Nem akarok blueszenésszé válni

A 2010-es évek egy legmeglepőbb rockzenei jelensége volt, hogy közel 10 év után a mainstream könnyűzene felfedezte magának a Black Keyst. Az ohiói bluesrock duó az első nagy áttörés után pillanatok alatt a világ legnagyobb kortárs zenekarai között találta magát, aminek végül hét Grammy-díj lett a vége. Patrick Carney és Dan Auerbach sikersztorija a mai modern popipart ismerve egészen furcsa, hiszen tipikus antisztárokról van szó, akik zeneileg a totális ellentétét képviselték annak, ami a 2010-es évek lakossági ízlését meghatározta.

Mára a Black Keys vitán felül ott van a legkeresettebb 10 rockzenekar között, Dan Auerbach énekes-gitáros pedig nemcsak előadóként, de producerként is meghatározóvá vált. Hamarosan megjelenik egy új lemeze, amit nem a Black Keysszel és nem is szólóban ad ki, mi pedig lehetőséget kaptunk, hogy 20 percet beszélgessünk vele telefonon a The Arcs side projectről, boxolásról, hiphopról és arról, miért nem szereti már szalagra rögzíteni a zenéit.

Eleinte arról írtak, hogy 2009 után jön az új szólólemezed, aztán útközben kiderült, hogy az Arcs egy rendes side project. Miért nem saját néven adod ki az albumot?

Évek óta együtt zenélünk a srácokkal és barátok vagyunk. Mindig összeülünk zenélni, amikor van egy kis időnk és azt fel is vesszük, de ez az első alkalom, hogy publikussá tesszük a felvételeket. Ezért is éreztem úgy, hogy inkább találjunk ki egy rendes zenekart, és ne szólóanyag legyen.

Az első Arcs-megjelenés egy kétszámos hétincses lemez volt, mindkettőt a box inspirálta, ahogy a Put A Flower in Your Pocket c. számotokhoz készült klip is egy bokszmeccsel kezdődik. Ennyire rákattantál a bokszra vagy mindig is érdekelt?

Imádom a bokszot és rengeteg meccset nézek a tévében, sőt, én is sokat bokszolok, konkrétan koncertek előtt így szoktam bemelegíteni. Szóval a boksz egy régi szerelem, de az említett klipben pont véletlenül jelenik meg. Egy Omar Juarez nevű srác csinálta a videót, ez élete első klipje. Neki van egy félkarú bokszoló karaktere, ami a kiindulópontot adta a történethez. De egyébként is imádom a Teen Angels magazint, illetve a kelet-Los Angeles-i chicano grafikákat a ‘60-as, ‘70-es évekből. Kicsit lógtunk együtt és kiderült, hogy imád lemezboltokba járni és régi soul albumokat kitúrni. Végül odáig jutottunk, hogy felkérte a lemezborító elkészítésére, amiből aztán egy klip is összejött. Szerintem érezhető, hogy az album zenéje és képi világa szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Hogy tetszett a Pacqiao-Mayweather meccs?

Borzasztó csalódás, nézni is rossz volt. Elkeserítő.

Visszavágó?

Áh, soha többet nem akarom ezeket együtt látni.

Még csak párszor hallgattam végig az albumot, de némi áthallást érzek a legutóbbi Black Keys-lemezzel, ami talán leginkább eltérő anyagotok a kezdeti zenétekhez képest.

Az elején fontos leszögezni, hogy ez egy önző lemez. Olyat akartunk csinálni, amit mi élvezünk, és nem is gondoltunk arra, hogy egyáltalán van-e ennek közönsége. Persze szeretnénk, ha tetszene az embereknek.

