Van jobb, mint Dukai Regina Joy Division-pólója

35 évvel Ian Curtis halála után kiváló új lemezt adott ki a Joy Division romjain alakult New Order. Taylor Swift legutóbbi lemezét Ryan Adams tette nagyon szomorúvá, Peachesnek nincs szüksége hüvelyplasztikára, míg Jack White-ék szupergrupja nem az igazi, a Disclosure  új albumára pedig nagyon jókat lehet clubmatézni valamelyik szabadtéri buliban. Ezen kívül Stas, Kurt Vile, Youth Lagoon, Fetty Wap és Front Bottoms a hét lemezében.

Manapság, amikor Dukai Regina is a H&M-ben vagy a Springfieldben vásárolt Joy Division pólóban szelfizik, már simán el merem árulni: a hideg és többnyire halál negatív Joy Divisonről soha nem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá. Az én együttesem mindig is az energikus, még a melankóliájában is végig otthonos New Order volt. Szegény Ian Curtis nekem egy baromi kellemetlen és idegen figura, akiért felőlem nyugodtan rajongjanak azok, akiknek ez valamiért jó, vagy akiknek azt mondták mások, hogy jó lesz, ők meg elhitték. Még értem is, miért teszik, csinálják csak. Az én emberem viszont Bernard Sumner, aki szerencsére nem valami neurotikus zseni, hanem a hangja és a kisugárzása alapján is kábé az egyik legnormálisabb, legtermészetesebb pasas lehet a világon. Ha cigiznék, rögtön hozzá mennék oda az utcán tüzet kérni, és ha lemerülne a telefonom, biztosan tőle kérdezném meg, mennyi az idő. Sumner hangszíne maga a pozitív semlegesség, amiben szerintem senki, de tényleg senki nem bír semmit felfedezni, ami kicsit is idegesítő vagy zavaró lenne. 

Persze, nem Sumner a legizgalmasabb jelenség a brit zeneiparban, főleg nem lassan 60 évesen, de egyrészt nem véletlenül van itt (a Joy Divison-éveket is beleszámolva) 39 év után is, másrészt hahó, ennek a 39 éves karriernek épp most adta ki szépen csendben dolgozva az egyik legjobb lemezét! Sorolom: a Music Complete az 1989-es Technique óta a legjobb album; a borítója a legjobb New Order-borító; a Plastic az összes valaha volt New Order-szám közül az egyik legjobb szám; az új album első három dala, tehát az első kislemezdalként kiadott, nagyon klasszikusan neworderes Restless, a sötét és kétségbeesett Singularity és a csodásan kidolgozott Plastic pedig a legerősebb első három dal, amit 2015-ben megjelent albumon hallottam. 

És hogy miért jöhetett ez össze pont most? Egyrészt mert végre lelépett Peter Hook, aki hiába volt egy remek, a New Order hangzását alapvetően meghatározó basszusgitáros, de igazából már évtizedek óta magasról szart az egészre, a feszültségek pedig csak megbénították az együttest. Az 1993-as Republic album után Sumner a '90-es évek jó részét inkább Electronic nevű szupercsapatával (Johnny Marr-ral a The Smiths-ből, meg néha a Pet Shop Boys besegítésével) húzta le, a 2000-es évek pedig a Get Ready album kettő darab 2001-es slágerét, a Crystalt és a 60 Miles an Hourt leszámítva igazából teljesen elrepültek a New Order feje felett. Bár én még gimisként pont akkor és pont ezekkel a dalokkal, na meg a VH1-on játszott klipjeikkel szerettem meg őket, az a gitárzene-centrikus pálya, amin akkor jártak, legfeljebb egy érdekes kitérő volt. Persze nem kár érte, főleg, hogy a legjobb videójukat is ekkor csinálták:

Másrészt, és ez talán még fontosabb: nagyon kellett már Gilian Gilbert szintis nagyasszony visszatérése is, aki - női zenészsors - 1998-től gyakorlatilag kiszállt az együttes életéből azzal az indoklással, hogy férjére, a New Orderben doboló Stephen Morris-ra nagyobb szüksége van a többieknek, úgyhogy inkább ő marad otthon a gyerekekre vigyázni. Vele együtt pedig pont a New Ordert izgalmassá és megjegyezhetővé tevő dallamok tűntek el. Mert lássuk be, ez azért eredendően valahol mégiscsak egy szintipop banda, olyan meg nincs rendes, tehetséges szintis nélkül.

