Beszívva heverni a tengerparton

Bizonyára nem Lana Del Rey lesz az új Mr. Klausz, de az új lemezére írt egy csajos szmokihimnuszt, a Rolling Stonesban gitározó Keith Richards pedig rettenetesen megöregedett, és már totyogós bluesban nyomul. Közben Zach Condon a Beirutból iszonyatosan belezúgott egy török nőbe, míg Mac Miller inkább a pénzre bukik, a Say Hi meg a vámpírokra. Angel Haze pedig hiába csavarta el Kim Basinger lányának a fejét, attól még átlagos marad a zenéje.

Lana Del Reynél manapság kevés megosztóbb női előadó van a popzenében: leszólta a feminizmust, a húszas éveikben járó pasikat, de még pályatársát, Lady Gagát is, őt pedig közben olyanok hordják le akár nyilvánosan is, mint a Cobain-család női tagjai, vagy épp Kim Gordon a Sonic Youthból. A Nirvana frontemberének lánya, Frances Bean Cobain például amiatt fakad ki, mert Lana túlidealizálja a zenészek korai halálát, míg ő nem is ismerhette a saját apját, mert vannak, akik menőnek állítják ezt be.

Egy biztos, Lana Del Rey tényleg furcsa jelenség, aki mellett nehéz elmenni: az egyik pillanatban még sóvárgó tekintetű, vigasztalhatatlan szépségként énekel, a másikban pedig már egy kisfilmben látjuk, amint épp megerőszakolják. Most megjelent, negyedik (vagy harmadik, nála ahány ház, annyi katalógus) lemezéről előzetesen csak annyit mondott, hogy:

Nagyon más lesz, mint a legutóbbi, és inkább az első kettőhöz fog hasonlítani.

A Honeymoont nemcsak ezzel, hanem azzal is sikerült már a lemez megjelenése előtt izgalmassá tenni, hogy szeptember második felében bemutatták a borítót, amin Lana Del Rey látható egy Starline buszon, és a busz oldalán látható telefonszám tényleg hívható volt. Ha tárcsáztunk, Lana egy hangfelvételen elmondta, hogy a Honeymoon Hotline-on fogja szivárogtatni a dalokat, valamint minden héten a kedvenc TED előadásai lesznek hallhatóak a számon, például az univerzum eredetéről és hasonló izgalmakról.

Ezek a TED előadások annyira mély nyomot hagyhattak benne, hogy még egy jelen idő és múlt idő lehetetlenségéről szóló T.S. Eliot vers, a Burnt Norton is felkerült végül a lemezre, mintha Lana del Rey túl sokat nézte volna a True Detective első évadát, és annyira be akart kerülni a második évadba, hogy gyorsan írt is egy olyan számot (God Knows I Tried), amit simán gitározhatott volna abban a szomorú bárban, ahol a Vince Vaugh és Colin Farrell  annyit üldögéltek. 

Nem akarok igazságtalan lenni, az új Lana Del Rey album közel sem ilyen lehúzós, annak ellenére, hogy ugyanolyan szomorú és vigasztalhatatlan karakter maradt, szóval az az állítás, hogy “nagyon más” lenne ez az új album, nem teljesen állja meg a helyét. Inkább tényleg egy visszatérés ez, úgy látszik ő sem volt annyira elégedett az előző, Dan Auerbach-hal közösen készített Ultraviolence-szel, a megjelenés után rögtön elkezdte összerakni ezt az új lemezt Rick Nowels és Kieron Menzies közreműködésével. Mondanivaló is maradt benne bőven, a szomorúság óriási adagokban ömlik belőle, elég vaskos anyag lett a Honeymoon, 14 dal, több mint egy órában, jó hosszú számokkal.