Egyébként elképzelhető, hogy van áthallás a két lemez között, de azért a zenében minden összekapcsolódik mindennel. Amikor Pattel (Patrick Carney Black Keys-dobos - sajó) összeraktuk a Brothers albumot, akkor épp hogy túl voltam a saját szólólemezemen, vagyis nagyon erősen a dalszerzésre fókuszáltam, és előbb megírtam az összes számot arra a lemezre, mielőtt még stúdióba mentünk volna. Akkoriban kattantam rá Lee Fieldstől a My World c. albumra, ami egy modern soul lemez. Tele van baromi izgalmas akkordmenetekkel és remek dalszövegekkel, nem az az ócska hatásvadász soul, amivel tele van már a padlás.

Azt a lemezt egy Leon Michels nevű figura vette fel, akinek azonnal a rajongója lettem. Végül aztán megjelent a Brothers (ami a Black Keys pályájában meghozta az első kereskedelmi áttörést - sajó) és amikor elérkezett a turné ideje, elsőként Leont kerestem meg, hogy szálljon be a zenekarba billentyűsnek. Azóta barátok vagyunk és évek óta hatással vagyunk egymás zenei ízlésére, szóval egyáltalán nem véletlen, hogy van kapcsolódása az új Arcs-lemeznek az előző Black Keyshez. Csak itt rajtam kívül még négy másik ember stílusa is dominál.

Az mindenesetre hamar leesett, hogy ez egy tipikus sokáig rajtaülős album, amit hetekig kell hallgatni, hogy minden apró részletet észrevegyen az ember.

Ugye? Szerintem baromi szórakoztató cucc lett, ahol a dalok helyett inkább a hangulat van fókuszban. Emlékszem, hogy a legeslegkedvencebb lemezemet, Junior Kimbroughtól az All Night Longot eleinte nem is értettem, és elraktam valahová a polcom mélyére. Aztán egy évvel később újra elővettem és konkrétan megváltoztatta az életem. Ezt értsd szó szerint, mert annyira rákattantam miatta a bluesra és a zenélésre, hogy kibuktam az egyetemről.

Ahhoz képest kicsit úgy tűnik, mintha meguntátok volna a bluest, legalábbis a Turn Blue-t én már nem nevezném bluesrock lemeznek.

Sajnos nagyon hamar ráunok a dolgokra. Már az ötlet nagyon idegen tőlem, hogy olyan zenéket írjak, amire rá lehet sütni, hogy, na, ez bizony blues. Imádom a bluest, de soha életemben nem akarnék olyan zenész lenni, aki kizárólag bluest játszik. Pedig a blues az egész életemre komoly hatással van. Nézz rám, még úgy is öltözködöm, mint egy kibaszott blueszenész, minden stílusikonom blueszenész, de soha nem akarok olyanná válni, mint ők.

Nekem megvan a saját személyiségem. Abban a korban nőttem fel, amikor a hiphop volt a popzene. A családi házban classic rock ment, a szüleim bluesgrasst játszottak, a haverjaim hiphopot hallgattak és meg bluest próbálgattam a gitáromon. Pont ezt szeretem a zenében, hogy keverhetem a stílusokat és közben megmaradok a gyökereimnél.

Ha már hiphop. Mikor jön a következő Blakroc-album?

El kell szomorítsalak, haver, de nem lesz már ilyen. Attól még, hogy most éppen hiphopról beszélünk, még nem jelenti azt, hogy hiphopot szeretnék csinálni. Imádom a rapzenét, de közben kicsit úgy érzem, hogy nem nagyon kéne már erőltetnem. Inkább csak megpróbálom egyes elemeit beépíteni a zenémbe.

Ezt a mostani újsulis hiphopot is kedveled, vagy inkább maradsz a klasszikusoknál?

Imádom az újhullámos hiphopot, tényleg. Most az új Vince Staples-albumra kattantam rá, ainek No I.D. volt a producere. Hallgasd meg azt a dobhangzást, öreg, valami elképesztő, kibaszottul oda vagyok érte. Na, ő például rengeteg hangmintát használ régi pszichedelikus rock dalokból, és ez az a pont, ahol ez az egész összeér, amikor a bluesgitáros olyan hiphopot hallgat, aminek az alapjaira gitárzenékből vannak összerakva.