A Music Complete mintha az így elpocsékolt évtizedeket sokszorosan visszadta volna a New Ordernek: valami furcsa időtlenségben sűrűsödnek össze Gilbert leporolt 80-as évekbeli szintifutamai a Republic-korszak balearic house-hatásával és a Get Ready/Waiting for The Sirens' Call/Lost Sirens indierockjával. És még furcsább, hogy úgy nyerte vissza az együttes az autentikus hangzását, hogy közben tele van a lemez közreműködőkkel. Tom Rowlands a Chemical Brothersből a Singularity mellett még egy nagyon erős dalba, az Unlearn This Hatred elkészítésébe szállt be, Elly Jackson a La Roux-ból összesen három dalban háttérvokálozik, Iggy Pop pedig a lemezet két részre bontó Stray Dogot morogja és ugatja végig. A legérdekesebb a lemezt záró, és mondjuk zeneileg leginkább idegen Superheated c. dal Brandon Flowers-szel, ám az ő vendégszereplése valójában egy bazi nagy szimblikus New Order-önméltatás, ami egy szép kerek tizedik sorlemezen azért bőven elfér. Flowers az őt világsztárrá tevő együttese, a The Killers nevét ugyanis a New Order 2001-es Crystal c. dalából, pontosabban a dalhoz készült klipben játszó fiktív bandától kölcsönözte, úgyhogy itt volt már az ideje leróni a tiszteletet Sumnerék előtt, és hát tényleg soha jobbkor, mint egy ennyire jól sikerült albumon. Legjobb pillanatok: Plastic, Singularity, Academic, Restless. (panyi sz.)

Ezeket hallgattuk még a héten

Ryan Adams: 1989 (6,5/10)

A Whiskeytownból ismert és szólóban is sikeres Ryan Adams (nem, nem Bryan Adams!!) mindig is erős volt feldolgozásokban: újraértelmezte már az Oasis Wonderwallját, Madonnától a Like a Virgint, a Stooges I Wanna Be Your Dogját, de dolgozott már fel számokat a Black Flagtől, Elton Johntól, a Strokestól, a Backstreet Boystól, a Grateful Deadtől és a Rolling Stonestól is. A szomorú számok felkent prófétája (jézusom, ezt tényleg leírtam?!) most egészen új szintre lépett, ezúttal Taylor Swift tényleg remekül sikerült tavalyi albumát, az 1989-et vette elő és formálta a saját képére. Igen, az egészet, és még a számsorrend is megegyezik az eredetivel. Adams előzetesen csak annyit ígért, hogy a lemezen hallhatjuk majd a Welcome to New York garantáltan legszomorúbb verzióját, illetve azt is elmondta, hogy a feldolgozásai a Smiths stílusában fognak elkészülni. Az újravett dalok melankóliájukban lehet tényleg emlékeztetnek a hamarosan nálunk koncertező Morrissey legendás zenekarára, de azért annál sokkal amerikaibbak lettek – ahogy Adams zenéje is. Az új 1989 biztosan nagyon bejön majd azoknak a Swift-rajongóknak, akik szeretnek éjszakánként szomorú számokat hallgatva autózni, és közben homlokukat az ablaküveghez nyomva bámulni a csíkokat az úton, de Adams szerintem simán jobb számokat ír magától, semmi szüksége arra, hogy idegen tollakkal ékeskedjen – legfeljebb ha tényleg annyira fáj a foga arra az istenverte Grammy-díjra, amit valahogy sosem sikerül megszereznie. Bár a Bad Blood újragondolása miatt már bőven megérte a projekt. (kovács d.)

The Dead Weather: Dodge and Burn (6/10)

Valamiért sokan azt gondolják, hogy a Dead Weather azon ritka esetek egyike, amikor egy kvázi szupergrupp igenis képes időtálló és szórakoztató lemezt készíteni. Szerintem meg a Dead Weather pont az a formáció, ami az említett zenészek legrosszabb tulajdonságaira erősít rá. Jack White maníros gitártrubadúrkodása már a szóló cuccain sem tudott igazán érdekelni, Alison Mosshart meg pont akkor a legrosszabb, amikor leginkább igényli a figyelmet és egyszerűen rátelepszik mindenre. Mi a francnak akkora virtuóz itt mindenki, ha úgyis csak az énekesnőre lehet figyelni, mert mindent túlüvölt?! Ettől még persze, a Dead Weather még mindig jobb, mint a szupergruppok 99%-a, akad egy-két egész vagány szám (Three Dollar Hat, Cop and Go), de ismerve mind a négy zenész munkásságát, a Dodge and Burn csak egy újabb név a zenészek már így is monstre diszkográfiájában. (sajó)

Peaches: Rub (7/10)

