Pozsony lesz a magyar zene mentsvára

Abban már nincs semmi újdonság, hogy az internet miatt a zeneipar legfontosabb bevételi forrásának számító albumeladások elmaradása drasztikus változásokat hozott. Ilyen például a koncertezés felértékelődése, ami a lemezeladások kiesésével átvette a legfőbb bevételi forrás szerepét. Ennek is köszönhetően nőtt meg a zenei fesztiválok száma, ezen belül a showcase eseményeké is, amikből régebben alig két-három volt egész Európában. Most már ott tartunk, hogy még Szlovákiának is van saját nemzetközi showcase fesztiválja, mi pedig elmentünk Pozsonyba, hogy megnézzük. 

A Waves eredetileg egy osztrák esemény, 2011-ben tartották először és már ott vannak, hogy a keleti régióban terjeszkedve Bécs mellett már Pozsonyban is megtartják. A Waves azonban nem hasonlítható egyik hazai fesztiválszereplőhöz sem, mivel itt alapvetően nem tömegek szórakoztatása a cél, hanem egy zeneipari expó, ahol összekötik a kellemest a hasznossal. A hangsúly itt is a koncerteken van, de az előadók mind feltörekvő, még nem igazán ismert produkciók, a közönség egy részét pedig fontos zeneipari szereplők, promoterek, menedzserek, kiadók és újságírók alkotják. Teljesen jogos a kérdés, hogy

a popzenében mindig kicsit lemaradott kelet-európai régióban mennyire van igény egy olyan rendezvényre, ahol nincsenek nagy nevű fellépők, cserébe két nap alatt 12 helyszínen 120 koncertet lehet megnézni?

A helyszínen kiderült, hogy nem csak hatalmas igény van rá, de ez jelentheti a jövőben a kelet-európai könnyűzene egyik legfontosabb felzárkózási lehetőségét a nemzetközi zeneiparhoz.

Pozsony alig nagyobb vagy fejlettebb, mint egy itthoni megyeszékhely, és hát a szlovák popzene pont annyira marginálisnak számít nemzetközi viszonylatban, mint a magyar. És pont ezért tökéletes hely Pozsony, mert az elképesztően feszes programrend miatt simán el lehet jutni bármelyik klubból a másikba maximum 15 perc alatt. Nincs fűben heverészés, belépés előtti piálgatás vagy hasonlók, minden adott ahhoz, hogy a fesztivál tényleg a koncertekről szóljon.

Nyugat vs. Kelet

A fesztivál első (most nem számítjuk ide a nulladik napot és Mike Skinner DJ szettjét) napján egy konferenciabeszélgetésnek köszönhetően az újságírók is megismerhették a nemzetközi showcase fesztiválok hátterét. A vendégek között volt a liverpooli Sound City, a svájci M4 Music, az észt Tallin Music Week és az austini SXSW, a világ legnagyobb showcase fesztiváljának promotere, szervezője.

A showcase lényege, hogy feltörekvő tehetségek megmutathassák magukat, hátha felfedezi őket egy kiadó, de ez nem feltétlenül merül ki kizárólag ebben, hiszen a fontossága a lemezeladások miatt csökkent, ellenben felértékelődött a koncertszervezőkkel való kapcsolat, aminek köszönhetően kelet-európai együttesek olyan területekre is eljuthatnak, amire korábban nem volt lehetőség. Az észt meghívott be is vallotta, hogy nekik már sokkal fontosabb nagynevű brit vagy amerikai kiadófőnökök helyett kisebb, független nemzetközi szervezőcsapatokkal kapcsolatba lépni, aminek köszönhetően ma már rengeteg észt zenekar megy 10-12 állomásos oroszországi turnéra.

Azt mindenhol kiemelik, hogy ezek nem nagy költségvetésű események, a legtöbb helyen a fellépők nem is kapnak gázsit, vagy csak egységes alapbért, ami a Waves esetében 250 euró volt zenekaronként. Mindenhol fizetik a szállást és gondoskodnak a technikáról, de azért kell az együtteseknek gyakorlatilag ingyen játszani, hogy itt akarjanak lenni, ne a pénz jelentse a motivációt. Plusz magasabb gázsik esetében sok helyen egyszerűen nem érné meg ehhez hasonló fesztiválokat szervezni. Amíg mondjuk Liverpoolban a jegyeladások képezik a bevétel 50 százalékát, addig ez Észtországban alig 15-20 százalék. Ha piacilag indokolt méretű összeget kéne kifizetni mind a 120 együttesnek, akkor soha az életben nem lenne hasonló fesztivál a régióban.

Jól mutatja a térségi különbségeket, hogy ameddig egy brit, amerikai vagy svájci showcase képes magántőkéből, szponzorokból, jegyeladásból vagy fogyasztásból kigazdálkodni a szükséges infrastruktúrát, addig Észtországban 50 különböző helyről kell összekalapozni a pénzt, főleg külföldi kultúrházaktól, állami pályázatokból, nagykövetségektől és EU-s támogatásokból. Az észt példából tökéletesen látszik, hogy

ha Magyarországon valaki hasonló minőségű showcase fesztivált akar csinálni magántőke nélkül, akkor nem elég az állam pénze, szükség van uniós pályázatokra és más országok támogatására. Már ha az állam egyáltalán támogatni akar ilyet.