De szeretem az új Future-lemezt is, mert elképesztően, már-már gonosznak hangzik az egész. Mint egy nagy, buta szörnyeteg, olyan az egész Future-album, egyszerűen imádom.

Azért is kicsit furcsa, hogy nem erőlteted már a Blakrocot, mert most az új Tarantino-film trailerébe is az egyik számodat rakták.

Komolyan? Erről nem is tudtam. Melyik dal?

Az Ain’t Nothing Like You.

Wow, ez tőled hallom először, pedig valaki már biztos mondta nekem. Imádom Tarantinót, óriási megtiszteltetés, hogy bármilyen alkotásához közöm lehet, akár csak ilyen minimálisan is. Rajongok azért, ahogyan a zenéket használja a filmjeiben, kibaszott menő. 

Amikor fiatalabb voltam, a Ponyvaregény zenéje nagyon trendinek számított a gimiben és állandóan azok a számok mentek a házibulikban. Valószínűleg a Ponyvaregényt mondanám a kedvenc Tarantino-filmemnek, mert egyszerűen az egész hibátlan, úgy ahogy van. Van egy olyan bizarr világa a Ponyvaregénynek, hogy kamaszként legszívesebben benne éltem volna.

2012 és 2013 környékén egy rakás garázsrock zenekarnak voltál a producere (Growlers, Jeff the Brotherhood, Hanni El Khatib), az utóbbi években azonban, mintha átváltottál volna az énekes-dalszerzőkre. Ezt is úgy meguntad, mint a bluest?

Borzasztóan túlanalizálod a zenéimet, haver, én nem figyelek erre ennyire részletesen. De ha akarod, akkor játsszunk egyet. Mi volt az utolsó album, amin dolgoztam?

Talán a Lana Del Rey második nagylemeze (egyébként nem, Lee Fieldsszel dolgozott utoljára a Wikipédia szerint - sajó).

Mondok valamit. Az Arcs-album ideje alatt megjelenik majd egy másik lemez, aminek én voltam a producere. Ha tényleg ennyire szereted ezeket a garázsrockos dolgokat, akkor ez végre helyrerázza az életedet.

A Black Keys korai lemezeit különleges helyeken, sokszor szalagra vettétek fel. Keresett producerként még mindig az analóg felvételt preferálod, vagy te is átálltál digitálisra?

Már nem nagyon dolgozom analóggal, az az igazság. Egyébként az első Black Keyst még digitálisan vettük fel, a következő kettőt szalagra, aztán a negyediket megint digitálisan. Azzal dolgoztunk, ami abban a pillanatban a elérhető volt.

Mára a digitális rögzítés a hangfelvételi folyamat szerves része. Ma már olyanokra vagyunk képesek egy Pro Toolsnak köszönhetően, hogy már-már külön hangszerként kell kezelni. És egyébként sem olyan izgalmas már nekem szalagra felvenni, hogy igazán őszinte legyek veled. Baromi menő analóg cuccokon dolgozni, de már egyáltalán nincs nagy különbség egy digitális és egy szalagra vett hanganyag között, hidd el nekem. A mai rockzenekaroknak ez már inkább póz, amit száz százalékig el tudok fogadni. Csak én már meguntam.

És mikor jöttök végre Kelet-Európába koncertezni?

Erre most csak annyit tudok mondani, hogy novemberben lesz egy európai turnénk az Arcsszal, de a Black Keys azért más eset. Az Arcsszal legalulról kezdünk majd mindent, a Black Keysszel viszont a világ minden tájára hívnak minket és még így sem játszottunk egy csomó országban. Családunk, saját életünk van, az állandó turnézás pedig rendesen kiégeti az embert. Patrick válla is csak nemrég gyógyult meg teljesen, szóval nem tudok semmi biztosat sem mondani.

Következő Black Keys-album?

Haver, csak most fejeztem be az Arcs-lemezt, fogalmam sincs. De valamikor biztosan annak is nekikezdünk.