Jókat bólogatni egy teleizzadt sátorban is

A Sziget elmúlt évtizedéből azt már nagyjából tudjuk, hogy indie-zenekarként nehéz feladat nagyot alakítani a fesztiválon. Egy önmagát szándékosan a perifériára sodró műfaj ez, és mint ilyen nehezen tud tömegeket megmozgatni. Hogy csak a legnagyobb nevek néhány példájával éljünk: a Blur és a Stone Roses bulija elsősorban a visszatérés aktualitása miatt, a Primal Scream koncertje pedig inkább a több mint 30 éves karrierje miatt tudott emlékezetes maradni. (Az utóbbiak esetében úgy értem, hogy az ilyen régi motorosokat joggal nevezhetjük legendáknak, azokra pedig mindenki kíváncsi.)

A többieknek maradtak a késődélutáni és/vagy koraesti műsorsávok, valamint a jellemzően szellősen felsorakozó, egyébként sem túl népes közönség, ami még többnyire az aznapi első söreit szopogatva próbál ráhangolódni az esti megőrülésekre. Aztán jött a Foals, és megmutatta, hogyan is lehet ezt csinálni.

Foals @ Nagyszínpad

A szerencsések, akik ott lehettek, tavaly szinte ódákat zengtek a zenekar Volt fesztiválos koncertjéről, szinte mindegyikük arról beszélt, hogy mennyire odatette magát Yannis Philippakis és zenekara Sopronban. Csütörtök este a Nagyszínpad előtti terepet elnézve nagyon úgy tűnt, hogy a Foals koncertjeinek híre nemcsak a határainkon innen terjed, ha nem is futótűzként, de azért elég jól, hanem a külföldiek körében is.

A koncert talán legfontosabb tanulsága, hogy a slágerek mellőzésével is lehet jó bulit csinálni a Szigeten. Philippakisék nem játszották például a Hummert (bár egy ráadásban elfért volna, de ilyen ezúttal nem volt), noha tény, hogy azért nem úsztuk meg a Tesco Disco-bulik nagy-nagy himnusza, a My Number nélkül sem. Szerencsére azonban nem erre az egyetlen számra volt kihegyezve a műsor, sőt, mindjárt a koncert elején túl is eshettünk rajta. Mondjuk arról azért mindenképp meg kell emlékezni, hogy ezzel egy csapásra akkora buli kerekedett, amilyet sok más zenekar későbbi időpontban, a szettlisztje végéhez közeledve sem tud összehozni.

Ám téves lenne egyetlen indie-tangli sláger alapján megítélni a Foals szigetes buliját, a frontember, Yannis Philippakis már tavaly is beszélt nekünk arról, hogy valami jóval tökösebbet szeretne csinálni.

A tervek között szerepel, hogy a következő zenék, amiket írok, jóval keményebbek legyenek, sokkal több zúzást szeretnék

– mondta akkor, és a csütörtöki koncert alapján úgy tűnik, elég jól rátaláltak a Black Rebel Motorcycle Club-féle ösvényre.

A zenekar ennek ellenére nem lett egysíkú, sőt: amíg előző este a Horrors koncertje alatt mindenféle dunai látképeket mutogattak a kivetítőn, amit aztán a jónép kínjában már nézni kényszerült, addig itt lehetetlen volt akár egyetlen percre is unatkozni, vagy neadjisten elmélázni kicsit.

Már csak azért sem, mert a koncert első harmadában, egy váratlan pillanatban, és épp egy szám kellős közepén, hirtelen leállt a zene. Az akkorra már bőven felspanolt közönség persze azonnal rázendített a Seven Nation Army óbégatására, de amint megoldódott a gebasz, már folytatódott is a buli. De nem ám úgy, hogy újrakezdték vagy szimplán csak eleresztették volna a félbeszakadt számot, hanem ott folytatták, ahol abbahagyták.

Ezen a ponton mindenképp ki kell emelni a Foals dobosát, Jack Bevant, aki a frontember után a koncert második legfontosabb figurája lett. Iszonyatosan energikus és kreatív játéka nagyon sokat tett hozzá az együttes teljesítményéhez. És ha kicsit visszamegyünk az időben, akkor mindjárt eszünkbe is juthat, hogy láttunk már hasonlót a Szigeten: 2009-ben a Bloc Party dobosa, Matt Tong  nyújtott hasonlót, igaz, ő kicsivel később ott is hagyta a csapatot.

És akkor már feltétlenül meg kell emlékeznünk a Foals élén álló Philippakis teljesítményéről is, aki nemcsak rokonszenves fickó, hanem remek zenekarvezető és kapcsolattartó is. De közel sem a harsány, önmagát tapsoltató fajtából, hanem abból, amelyik a legnagyobb természetességgel teszi a dolgát, és megy bele az olyan rock- és fesztiválklisékbe, mint a stage diving, a kordonok közti rohangálás és pacsizgatás, vagy épp a kamerába éneklés.

Philippakis énekesként tehát igazán rokonszenves, ahogy a bandája is, ami a Szigeten játszó összes többi indie-zenekarnak példát mutatott abból, hogyan is kell ezt igazán jól csinálni, és ezzel nemcsak közülük, hanem a többi nagyszínpados fellépő közül is magasan kiemelkedett. 9,5/10 (kovács d.)

