ll See You There pedig a Let forever be és a Setting Sun 2015-ös megfelelője, a bónusztrackek között elrejtett Let us Build a City pedig maga a Block Rockin Beats. És akkor a végére hagytam a gyöngyszemet, mert ezen az albumon van egy csomó kollaboráció, a Tribe Called Questes Q-Tip, meg Cate Le Bon meg St. Vincent mellett itt van maga Beck is. És a Chemical Brothers és Beck közreműködésétől pont egy ilyen tökéletes számot várok, mint amilyen az albumot záró Wide Open, aminek hallattán sokan már New Ordert kiáltottak. (libor)

Ratatat: Magnifique (7/10)

Ha valaki a fejemhez tartana egy pisztolyt és azt mondaná, hogy meg kell mondanom, a Ratatat 11 éves karrierjéből melyik albumról fog betenni egy számot, akkor valószínűleg 10 másodperc után muszáj lenne lelőnie, mert annak ellenére, hogy tényleg több, mint egy évtizede hallgatom az összes lemezüket, és a maga módján bombajó az összes, egyszerűn képtelen vagyok megkülönböztetni őket. Lehet, hogy azért, mert mind ugyanolyan: hiphopütemek, néha lassabban, néha gyorsabban, felette meg olyan gitárhangok, mintha egy robotmacskát nyúznának. Vokál sosincs, kivéve, ha nem számoljuk azt, hogy a Wildcatben hangmintáztak egy vadmacskát. Elég egy számot meghallgatni belőle, hogy az ember eldöntse, kell-e ez neki vagy sem, és mivel az öt éves kihagyás után a Ratatat semmit sem változott, ugyanígy el lehet dönteni, hogy az új Magnifique albumra szüksége van-e. Van egy ilyen elméletem, hogy mindenkinek az lesz a kedvenc Ratatat-lemeze, amit életében először hall meg. Nekem ez az ötödik. (klág)

Little Boots: Working Girl (6/10)

“Mondjuk sokkal több meló, mint amire számítottam. Intézni kell a pénzügyeket, szervezni kell a grafikákat, el kell vinni a boltokba. Egyszóval: munka.” - mesélte még áprilisban az új kiadójáról Victoria Hesketh az Indexnek, amikor Budapesten adott koncertet, mi meg belenéztünk az IPhonejába, hogy milyen zenéket hallgat. A most megjelent harmadik Little Boots-lemez, a Working Girl szerint (igazából már két hete megjelent, de akkor éppen jól megérdemelt nyári szabadságát töltötte A hét lemeze) ez az életmódváltás elég nagy hatással volt az életére, az album ugyanis az irodai ülőmunka minden létező aspektusát felvonultatja, ami sajnos nem biztos hogy annyira érdekel, miközben éppen irodai ülőmunkát végzek, mert pont az az enerváltság árad ebből az álmosító szintipopból, amit éppen próbálok minden percben leküzdeni. Nem akarok igazságtalan lenni, de még a dalokat is nehéz megkülönböztetni, bár van egy-két jobban sikerült szám is, de a szép színes klippel megtámogatott Taste It vagy a Better in the Morning a Tom Tom Clubra hajazó hangszerelésével is csak kiemelkedik a szürkeségből. (libor)