Új albummal jelentkezett Peaches, a lendületes zenéjéről, szókimondó szövegeiről és megosztó fellépéseiről híres kanadai énekesnő. Utolsó emlékem az volt róla, hogy törött lába miatt egy rózsaszín tolószékben lépett fel a Szigeten, amit egy anyaszült meztelen hermafrodita nővérke tologatott ide-oda színpadon. Iszonyú szórakoztató showműsor volt, magasan a fesztivál legjobb koncertjeinek egyike, és ha esetleg ezzel az új albummal is útbaejti Magyarországot, akkor valószínűleg hasonlóan zavarbaejtő műsort láthatunk majd tőle. Peaches és zenéjének témái továbbra sem változtak: a Rub című album is nagyrészt a szexről, és azon belül is a Peaches által élvezett szexről szól, ne legyenek kétségeink, hogy az album címének értelmében pontosan mit is kéne annyira nagyon dörzsölni, vagy hogy miért szól egy egész dal arról, hogy Peachesnek nincs szüksége hüvelyplasztikára. De mindezt annyira viccesen teszi, hogy nehéz kibírni röhögés nélkül, amikor Margaret Choval közösen rohangálnak egy szál pöcsben a Dick in the Air klipjében, vagy az amikor egyébként korántsem viccnek szánt Light in Places klipjében a légtornász ánuszából? vaginájából? világít a lézer. Az album nagy gurítása, hogy a Sonic Youth Kim Gordonját is sikerült megszerezni a Close Up vokáljához, és hasonlóan polgárpukkasztónak szánt pankrációs klipjéhez is, és Feist is visszatér egy kis reppelésre az albumot záró I Mean Something-ban. (libor)

Kurt Vile: b'lieve i'm goin down (9/10)

Kurt Vile dolgait a harmadik albuma, a 2011-es Smoke Ring For my Halo körül kezdtem el megkedvelni, de a 2013-as Wakin in a Pretty Daze valahogy már nem tudott lekötni. Ehhez képest b'lieve i'm going downt nemhogy gond nélkül hallgattam végig elsőre, de azóta se tudom igazából abbahagyni. A klasszikus rock, country, folkrock és gitározós-éneklős dalok közül gyakorlatilag nem tudnék olyat mondani, ami minőségben kilógna a sorból. Bár a lemez pár árnyalattal borongósabb az előző albumoknál, ez az ősz közeledtével valójában egy remek hír, ahogyan az is, hogy a korábbi anyagokhoz képest sokkal több zongora és bendzsó fért bele a hangszerelésbe, amiből olyan dalok sültek ki, mint Life like this, vagy a Wheelhouse. Mindehhez ráadásul tele van a lemez kicsit önmarcangoló, önkritikus, de sokszor vicces szövegekkel, amik önmagukban akár közhelyesnek is tűnhetnének, de mivel Kurt Vile írt hozzájuk zenét, esélytelen, hogy ez egy pillanatra is eszünkbe jusson. (stubnya)

Youth Lagoon: Savage Hills Ballroom (7,5/10)

A projekt mögött álló Trevor Powers már korábban is beszélt arról, hogy szerinte a kényelmetlenség és a rossz közérzet mennyire felbecsülhetetlen tud lenni mindannyiunk számára, és hogy az a fránya biztonságérzet mennyire elkényelmesíti az embereket. Ő már csak tudja, hiszen harmadik lemeze azután íródott, hogy európai turnéja alatt kapott egy telefont, amelyben közölték vele, hogy az egyik legjobb barátja vízbe fulladt otthon, az egyik közeli folyóban. Lemondta a turné fennmaradó részét, hazarepült a temetésre, majd nagyokat sétált a környéken, és közben elgondolkodott kicsit az élet meg a dolgok rendjéről – meg persze a zeneszerzésről is kicsit. Már Powers korábbi két anyaga , a 2011-es The Year of Hibernation és a két évvel későbbi Wondrous Bughouse, is óriási mélységek felé vette az irányt (már az emberi elme és lélek vonatkozásában), ez a harmadik viszont talán még az eddigieknél is messzebbre megy. Ez persze nem jelenti azt, hogy az eredmény ettől jobb is lesz, sőt, a zenei komplexitás legtöbbször csak lefárasztja a hallgatót, és elsőre talán a mostani Savage Hills Ballroom is kemény diónak tűnik, aztán néhány hallgatás után szép lassan talán mindenkinek leesik, hogy ez a kényelmetlenség, amit olykor a lemezen is tapasztalhatunk, valóban felbecsülhetetlen tud lenni. (kovács d.)

