A hét lemeze: The Arcs

Közeleg az őszi albumdömping, lassan megérkeznek a tényleg izgalmas nagylemezek. Ilyen például Dan Auerbach Black Keys-frontember új zenekarának, a The Arcsnak a bemutatkozása, amit meg is választottunk a hét lemezének.

Az már egészen más kérdés, hogy a FIDLAR kaliforniai garázspunk banda még náluk is jobb, sőt, maximális pontszámot kaptak, de Lou Barlow Dinosaur Jr.-alapító és a Yo La Tengo is kitett magáért. A klassz lemezek mellett meghallgattunk két jóval gyengébbet is, az egyik Rick Ross gengszerrapper, a másik pedig nem más, mint az A-hA, akik - ki tudja miért - még mindig léteznek.

Amikor kiderült, hogy Dan Auerbach Black Keys-frontember The Arcs néven új side projectbe kezd, csak egykedvűen megvontam a vállam.

A Black Keys legutóbbi lemeze, a Turn Blue egyáltalán nem tetszett, és amikor az anyazenekar legutóbbi albuma kicsit félremegy, akkor egy mellékprojekt nem feltétlenül a legjobb jel arra, hogy majd most megmutatja, mit tud az egyik tag. Aztán kezdtek kiszivárogni a dalok, megjelenés előtt eljutott hozzánk az egész lemez, majd még arra lehetőség nyílt, hogy több mint 20 percen keresztül faggathassuk a hatszoros Grammy-díjas énekest, dalszerzőt, gitárost és producert mindenféléről.

Kezdett gyanús lenni, hogy a Turn Blue bizony  csak egy apró jel volt arra, hogy Auerbach baromira unja már a bluest (erre az interjúnkban is utalt), és a világ egyik legkeresettebb kortárs rockzenekarának vezetőjeként valami mást akar végre csinálni. Ez valahol érthető, hiszen producerként is nagyon népszerű, már rég nem csak szakadt garázszenekarokkal dolgozik, hanem például a rétegzenének nehezen nevezhető Lana Del Reyjel is. Szóval most végre elérkezett a pillanat, hogy a jól bejáratott együttese helyett megpróbálja a nulláról, így nincs is igazán mit veszteni. És ez most nagyon bevált.

A The Arcs le sem tagadhatná, hogy Black Keys-közeli turné- és stúdiózenészek játszanak benne, és Auerbach az évek folyamán letisztult éneke is erősen rátelepszik a hangzásra. Ettől függetlenül a Yours, Dreamily lemez nem egy Black Keys-utánérzés, hanem egy tipikus, gazdagon hangszerelt Auerbach-féle szerzői lemez, amin végre kiélheti azokat a vágyait, amik a hirtelen jött sikerrel érkeztek, de a saját zenekara korlátai miatt nem tudott megfelelően integrálni.

Szerencsére alig-alig van olyan pillanat, amikor az ember azt érezhetné, hogy valami kidobott Black Keys-riffet vettek elő és kicsit feldíszítették, az album simán megállja a helyét a saját univerzumán belül is. Persze a Stay in the Corner sírdogálós (fél)gitárszólója vagy a The Arc azért ismerősnek tűnhet, de a Black Keys tízlemezes diszkográfiája után Auerbachnak valószínűleg technót kéne csinálnia, hogy senki se ismerje fel a gitár mögött.

Az mindenesetre feltűnő, hogy az album nem csak hosszú (13 legalább 3 perces szám ma már soknak számít), de egy nagy koherens egészet alkot, egymásbafolynak a hasonló hangulatú számok. Ezért nehéz is külön dalokat kiemelni, mert hiába hallgatom már második hete, egy-két dal kivételével egyszerűen nem lehet megkülönböztetni egymástól a számokat. Sokan ezt baromira utálják, és bevallom, én sem annyira kedvelem az ilyet, de itt most valamiért működik. Még azt is megkockáztatom, hogy a legtöbb dal egymás nélkül szart se érn, és pillanatok alatt dögunalomba fulladna a zenehallgatás.

