Ettől a lemeztől majdnem Edda-rajongó lettem

Soha nem voltam oda különösebben az Edda Művekért. Nem azért, mert hülye vagy pénzéhes a Pataky, és illik utálni, csak egyszerűen nem találtam elég szellemesnek, amit csináltak. Sem a zenéjüket, sem a szövegüket.

Viszont a névválasztásuk szerintem telitalálat volt!

A művek szónak ugyanis van egy kis klassz ipari áthallása, ami egy kemény miskolci csapatnak jól áll. Pedig itt ugye nem gyárról, hanem irodalmi művekről van szó. Az izlandi legendákról, ami a 70-es években megint csak jól passzolt egy hard rock zenekarhoz. Arról nem is beszélve, hogy szerepel benne Attila is.

Na de hogy szólt vajon az igazi Edda? Meg egyáltalán mi az?

Eddából kapásból kettő van, az egyik verses, a másik prózai. Minket a verses érdekel persze, hiszen zenéje is csak annak lehetett, másrészt az a régebbi. Valamikor a XII-XIII. században írták le Izalndon, de megjelenik benne a középkori észak számos népének mitológiája és történelme. Nagyjából abban az időben rögzítették, amikor Perotinusék egy építési területen forradalmasították épp az európai zenét. Persze mindenki úgy gondolja, hogy akár csak a gregorián daloknál, itt is jóval régebbi énekeket gyűjtöttek össze. Az ezekben szereplő legendákat alighanem már a vikingek is ismerték.

Az Eddák mindenféle mitikus történetekkel, emberszabású istenekkel és történelmi alakokkal vannak tele, akiket magyar mondákból, meg Marvel-képregényekből ismerhet a nagyközönség. Akit érdekel, az itt talál még több infót az alkotásról, itt meg el is olvashatja az egészet Tandori Dezső fordításában.

Persze ennyit az iskolában is tanultunk az Eddáról (ha jól emlékszem), de azt mostanáig nem tudtam, hogy a zenéje is fennmaradt.

Ezért is lepődtem meg, amikor a Stenk zenetöri sorozatához böngésztem a Sequentia együttes lemezeit és egyszer csak belefutottam az

Edda: Myths from Medieval Iceland

című albumába.

A Sequentia, melyről már volt szó az első európai sztár-zeneszerzőnő kapcsán, elsősorban vokális régizenékben utazik, amelyet egy-két hangszerrel támogatnak meg finoman. Az eredetelieg bázeli együttes nagyjából egyidős a miskolci Edda Művekkel, de velük szemben még 1999-ben is valami egészen izgalmassal tudtak előállni.

Feljegyzett zenét ugye nem találhattak a versekhez. Akkoriban csak az egyházi művek zenéjét jegyezték le, ezek a dalok meg pogány harcosokról, és még pogányabb istenekről szóltak, szóval nem csoda, hogy nem körmölte le őket egy szerzetes sem.

Beleásták magukat az izlandi népzenébe, meg a kortárs művekbe, összekapartak minden fellelhető nyomot, aztán korhű hangszerekkel, egy izlandi templomban felvettek egy albumra való dalt. (Akit érdekel, itt olvashatja el angolul Benjamin Bagby, az együttes vezetőjének  részletesen leírását a munkafolyamatról.)

Na de valamikor a sorozat indulásakor ugye még az volt a cél, hogy a hallgassunk zenéket szűz füllel, ne csak az okosokra hallgassunk. Szóval félre a háttérmunkával, halljuk, milyen is ez az Edda-lemez!

Az első reakcióm az volt, mint Atrium Musicae de Madrid ógörög zenéket feldolgozó legendás albumánál. Hogy azta, de izgalmas! Belehallgathatok valamibe, amiről nem is álmodtam korábban. 

Olyan, mint amikor egy ezer éve lerombolt épült látványtervét látod, milyen volt fénykorában. Szinte biztos, hogy nem pont ilyen volt, de mégis lenyűgöző, hogy akár ilyen is lehetett volna.

Az egyik szám olyan, mintha csángó népzene lenne, a másik mintha egy fantasy-film kísérőzenéje (csak persze az idegesítően hatásvadász kötelező szintifutamok nélkül). Kapkodtam a fejem, hogy nahát akár ilyen is lehetett a vikingek zenéje.

Vagy legalábbis a régi izlandiaké.

Miért nem lettem mégse Edda-rajongó?

Sajnos a Sequentia lemezének a hibája is pont ugyanaz, mint a madridiak antik görög albumának. Hiába szenzációsak a rekonstrukciók, az egész olyan marad, mint egy érdekes információkat tartalmazó cikk, amit az ember elolvas egyszer, aztán nem nagyon veszi elő többet.

A zene pedig nekem nem erről szól.

Egyszerűen nem tudok olyan élethelyzetet elképzelni, amikor végighallgatnék újra egy tizenakárhány perces kántálást óizlandiul (vagy egy ógörög drámát eredeti nyelven kitharapengetés mellett), úgy hogy nem értem. És ezen nem segít az sem, ha amúgy tudhatom a CD-mellékletből, hogy miről szól a dal. (Valószínűleg egy sok versszakos betyárballada is élvezhetetlen valakinek, aki nem beszél magyarul, hiába magyarázták el neki előtte, miről is szól.)

Ettől persze még van a lemezen jópár olyan dal, amelyek nagyon kellemes meglepetést okoztak - és igen, olyanok is, amiket örömmel újrahallgattam. Például Baldur álmát ( Senn vóru æsir allir á þingi), mely rettentően ismerős volt valahonnan:

Aztán rájöttem. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, szerintem

melyet kismillió zenekar feldolgozott már, de minden 30 pluszos magyar a Muzsikás előadásában ismer. Naná, hiszen ez volt a zseniális Másfélmillió lépés Magyarországon sorozat zenéje.

Hát nem tök jó? 

Lazán kapcsolódik a témához (na jó valójában sehogy sem), de aki még nem hallotta, hogyan gyúrta egybe a Zuboly fél évtizede a fenti dalt Chris Isaak Wicked Game-jével, az azonnal pótolja. 

Aki pedig szeretné végighallgatni a Sequentia Edda-lemezét, az itt teheti meg a Spotify-on. Egy kicsit mindegyik trackbe érdemes belehallgatni, hiszen többféle megközelítésűek a számok, nem egynél a dalon belül is eljátszottak a ritmus és tempóváltásokkal: a balladák néhol tánczenékbe csapnak át.

Mi pedig drága Hölgyeim és Uraim elhagyjuk a zord északot, és ha minden igaz, akkor a következő posztban a napfényes délen folytatjuk zenetörténeti kalandozásunk, sok mókával, kacagással és szexszel. Tartsatok velünk akkor is, kövessétek  sorozatunkat a Facebookon!