Az egyik legrövidebb pont az albumot záró Nina Simone-feldolgozás, a Don’t Let Me Be Misunderstood, ami jóval több mint egy dal, amiben Lana Del Rey aztán jól megmutatja, hogy milyen jó hangja van, teljesen új, és majdnem azt írtam, hogy modern hangszerelést kapott a dal, miközben ugye Lana Del Reyben éppen az a bravúr, ahogyan képes egyszercsak behozni egy David Bowie-dalt a semmiből, és a Terrence Loves You közepén a legnagyobb könnyedséggal egyszercsak átvált a Major Tomra. A God Knows I Triedba is totál nem illik a Hotel California, mégis nagyon pontosan megidéz egy hangulatot, és Billie Holidayt is ugyanilyen lazán tudja behozni bármikor behozni a saját világába (The Blackest Day). Van valami alapvető időtlenség a Honeymoon dalaiban, még úgy is, hogy vannak kifejezetten divatosra hangszerelt dalok, a Music To Wath Boys To pont olyan jó alapanyag lehet egy diszkóremixnek, mint amilyen tomboló sikerű Summertime Sadness volt. 

És direkt a végére hagytam a kritikának is címet adó High By The Beachet, ami megdöbbentően tökéletes és fülbemászó dal: a jó kis trapes alapokra énekli azt az egyszerű tényt, hogy szeretne a parton beszívva fetrengeni, így aztán gyorsan ki is kiáltották az új 420-himnusznak, amivel még biztosan nagyon sokat fogunk találkozni az év hátralevő részében. (libor)

Ezeket hallgattuk még a héten

Keith Richards: Crosseyed Heart (2/10)

71 éves korában érezte úgy Ketih Richards, hogy 1992 óta ismét van kedve szólólemezt készíteni és a Crosseyed Heart pont olyan, mint amikor egy rocklegenda dédapai korban úgy gondolja, hogy ír pár új számot, mert hát miért ne. Keith Richards érinthetetlen, szóval simán tehetünk úgyis, hogy wow, mennyire menő, hogy még most is érzi a bluest meg minden, de az igazat megvallva ez az album fájóan érdektelen. Totyogós blues, soul, country vagy reggae (!) próbálkozások, de az első három szám után módszeresen kezdtem egy-egy dalt elnyomni, mert féltem, hogy bele öregszem az unalomba. De hát egy Keith Richards, azt csinál, amit akar, valószínűleg két hét múlva már ő sem emlékszik ezekre a számokra. (sajó)

Beirut: No No No (6/10)

Zach Condon még húsz éves sem volt, amikor kijött a kritikusok, és persze büszkeségénél fogva minden jóérzésű kelet-európai, által körülrajongott Gulag Orkestar című debütlemeze. Azóta kiadott két másikat, majd a 2011-es The Rip Tide után elvált feleségétől, és a felfelé ívelő karrier káros mellékhatásaként szervezete és elméje úgy kimerült, hogy kórházba szállították, és nem csupán koncerteket kellett lemondania emiatt, hanem jóideig még a dalszerzésre is képtelen volt. Szerencséjére, egy török lány személyében, rátalált a szerelem, és némi isztambuli tartózkodás után visszatért New Yorkba, ahol immár élményektől és túlcsorduló érzelmektől feltöltődve megírhatta negyedik lemezének anyagát. Szokták mondani, hogy a szerelmes ember hajlamos elsózni a főztjét, ami Condon és a zenélés esetében valószínűleg épp fordítva lehet: rossz kimondani ugyanis, de a No No No meglehetősen sótlanra sikerült. Az egyébként tényleg csodásan sikerült címadó dalt és néhány társát leszámítva többnyire csupán kellemes háttérzenék sorakoznak az albumon, de ezt most igazán nem róhatjuk fel Condonnak, inkább örüljünk, hogy jól van, és hagyjuk szépen szerelmesnek lenni! (kovács d.)