Auerbach tényleg megunta a bluest. Az érzékeny déli mesélős éneklése megmaradt, de nincsenek Mississippi-delta riffek, egyszerű püfölős dobmenetek, minden apró hang mérnöki pontossággal került pont oda, ahová azt valószínűleg a szerző először kitalálta. Ez már megint egy olyan tulajdonság, amit sokan utálnak, de Auerbach 2015-re zseniális producerré nőtte ki magát, és baromira élvezi, hogy végre kiélheti magát. Ez a felszabadultság és kreativitás áthatja az egész lemezt, pont ezért kifejezetten nehéz hallgatnivaló, ha az ember csak le akarja darálni.

Auerbach ugyanazt csinálta sokáig, mint mindenki a '60-as '70-es években. Régi bluestémákat halászott elő és értelmezett újra, ami valamiért olyannyira működött, hogy sokan elhitték, eljött a bluesrock következő aranykora. Nem így lett, de arra feltétlenül jó volt, hogy bebizonyítsa, a nagyon régi vágású rockzene még mindig lehet jó, csak megfelelően kell nyúlni az évtizedek óta működő formulákhoz, és hozzáadni a magunk személyiségét. Auerbach pedig egy állati szimpatikus, szórakoztató figura, aki nem akarja megváltani a világot, inkább kreál magának egy sajátot, amiben mexikói boxolók (Stay in the Corner, Put a Flower In Your Pocket) menetelnek a kihalt éjszakában lőtt sebbel, kezükben egy csontból készült (Pistol Made of Bones) pisztollyal, valahol a Mississippitől (Velvet Ditch) távol. Ha Tarantino a mozifilmek, Rejtő légiós regények, akkor Auerbach a bluesrock ponyvahőse.

Ezek a lemezek voltak még a héten:

FIDLAR: Too 10/10

Emlékszem, amikor két évvel ezelőtt azzal indult az év, hogy kijött az iszonyatosan béna nevű FIDLAR első albuma, és első hallgatás után tudtam, hogy úristen, ez biztosan hosszú évekig az egyik kedvenc lemezem lesz. Tökéletesen illeszkedett a virágzó nyugati parti garázsrock/garázspunk hullámhoz, jobb dalokkal, mint mondjuk egy Ty Segall- vagy Thee Oh Sees-elborulásnál. A FIDLAR pofátlan módon visz vissza az ezredforduló környéki/előtti középosztálybeli, kertvárosi gumipunkok hangzásvilágába, hiszen a tagok is ezeken a zenéken nőttek fel, így sikerült átvenniük a legjobb dolgokat. A FIDLAR tömény önpusztítás, drogok, piázás, csövelés, gördeszkázás, nagyívű szarás mindenre és mindenkire, a második lemezük promóciós interjúiban az énekes mindenhol arról beszélt, hogy egyszerre csúszott rá a heroinra, metamfetaminra és a crackre, de három év nonstop turnézás után végre sikerült kijózanodnia.

A Too pontosan ezt az érzetet kelti, hogy a FIDLAR pont annyira nőtt fel, hogy ne szívjon már cracket kokainra, sőt, lehetőleg egyáltalán ne szívjon cracket. A Sober vagy az Overdose pont erről az átmeneti állapotról szólnak, nem véletlenül lógnak ki annyira a többi dal közül. A FIDLAR még mindig egy baromi slágeres, üvöltözős, állati gyors, koszos nyugati parti punkbanda, csak még időben észrevették, hogy ha ennyit isznak, drogoznak és buliznak, akkor valószínűleg meg sem érik a harmadik albumukat. A Punks egészen brutális, a Drone szörfös, a Bad Medicine gördeszkás, 40oz. részegen üvöltözős, de a zenekar legeslegjobb száma, az eddig csak a korai demóról/EP-ről ismert West Coast, végre kapott egy tisztességes stúdiófelvételt. (sajó)