Stas: Full Moon (8/10)

Stas, vagyis Bendarzsevszkij Sztaniszlav első, MRBL néven kijött urbánusabb lemezét tavasszal már méltattuk a Stenken, első lemeze, a Tales From Liasufam Desert pedig bekerült a kedvenc 2014-es magyar lemezeink közé. És hogy mi ez az egész? Global, vagy tropical bass, ami alatt valami olyasmi basszusnehéz elektronikus zenére kell gondolni, ami mind hang-, mind pedig dobmintákban bátran nyúl bármilyen népzenéhez. Az egyébként egyáltalán nem újdonság, hogy trapet, hiphopot, moombahtont, és hasonló kortárs elektonikus zenéket népzenei motívumokkal keverjenek, Diplo nagyjaból ezzel a képlettel valt a kortárs popzene egyik legmeghatározóbb producerévé. Stas persze ehhez képest egy kevésbé populáris vonalon mozog az eddigi két lemezével, ami hangulatban is borongósabb számokat jelent, mint az életigenlő seggrázásra specializálódot Mad Decent kiadó dolgai például. És ugyanezt a vonalat hozza a Full Moon is, ami sokkal koherensebb lett Bendarzsevszkij tavaszi lemezénél. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem férne meg egymás mellett egy csomó cseles indiai kántálás, brazil gettótechno, meg néhány korrekt hiphop beat. (stubnya)

The Front Bottoms: Back On Top (8/10)

Amikor júniusban a banda bejelentette, hogy átmegy a Fueled by Ramen kiadóhoz, ahol olyan nevek vannak mint a Paramore vagy a Panic! At The Disco, pánik tört ki a twitteren a rajongók között mondván, hogy eladták magukat. Ez a pánik viszont nem tartott sokáig, még a hónap elején megjelent a klipje a West Virginia játékos, énekelhető, szakítós számnak, így fel lehetett lélegezni. Az azonban így is várható volt, hogy a hangzás változni fog, de ez sem okoz csalódást. A Back On Top tele van új hangszerekkel, miközben haladunk végig egy szerelem kibontakozásán, a szakításon és a szakítás utáni néhány hónapon, olyan (a bandától nem várt) újításokkal találkozhatunk, mint motor hangok, trombiták, spoken word, és az egyik számban a Run For Cover kiadó GDP-je is rappel pár sort. Minden újítás és poposodás ellenére a banda nem hagyja el a folk punk gyökereit, még itt is legalább annyira emo, mint az első, I Hate My Friends lemezükön. Egyedül a dalszövegek azok, amik sokszor túl felszínesek, több számnál is beleesik a banda a “mérgezd meg a testemet a szerelmeddel” klisébe, és ilyenkor hangulat függő, hogy nekünk ez most giccses, vagy nem. (ofner)

The Underachievers: Evermore - The Art of Duality (8,5/10)

Az Underachievers az egyik legizgalmasabb újsulis hiphop most New York környékén, ráadásul 2013 óta ez már a negyeidk lemezük, ha a két mixtape-et is idevesszük. A két rapper a keleti parton most annyira pörgő spirituális/pszichedelikus végét fogta meg a klasszikus east coast hiphopnak úgy, hogy közben igyekeznek zeneileg egyensúlyozni a régi és az új között. Ezen a mostani lemezen is megmaradt a sok elvont new age utalás, csak most annyit csavartak rajta, hogy AK és Issa Gold megpróbálja körbejárni a személyiségi dualitás témáját a természetes drogokat szembeállítva a szintetikussal vagy a kivagyi rapper attitűdöt a szociális érzékenységgel. Nem mondom, hogy kifejezetten könnyű lenne dekódolni az Underachievers szövegeit, de szerencsére mindketten állati jó rapperek, így a néha már fárasztó hippiskedés is megbocsátható. A tavalyi albumukhoz képest ez a mostani zeneileg sokkal többet nyúl vissza az ősökhöz, a The Dualist akár egy J Dilla-alap is lehetne a maga kis jazzes mintázásával, de egyébként is feltűnően sok jazzes, zongorás (Chasing Faith) vagy éppen akusztikus gitáros (Shine All Gold) sample fért bele a dalokba úgy, hogy közben a duóra jellemző trapes, agyoncinezett dobalapokkal kombinálják. A kettősséget a dalsorrendben is jól illusztrálják, ahogy a jóval finomabb, nyugodtan nyitószámok után a második felvonás már a tavalyi albumra jellemző agresszívebb, kemény basszusokkal megtolt hangulatra vált. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy szám már bőven túlmutat az Underachievers eddig ismert munkáin, a Star Signs például olyan, mintha egy space rock számban cserélték volna a rockot rapre és a Moon Shotsban hallható vészjósló felvezetés pedig kísértetiesen hasonlít egy régi tévésorozat intrója. Először azt hittem, hogy a Harmadik műszakból vették, de az egy Crystal Method-szám, szóval esetleg ha valaki a kommentekben megmondja, hogy melyik szériából ismerős a Moon Shot kezdése, azt hálám élete végéig üldözni fogja. (sajó)

