Inkább otthon, a négy fal között

Biztosan nem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, hogy az a motyogós brit banda azzal a fura hangszereléssel egyszer majd ott áll a Sziget nagyszínpadán, miközben mondjuk egy Interpol-kategóriájú zenekar csak az A38 sátrába fér be. Szóval nagyon kellett, hogy az Alt-J bebizonyítsa: helyen van a nagy fesztiválokon headlinerként ennyi ember előtt, de hiába beszéltek nekünk arról a koncert előtt, hogy nem hiányoznak már nekik az 50-100 fős klubbulik, ez a zene akkor sem állja meg a helyét ilyen körülmények között.

Az ezredforduló utáni időszak olyan mértékben árasztotta el a rockzenét brit bandákkal, hogy hosszú évekre előre kitermelték a nemzetközi fesztiválpiac főfellépőit. A Foals, a Franz Ferdinand, a Muse, az Arctic Monkeys, a Bloc Party, a Kasabian és még sokan mások máig dominánsak Európában (és a Sziget-közeli rendezvényeken is), de maga az indie rock a 2010-es évekre már nem tudott annyi érdekes produkciót kidobni magából, mint korábban. Ezért abszolút érthető, hogy a brit szaksajtó és a zenekedvelők is egyből nyitottak az olyan újszerű együttesek felé, mint a Django Django, a Jungle vagy az Alt-J.

Utóbbi kifejezetten érdekes jelenség, hiszen alapvetően egy hálószoba projektről van szó, amit négy egyetemista rakott össze a kollégiumi szobájukban. Aztán pillanatok alatt azon kapták magukat, hogy Mercury Prize-t nyertek, Grammyre jelölték őket, és minden második számukat megvették valamilyen reklámhoz. 2015-ben pedig már főfellépők a legtöbb fesztiválon, a Szigeten is a legnagyobb színpadot kapták, pedig a motyogós art pop nem feltétlenül a leglakosságibb műfaj.

Az első koncertünk még a koleszben volt, körülbelül ötven ember jött el, és azóta is az az egyik kedvenc fellépésünk. Akkor derült ki az ismerőseinknek, hogy min ügyködtünk annyi éjszakán át. Baromi felemelő érzés volt először végre hangosan eljátszani a számainkat.

- meséli Gus Unger-Hamilton, majd az egyébként az egész interjú alatt rezignáltan a telefonját nyomkodó Thom Green még hozzáteszi, hogy a legfurcsább az egészben az volt, hogy életében először népszerűnek érezte magát.

Márpedig az Alt-J most állati népszerű, még mi is kiautóztunk februárban Bécsig, hogy megnézzük az ottani koncertjüket. Szerdán valószínűleg jóval kevesebb ember vett napijegyet csak miattuk , mint mondjuk Robbie Williamsre, de még így is tisztességesen összegyűltek az emberek a nagyszínpad előtt. Aztán megjelent a zenekar és elég volt csak odaállni a hangszereikhez, hogy mindenkinek világossá váljon, itt nem lesz crowdsurfing meg stage diving, ezek a srácok nem rocksztárok. Csak akkor mit keresnek a nagyszínpadon?

Ez egy természetes folyamat része, amivel mi abszolút ki vagyunk békülve. Persze, nincsenek nagyon olyan számaink, amit együtt üvölthetne a közönség, de ez minket egyáltalán nem zavar.

- ezt már Joe Newman énekes meséli, aki aztán a másik két taggal nagy egyetértésben azt is hozzáteszik, hogy ugyan nosztalgikus visszagondolni a régi, százfős klubkoncertjeikre, de most tökéletesen jól érzik magukat.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy azért annyira nem rossz légkondis öltözőben felkészülni, szuper profi hangosítókkal és a színpadmesterekkel dolgozni, és utána lefeküdni aludni egy tiszta ágyba valami normális hotelben.

Ennél kevésbé rocksztárabb dolgot nem is lehetne mondani, de ez tökéletesen tükrözi azt a hangulatot, ami a koncerten volt. Hiába rendkívül ötletesek az Alt-J zenéi és tényleg nehezen lehetne bármivel összehasonlítani, de most képzeljük el azt, amikor az introvertált kisöcsénk házi barkácszenekarát egyszer csak felengedik a színpadra több ezer ember elé. A zene lehet, hogy így is állati jó lesz, de a színpadi jelenlét valószínűleg a nullához közelít majd. Az Alt-J pont ilyen volt, mert hiába remek dal a Tessellate vagy a Breezeblocks, ha egyedül a Left Hand Free c. számuk képes úgy isten igazából megmozgatni az embereket. (Meg minket is, a metrófutós videónkban ugyanis éppen ez a szám szól.)

Kicsit ki is lóg a többi számunk közül, pedig semmi tudatosság nem volt abban, hogy na, csináljuk valami rockosabb dolgot. Joe hozott egy fasza gitártémát, a többi már ment magától. Egyébként sem filózunk sokat a zenéinken, nem akarunk minden áron valami egyedit alkotni, sőt, ha kifejezetten ezt akarnánk, akkor valószínűleg nem is sikerülne.

- meséli Gus, majd azért hozzáteszi, hogy Joe gyerekkorában elég nagy Led Zeppelin-rajongó volt, szóval talán titokban egész életében erre az egy számra készült.

Az egy óra tíz perces koncert vége felé már kezd az egész kicsit unalmassá is válni, pedig semmi rosszat nem csinált az Alt-J a színpadon. Egyszerűen csak ez a zene túl intim egy ennyire nagy közönségnek, ami működik otthon a négy fal között, egy klubban vagy futás közben az mp3-lejátszón, az a nagyszínpadon kevés. Az Alt-J-nek az igazán fasza dalaival is csak annyit sikerült elérni, hogy inkább leültem hallgatni a koncertet, mert hát minek álljak izzadva a tömegben. Az első sorokban egyébként még így is volt mozgás, a félmeztelen hollandok egymáshoz préselődve pogóztak a kórusművekre. 

Felesleges lenne bántani az Alt-J-koncertet, mert pont azt hozták, amire minimális logikával számítani lehetett. Cukik, aranyosak és talán az egyetlen banda, akiknek jól áll, ha az énekes egyszerre motyog és affektál. Bármikor bevállalok egy ilyet mondjuk egy kanapén ülve hideg sörrel a kezemben, de erős túlzás tőlük nagyszínpados élményt várni, mert ameddig nem írnak még 16 olyan erős számot mint a Left Hand Free-t, addig semmi sem indokolja a népszerűségükön kívül, hogy kiemelt helyet kapjanak egy nagy fesztiválon. 6/10