A-ha: Cast In Steel 3/10

Az A-hával is pontosan ugyanaz a helyzet, mint Giorgio Moroderrel, ha képesek lennének összerakni egy olyan albumot, mint amivel befutottak és a csúcsra értek, akkor gyakorlatilag lesöpörhetnének egy csomó mindenkit, aki őket majmolja. Az A-hában az a legszomorúbb, hogy mindenki a 100 Top One Hit Wonders meg Remember the 80s című VH1 műsorból fogja ismerni őket, hála a Take On Me bődületes sikerének, de nagyon sajnos túlságosan is kevesen vették őket komolyan, mint rendes, felnőtt popzene. Ami elég kár, mert egyébként egy rendes, felnőtt popzenekar. Ami sajnos már annyira felnőtt, hogy 45 évtől messze nekem is nehezemre esik hallgatni, pedig én vagyok az ügyeletes skandinávbuzi a Stenknél. A hatodik albumokat, a Minor Earth Major Sky-t egyáltalán nem tartottam unalmasnak, de a hat év kihagyás, és állítólagos feloszlás után mégis kiadott Cast In Steel annyira álmosító, hogy egyszer is nehezemre esett végighallgatni, az egész annyira veszélytelen és érdektelen, hogy szólhatna a fogorvosnál fúrás közben is, hogy megnyugtassa a pácienst. Az egyetlen dolog, ami kiemelkedett az egészből, az a The Wake egészen Peter Hook-szerű basszusa volt, dehát arra többszáz együttes próbált már karriert építeni. Én tényleg védeni fogom az A-hát mindenkinek, aki valaha ki akarja röhögni, de ha tényleg nem ez lesz az utolsó albumuk (az előző Foot Of The Mountainra is ezt mondták), akkor jó lenne, ha bejönne valaki, felkarolná a három meglett férfit, és megmutatná nekik, hogy a komfortzónájukon kívül is lehetne végre valamit csinálni. (klág)

Yo La Tengo: Stuff Like That There (7/10)

“A kábaság a leggyönyörűbb az egészben, öregem. (...) A kábaság isteni, a kábaság csodáját szerintem agyonhallgatja a sajtó. Kábának lenni fényűzés” – írta Tom Wolfe, a hatvanas években tündökleni kezdő amerikai  újságíró a Vasárnapi szerelem című művében, ami nagyvonalakban arról szól, vasárnaponta hogy kiürül és megnyugszik még egy egyébként nyüzsgő nagyváros is, mint New York. A hobokeni Yo La Tengo már több mint harminc éve nem szabadul ettől a fényűzéstől, és ennél nagyobb luxust tényleg kevés zenekar engedhet meg magának. Sőt, a Yo La Tengónak még az is belefér, hogy másodjára is elkövesse ugyanazt a koncepciót, ami már egy 25 évvel ezelőtti albumán, a Fakebookon is szevezőelv volt. Arról van szó, hogy a zenekar ezúttal is megtöltött egy lemezt más előadók számainak feldolgozásaival, saját dalaik újraértelmezésével és néhány új szerzeménnyel is. Bár ez meglehetősen ad hoc-jellegű vállalkozásnak tűnik, a Yo La Tengo világa és az újraértelmezések hangszerelése van annyira egységes (és így harminc év után bátran kijelenthetjük, kiforrott is), hogy meggyőzően elhitesse velünk, ennél fényűzőbb fényűzésre más talán nem is képes. És így az ősz kapujában ennél vasárnapdélutánibb vasárnap délutáni hallgatnivalót hirtelen nem is nagyon kívánhatnánk. (kovács d.)

