Tegnap óta kicsit kevesebb a szenvedés

Erdély egyik legszebb részén, Hargita megyében voltam a Fidesz házifesztiválján, ahol a miniszterelnök szélsőségesen diplomatikus beszédén túl két fontos dolgot tudtam meg: 

1. A határon túl élő tizen-huszonéves magyarokat egyáltalán nem érdekli a határon inneni politika, beleértve Orbán Viktort.
2. Feloszlik a Heaven Street Seven.

Utóbbit már hónapok óta lehetett tudni, de ez az információ ugyanúgy nem jutott el hozzám, mint a rendszerváltás utáni magyar gitárzene 98 százaléka. A HS7-től nagyjából csak azt ismertem, hogy Sajnálom, mégis a feloszlásukról hallva az az érzésem támadt, hogy ez egy fontos pillanat a magyar popzenében, és a korszellemről is sokat elmond. 

Mindig hazudtál! 

Hogy a zenéjük ismerete nélkül miért gondoltam így, nem tudom pontosan. Talán azért, mert egy nagy múltú, tekintélyes zenekarnak hittem őket: a kereskedelmi rádiókban, tévékben gyakran hallottam a nevüket, a számaik viszont olyan könnyedén peregtek le rólam, hogy arra inkább nem is mondanék jelzőket. 

Aztán mégis csak úgy alakult, hogy mindkét búcsúkoncertjükön ott voltam.

Tusnádfürdőn a fellépésük alatt fejeztük be a vágást egy faház oldalában. Eleve fél füllel hallottam őket, a buliból nem láttam semmit, a számok szövegét nem értettem, a hangulat pedig pocsék volt. Bármelyik falunapi Első Emelet koncerten intenzívebben tombol a közönség, ott meg nagyjából annyira lelkesen fogadták őket, mint Semjén Zsoltot erdélyi belovaglásakor. 

Pedig a szettük király volt, mondom ezt úgy, hogy lényegében nem is hallottam, csak éreztem, hogy jól húznak a számok, van bennük erő, karakter, érzelem, amit sajnos a mai zenék többségéről nem mondhatok el. Akkor döbbentem rá, hogy ehhez képest mennyire egy vízízű pózer fos (elnézést kérek a víztől a hasonlatért) napjaink könnyűzenéje Nicky Minajtól a Wellhellóig. 

Nem mintha ne lennének ötletesek, az Apu vedd meg! remek kis dal, néha még fel is tekerem a hangerőt az autóban, amikor ez szól a rádióból, de közben végig olyan, mintha egy reklámot hallgatnék, ami kivételesen tetszik. Ez a zene körülbelül olyan, mint Kozsó bármelyik tuti recept alapján összeszedett fiúzenekara, egy tervezőasztalon született felülről pozicionált termék, ami lehet akármilyen szórakoztató, nem lesz lelke. 

Szóval ennél a prémiumbrand hangulatnál épp ellentétes érzés ragadott el a HS7 tusnádfürdői, félig-meddig behallucinált koncertje alatt, és bár előtte jó formán azt sem tudtam, hogy kicsodák, nem volt kérdéses, hogy elmegyek a parkos búcsúbulira. Ami azért elég duplán pikáns, mert nem is oszlanak fel, csak picit pihentetik a működésüket. Nyilvánvalóan lesz még HS7, de húsz év után elfáradtak, és nemcsak ők, a közönségük is öregebb lett egy húszassal, új arcok pedig nem jöttek. 

A világ meg kattog odakint

Amíg Tusványoson a tizen-huszonévesek kicsit távolságtartással hallgatták őket, addig a Parkban az elejétől a végéig tomboltak a harmincas-negyvenes arcok. A közönség körülbelül olyan volt, mint a Pet Shop Boys koncerten: jellemzően középkorú középosztálybeliek, akiknek a "régen minden jobb volt" nem egy elkoptatott frázis, hanem maga a fckn élet. Ők azok, akik évente egy-két koncertre mennek el, de egy búcsúbuli erejéig még össze lehet rántani őket nosztalgiázni, á, ha egy zenekarnak ilyen, évente néhány alkalommal a múltba révedő közönsége van, akkor gyakorlatilag 

Vagy legalábbis haldoklik. Zenészként nehéz lehet feldolgozni, ha az ember menő volt, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy elszaladt mellette a világ, a fiatalok már másra, modernebbre vágynak. Az lehet a nagyon furcsa, hogy azok a számok, amiket egykor az ország tinijeinek jelentős része kívülről fújt, egyáltalán nem érdekli a mai tiniket.  

Hogy miért, arra nincsen tudományosan alátámasztott válasz, több dolog is lehet a háttérben. Egyrészt a világ mindig is változott, az idősebb generációk mindig hüledezve nézik az utánuk következőket, ezzel párhuzamosan folyamatosan átalakult a kulturális fogyasztás, szóval semmi meglepő nincs abban, ha eljár az idő egy zenekar vagy egy stílus felett. 

Ilyen avítt, öreges, régimódi dolognak számítanak ma Magyarországon a versek, meg az olyan zenék, amik versszerűek, asszociatívak, a mondanivalójuk sokszor nem egyértelmű, ködös, homályos, de éppen ettől izgalmas. Ez a tempó szinte teljesen kezd eltűnni a magyar palettáról, és a mélyebb, érzelmesebb, összetettebb szövegvilágú zenék elcoelhósodtak. 

Bánat ül a szívemen

Ma a Fejős Éva szintű ezobölcsességeknek van keletje. Egyszerű és pozitív üzenetek. Sokkal kevesebb melankolikus, mondhatni fájdalommal teli zene van manapság, mint akár tíz éve. Egyszerűen nem divat szenvedni, a #swag és a #yolo egy olyan feeling, amivel összeférhetetlen azzal, hogy csak feküdj az ágyon, ne csinálj semmit, csak tizenötször meghallgasd egymás után a Nirvanától a Drain You-t. 

Vagy mondjuk a HS7-től a Csízbörgert, ami legyünk őszinték, egy kibaszottul jó szám. Fogalmam sincs, mekkorát szólt tíz éve, pár napja hallottam először, rögtön megtetszett, a koncerten pedig végigénekeltem. Persze, ettől még az is tény marad, hogy a többség számára a HS7 már teljesen érdektelen zenekar, nem releváns, amikor a velem egykorú, huszonéves haverjaimnak mondtam, hogy nagyon várom már a szombati búcsúkoncertet, a többség nem akarta elhinni, hogy komolyan beszélek. Röviden összefoglalva, az volt a reakciójuk, hogy lol. 

Talán picit máshogy alakult volna a HS7 sorsa, ha picit kommerszebben nyomják, vagy nem a Kispál és a Quimby után alakulnak, vagy ha nagyobb hagyománya lett volna itthon az indie rocknak, vagy ha Szűcs Krisztián nem kopasz, és nem pont úgy néz ki, mint aki épp most szabadult a Trainspotting forgatásáról, vagy mondjuk lett volna legalább egy nyamvadt bajsza! 

Persze, az előző bekezdés úgy, ahogy van egy nagy hülyeség. Valószínűleg ebben a sztoriban ennyi volt, a HS7 nem akart gigasztár lenni, nem is lett az. De nagyot gurítottak, az biztos. Sajnálhatnám, hogy nem hallgattam őket gimiben, de olyan jó volt velük megismerkedni az elmúlt héten, hogy a jövő nyári visszatérésükig biztos nem fogom letörölni a számaikat a telefonomról.