Mac Miller: GO:OD AM (7,5/10)

Mac Millernek jár a tisztelet. Letette a kemény drogokat, kijött a depresszióból, abbahagyta az MTV műsorát, mert inkább akar zenélni, mint reality sztár lenni. Ennek az összeszedettségnek az eredménye az új albuma, amiben a 23 éves rapper nemcsak Istennek nevezi magát, de tesz is érte, hogy bebizonyítsa ezt a kijelentését. A 70 perces album egy Tyler The Creator számmal indul el, sorban hozza a jobbnál jobb számokat, egyből tudatja, hogy át akarja venni a rapszakma uralmát, a 100 Grandkids-ig pedig meg teljesen beszippant a füves, kurvázós, házból ki nem mozduló életmód. Egyedül a végén ül le egy kicsit a színvonal, az eddig felépített ívét elveszti, ugrálni kezd a stílusok között. Ami miatt viszont még ez az albuma sem tud kiemelkedni a legjobbak közé, az az, hogy Mac Millernek nincs miről rappelnie. Pedig valószínűleg lenne, ahogy ő is mondja az egyik számon, 23 éves korára elég sok mindent megélt már, de erről valamiért nem beszél. Néhány sorban megemlíti a depresszióját, a Weekend-ben elmeséli, hogy milyen a szomorúságát drogokkal elnyomni, de a 17 számból néhány kivételével a legtöbb a pénzről szól, és ezzel 2015-ben már nem lehet kifejezetten újat adni a hallgatónak. (ofner)

Angel Haze: Back To The Woods (6,5/10)

Angel Haze két dolog miatt ismert: minden idők egyik legkínosabb Twitter-beefjéről Azaela Banksszel és mert együtt jár (járt?) Alec Baldwin és Kim Basinger lányával, Ireland Baldwinnal. Mellette egyébként közepesnél jobb rapper, aki egész ügyesen követi klubosabb New York-i hiphop vonalat. A tavalyi Dirty Gold lemeze nem volt rossz és ez a mostani sem rossz, de ennél többet nem igazán lehet róla mondani. 10-15 percig szórakoztató, amikor egy női rapper csak úgy darálja a szöveget, de ez idő után átmegy zavaró hiperaktivitásba. A hangulaton csak ront a sok éneklés, amihez túl jellegtelen hangja van, ráadásul zeneileg ezek a számok magasan a legátlagosabbak. (sajó)

Say Hi: Bleeders Digest (7/10)

Még valamikor 2006-ban fedeztem fel a mára megboldogult Rúgd ki a lekvárt-blogon az egyik máig legkedvencebb számom, a Blah Blah Blaht, amiben egy vámpír egyes szám első személyben vall a szerelméről egy olyan lány iránt, aki vele ellentétben egyszerű földi halandó, így napi nyolc órákat alszik, és amikor beletúr a hajába megáll szinte az egész világ, ő meg, természeténél fogva, legszívesebben kiszívná a vérét, és örök életet adna neki, vagy valami hasonló. A dal Eric Elbogen 2006-os Impeccable Blahs című vámpíros konceptlemezén szerepel, és bár azóta eltelt jó pár év – közben például megvált a még akkor használt, ám jóval hosszabb Say Hi to Your Mom névtől – a szintimániás énekes-dalszerző egy újabb album erejéig ismét visszatért a vérszívós tematikához. (A Say Hi zenéje egyébként több ponton is kapcsolódik a sorozatokhoz, például a Buffy, a vámpírok réme és az Angel ihlette az Angels and Darlas című dalt, két másik száma pedig feltűnt a Gossip Girlben és a Shamelessben is.) Elbogen szerzeményeiben és lemezeiben egyébként tényleg az a legjobb, hogy ha egyet hallott az ember, akkor a bágyadt, otthonhallgatós hangzásáról és az okos szövegeiről már nagyjából bármelyiket felismeri. Ezt bizonyára többen is kiszámíthatónak, vagy 13 év után már talán egyenesen érdektelennek tartják, még úgyis hogy a vicces című Bleeders Digest simán jobban sikerült az utóbbi 3-4 Say Hi-albumnál, pedig bárcsak minden ennyire biztos lenne ebben az átkozott életben, mint Eric Elbogen dalszerzői tehetsége! (kovács d.)