Rick Ross: Black Dollar 3/10

Ha valaki megkérne arra, hogy rakjam össze az öt legkártékonyabb amerikai rapper listáját a magyar hiphopra nézve, akkor Rick Rossnak biztos helye lenne a top3-ban. Ross le sem tagadhatná a floridiai hátterét, annak az amerikai államét, ami hosszú évek óta közröhej tárgya az USÁ-ban, kezdve az egészen bizarr, már-már nevetséges bűncselekményektől a '90-es fiúcsapatain (a Backstreet Boys, az N'Sync és az O-Town is orlandói!) át egészen a Pit Bullig, a popzene pestiséig. Nem csoda, hogy az ottani hiphop hasonlóan meredek figurákat termel ki magából, de Rick Rossnak valahogy mégis sikerült a 2000-es években életben tartani a haldokló gengszterrapet. Minimális szókincs, niggára nigga rímelés és a klasszikus 3P-attitűd (pénz-pina-puskák) jellemezte mindig is Rosst, amihez egy meglehetősen hitelesnek tűnő életmód is járt.

Ettől még nem szabad elhinni, hogy bármi, amit Rick Ross csinál, az egy kicsit is jó lenne. A régimódi kivagyiskodás 2015-ben állati béna, és hiába hangzanak jól egy letolható tetős Mercedésben a világ legprosztóbb alapjai, ha az ember a 28 négyzetméteres lakásában hallgatja azokat miközben az 1390 forintos pizzájára vár. Valahol megértem azokat, akik az ilyen nagy gengsztereket hallva pár pillanatig elhiszik, hogy megfelelően mutogatnak a tükör előtt és telefirkálják a szemöldöküket tintával, akkor ők is hatalmas nagy bűnözők lesznek, de az ilyen embereket a saját közegükön kívül mindenki csak röhög. Szókincs nélküli, zeneileg középszerű (és elképesztően olcsó hangzású), bunkó hulladék. Ettől még persze egy-egy dal (Turn Ya Back, Beautiful Lie) egész szórakoztató tud lenni, de csak a közreműködők miatt. (sajó)

Lou Barlow: Brace The Wave (8/10)

A Dinosaur Jr, a Sebadoh és a Folk Implosion nevű zenekarokból egyaránt ismert Lou Barlow hat évvel a legutóbbi szólólemeze, a Goodnight Unknown után ismét a saját neve alatt adott ki egy albumot. Az azóta eltelt években Barlow 17 éves házassága tönkrement, majd szintén 17 év után Los Angelesből visszaköltözött Massachusettsbe. A zenész már a 2013-as, Defend Yourself című Sebadoh-lemezen is a válást nyögte, és a kritkusok nem is kímélték érte – többen azt firtatták, hogy fölöslegesen teregeti ki a szennyest, és hogy csak azt szeretné, ha mindenki a megbukott kapcsolatáról beszélne. Azóta eltelt két év, és Barlow dalaiban még mindig a szakítás a központi téma (pedig van új csaja!), de már lényegesebben megfontoltabban, mint a legutóbbi Sebadoh-albumon. Valóban úgy van, hogy a szólóalbumaikon még a legnagyobb rockerek is előveszik a finomabb énjüket. Barlow esetében olyannyira igaz ez, hogy a Brace The Wave-en még csak dobot sem hallani. Az A.V. Club szerzője, Kyle Fowle nagyon találóan azt írta, hogy az új Barlow-lemez azokra a késő éjszakákra való, amikor az ember otthon fekszik, és a saját maga által elkövetett hibákon, valamint a megfontolatlanul kimondott gondolatain rágódik. A Brace The Wave ugyanis ilyenkor arra emlékezteti a hallgatót, hogy nincs egyedül. Ha elvált férfi lennék, az éhgyomorra felhajtott kávék és az alsónadrágban elszívott cigaretták mellett biztosan ezzel indítanám minden reggelem – mondjuk bukott házasság nélkül a hátam mögött is hajlamos vagyok rá. (kovács d.)