Mø @ A38

Valahogy megint sikerült úgy összerakni a Sziget programját, hogy egymás ellen indítottak két hasonló közönséggel bíró előadót: a Nagyszínpadon a Ting Tings "zenélt", az A38-on meg MØ. Szerencsére nem volt nehéz döntési helyzet: a Ting Tings többször lépett fel a Szigeten, még úgy is, hogy a hangszereik nem értek ide, és anélkül kellett fellépniük, de még az is egy sokkal jobb koncert volt, mint amit most produkáltak a nagyszínpadon. Szóval a dán MØ már akkor megnyerte ezt a csatát, amikor még ki sem jött a színpadra, hiszen az már a pesti a38-as koncertjén is kiderült, hogy egy kedves Sporty Spice utánérzés a Major Lazer producer Diplo-környékéről, amit valószínűleg ő sem tartana sértésnek, hiszen az egyik fontos kiindulási pontjának pont a Spice Girlst tartja. A Szigetes koncertjére is sportos ruházatban és zokniszandálban érkezett, és nagyjából ugyanazt nyomta mint tavaly novemberben a hajón. Dobossal és gitárossal érkezett, de a zenei alap kevéssé tűnt élőnek, és a vokálban is kapott támogatást saját magától, de ez semmit nem von le a műsor értékéből, nyomta a kellemesen lötyögős zenéjét. A végén persze 2015 legnagyobb slágere, a Lean on is előkerült, hiszen mégiscsak ő vokálozik benne, és a nagy megőrülésre való tekintettel a közönség feje fölött szörfölve nyomta le, úgyhogy aki csak ezért jött volna szombaton a Szigetre, az már most letudhatta a kötelező, "megőrülés a Lean on-ra"-programot. 7/10 (libor)

Ellie Goulding @ Nagyszínpad

Ellie Goulding volt a csütörtöki nap főfellépője: a Calvin Harrisszel közös Outside-dal nyitott, hogy a közönségnek már az első szám után világos legyen, itt bizony baromi nagy bulizásra lehet számítani. A katarzis viszont elmaradt, sőt, igazából az egész koncert inkább nyűg volt neki: vagy a meleg, vagy valami teljesen más miatt nem tudott mit kezdeni sem saját magával, sem a közönséggel. Az az igazság, hogy Goulding töltelék számait mindenki magasról leszarta, kizárólag az ismert slágerekre mozdult be a közönség, amiket aztán a koncert második felében ömlesztve meg is kaptak: a Calvin Harrisszel közös I Need Your Love, a Figure8, a You My Everything, a My Blood és a Starry Eyed sem hiányoztt a dallistából, a melankólikus I Know You Care és a How Long Will I Love You viszont kimaradt.

Egy valamit azért le kell szögezni: Goulding tényleg tud énekelni. A hangszíne élőben is pont olyan különleges, mint a studiófelvételeken, és még a vokalistája sem énekelte le, ettől függetlenül viszont koncerten kifejezetten unalmas és egyhangú volt a koncert. Goulding csak a koncert második felére oldódott fel igazán, elmondta, hogy mennyire csodálatosnak tartja a Szigetet, pedig ő aztán már fellépett a Coachellán és a Lollapaloozán is, majd egy „They got nothing on you”-val elintézte az egészet. Pár számmal később már fotózkodott is a színpadon, pedig ilyet sosem csinál, de ez olyan különleges koncert és olyan ritka pillanat, amit meg kell örökítenie – magyarázta, majd ledarálta gyors egymásutánban a Burnt, a Lightsot és az Anything Could Happent, a közönséget pedig már nem is érdekelte, hogy háttérként használták őket egy újabb instagramos villantáshoz.

Thank you so much Sziget. My everything

elliegoulding (@elliegoulding) által közzétett fénykép, 2015. Aug 13., 15:14 PDT

A záró dal pedig mi más lehetett volna, mint a Szürke ötven árnyalata c. filmkatasztrófa betétdala, a Love Me Like You Do, amit még a mellettem álló ötvenes, arany nyakláncos pasi is torkaszakdtából üvöltött, így végülis Goulding lenyomta a kötelezőt, amire a közönség várt, de semmi többet. 6/10 (glavanov)

Interpol @ A38

Többen tartottak attól, hogy az Interpol idén nem a Nagyszínpadra, hanem az A38 (egyébként még mindig óriási) sátrába került. Aztán szerda éjjel, Tyler, The Creator bulija alatt bebizonyosodott, hogy valószínűleg nem lesz igaza a huhogóknak, és nem fog megismétlődni a tavalyi Stromae-incidens – ami sok-sok sérülést, vérző testrészeket, tömegnyomort és pánikhangulatot idézett elő. Az egyre inkább egy elegáns James Hetfieldre emlékeztető Paul Banks zenekara csakugyan elfért volna akár a Nagyszínpadon is, de valójában az a helyzet, hogy nem voltak rájuk olyan sokan kíváncsiak. 

Az Interpol koncertje egyébként nagyjából azt hozta, amit várni lehetett: jól öltözött, búskomor férfiak szomorkás merengéseit, ami könnyedén tűnhet fesztiválidegennek, de valahogy mégis működik a dolog a Szigeten is. Azt nem állítanám, hogy nem hat furán, amikor a zenekar épp arról énekel, hogy minden szar, a kivetítőn meg egy nyakba ültetett lány sikong és készül cicit villantani – aztán persze ahogy kiszúrja, hogy épp őt pásztázza a kamera, végül inkább meggondolja magát. Mindent egybevetve, egy díszes színházterem azért még mindig jobban passzolna a zenekarhoz, de az Interpol zenéje van annyira dinamikus, hogy jókat lehessen bólogatni rá akár egy teleizzadt sátorban is. 7/10 (kovács d.)