Fetty Wap: Fetty Wap (3/10)

Mielőtt még valaki azt hinné, hogy a Fetty Wap egy új Subway-szendvics neve, érdemes leszögezni, hogy a New Jerseyben született rapper az egyik legforróbb dolog most az amerikai popzenében, szóval tessék megjegyezni a nevét. Az már egészen más kérdés, hogy mennyire érdemes figyelni őt azon túl, hogy az első nagylemezének megjelenése előtt már egy rakás dallal letarolta a bizonyos szempontból még mindig fontos Billboard-listát az olyan slágerekkel, mint a Trap Queen vagy a 679. A miértre nehéz megtalálni a választ, mert Fetty Wap igazából csak egy sokadik Gucci Mane-követő (a Wap nevet is az ő tiszteletére vette fel), aki fogta a déli trapet és kicsit a saját ízléséhez formázta. Fetty Wap rajong a haiti kultúráért, és le sem tagadharná a kortárs karibi könnyűzene hatását. Már-már nevetségesen széttorzított, vokóderezett, autotune-olt ének, amiből kb. semmi értelmeset nem lehet kivenni, de a dalszövegek egyébként sem izgalmasabbak, mint bármi French Montanától 2Chainzen át az ezredik trapkirályig. Nehezen tudom elképzelni, hogy Fetty Wap ne csak egy legyen a "A hónap érdekes trap előadója"-kategóriában, akiket pillanatok alatt felkap a közösségi média és a zenei blogok, aztán pont azzal lendülettel felejtik el, mert gyorsan itt van a következő különc, aki azért érdekes mert ázsiai, mert furán énekel vagy egyáltalán nincs értelme a dalszövegeinek. Lapozzunk. (sajó)

Disclosure: Caracal (5,5/10)

Szökőévente van csak olyan, hogy egy totál újoncnak számító előadó vagy formáció valami olyat alkosson, amivel meghatározza a következő időszak globális trendjét. Pontosan ez történt a Disclosure-rel, akik rég látott lendülettel robbantak be a küztudatba, hogy aztán rögtön az első nagylemezüket Grammyre jelöljék és elindítsák az újkori UK garage/deep house forradalmat. A fiatal testvérpáros nélkül garantáltan a közelébe sem jutott volna egy Sam Smith, hogy Bond-betétdalt énekeljen és lehet a house-t újra felfedező hipszterek sem topognának délután kettőkor valami szabadtéri bulin két kézzel a Club Matéjukba kapaszkodva. Baromi nehéz lehet ezek után összerakni a folytatást, hiszen a két producer is tisztában van vele, hogy a Settle-lel annak idején popzenei lavinát indítottak el, amiről senki sem akart lemaradni. A Caracal valószínűleg pont ezért lett annyira felemás, mert ugyanúgy meg van rajta a már jól ismert disclosure-ös hangzás a wobblis basszusokkal és 2-step dobokkal, de érezhetően más irányba próbáltak inkább haladni. Már a vendégelőadók alapján is kitűnik, hogy itt jóval kevesebb, egyszerre klub- és rádiósláger lesz, hiszen Miguel, The Weeknd vagy Kwabs mind az indie R&B vonalat képviselik, Lorde meg aztán pláne nem az a reggelig veretős fajta. És itt tűnik ki, hogy a Disclosure retrofuturisztikus brit stílusjegyei nem feltétlenül állnak jól mindenhez, sőt, egyenesen modorossá válik tőle mindenki, aki csak egy kicsit is érzelmes próbál lenni. Mintha egyszerűen piaci alapon találták volna ki, hogy na, akkor most álljunk rá erre az új R&B vonalra, hozzuk el a legismertebb figurákat, aztán mindegy milyen számot írunk, ha AlunaGeorge-ból és Sam Smith-ből releváns előadót tudtunk csinálni, akkor egy Weekndet kisujjból kirázunk. Ez most nagyon nem jött össze, a legjobb számok pont a védjegyükként hangzó Holding On és az Echoes (bár őszintén szólva, ezek egyáltalán nem tűnnének ki egy tematikus DJ-szettből), amikre én is szívesen kapaszkodnék a Club Matémba egy napos késő nyári délután valahol a szabadban, a többihez viszont nincs akkora koffeinlöket, hogy ébren tartson. (sajó)