Persze a Waves a bécsi anyafesztivál (és a Telekom) miatt könnyebb helyzetben van, és megengedheti magának, hogy 4-5 csillagos szállodákban helyezze el a zenekarokat és megérje nekik egy rakás - köztük négy magyar - újságíró kiutaztatása a helyszínre.

Tele vagyunk király zenekarokkal

Európa minden szegletéből hívtak fellépőket a fesztiválra, Magyarországot öt fellépő képviselte. Az feltűnt, hogy többségben vannak az ilyen-olyan indie és popzenekarok, ezzel szemben itthonról jóval karcosabb, gitárorientált együttesek kerültek be a programba. Az Ivan & The Parazolt már korábban elhívták, a többieket azonban arról a listáról választották ki, amit a budapesti Rakéta fesztivál szervezői ajánlottak nekik. A Rakéta ugyan egy ilyen showcase eseményhez még nem mérhető, de ez a szakmai kapcsolat jól jelzi, hogy igenis van érdeklődés a magyar piac iránt, csak ezt érdemes alulról kezdeni, amihez tökéletes hátteret nyújt a Rakéta. Meg is néztük az összes hazai fellépő pozsonyi koncertjét és megpróbáltuk felmérni a helyszínen, hogy milyen Magyarország fogadtatása a Wavesen. Röviden: ritka jó érzés külföldön őrjöngve tapsoló közönséget látni egy magyar zenekar koncertjén.

Zanzinger: Amikor arról érdeklődtünk az akkreditációnál az egyik főszervezőtől, hogy ő személy szerint kiket ajánl, a 4-5 neves felsorolásában helyet kapott a pécsi Micsoda Dániel is. Róla mi is írtunk már többször, például amikor bejutott a legutóbbi Index-dalverseny döntőjébe. Zanzinger egy könyvesbolt-kávézó-kocsma hibridben lépett fel, ami egy tökéletes williamsburgi hipszterparadicsom is lehetne. Zanzinger bluesos, soulos, folkos számai tökéletesen illettek a helyszínhez, a végére szépen meg is telt a környék és vastaps fogadta minden számát. Másnap a szakma szereplőinek tartott különprogram végén még egyszer felléptették, ami azt is jelezte, hogy mindenképpen érdemes figyelnie a szaksajtónak és szervezőknek a pécsi énekes-gitárosra.

Dope Calypso: A legutóbbi albumuk egészen remek volt, ráadásul Kelemen Laci és Sarkadi Miki külön-külön is baromi jó gitárosok, nemhogy együtt. Ők a Fugában léptek fel kicsit korán, ez a hely kb. a helyi Vittula, csak nagyobb és van benne egy tisztességes méretű színpad. Itt kicsit lézengtek az emberek, de abszolút pozitív volt a fogadtatása a magyar garázspunknak és egy később idősávban kicsivel több emberrel valószínűleg hatalmas tombolás lett volna rá, de az az 50-60 ember így is bólogatott bőven.

Umreti Fit: Szintén a Fugában, jóval később kezdtek és az itt összegyűlő már nagyobb számú tömegben többen elkerekedett szemmel figyelték, hogy milyen elképesztően intenzív a szegedi jugópunk. Már az nagyon izgalmas az Umreti Fitben, hogy szegedi zenekarként jugoszláv punkot játszanak szlávul, ráadásul egy folyamatosan 110 százalékos pörgő, minden figyelmet megérdemlő frontemberrel, aki fel-le rohangált a színpadról és egy pillanatig sem engedte, hogy leüljön a buli. Kevés izgalmasabb zenekart láttam Magyarországról az utóbbi időben, és ez a posztpunkos yu wave van annyira egzotikus, hogy egyszer talán külföldön is elkezdjen komolyabb érdeklődést generálni.

Makrohang: A Fuga adott helyet a valamivel keményebb gitárzenéknek, a Makrohang azonban nem egy szimpla rockzenekar, hanem valami egészen nehezen bekategorizálható hibrid. Az alap felállás egy basszus, egy gitár és egy dob, de ezen kívül semmi köze nincs a tradicionális rockhoz. Ha jól tudom, háromból két tag is jazz-zenész, így egyáltalán nem a szokványos dalstruktúrában gondolkodnak, aminek köszönhetően tényleg találó az az önmeghatározás, hogy jazz-zene metálosoknak. Posztrock, noise, punk, metál, csak úgy kapkodtam a fejem, hogy épp mit vesznek elő, miközben olyan hangokat és megoldásokat vetnek be, ami sok hasonló produkciót eltol az élvezhetetlen kísérletezésig, de Makrohang esetében végig érezni lehetett, hogy mindennek megvolt a pontos helye és ideje, illetve hiába nincs ének a zenében, ez az élvezhetőségi szinten nemhogy ront, hanem még több figyelmet enged a többi hangszernek. A rendesen megtelt Fuga közönsége imádta, hangos vastaps, füttyögés és egyöntetű elégedettség közepette mehettek le a színpadról, és ezt a hangorkánt nem az egyre bővülő magyar kontingens keltette, hanem főleg a helyiek.

Ivan & The Parazol: A legismertebb magyar zenekar a helyszínen, ráadásul a Parazolnak a showcase fesztiválok világa sem ismeretlen, nagyon tudatosan építik a nemzetközi kapcsolataikat, turnéznak külföldön, legutóbb például Hollandiában. Ők már a város legmenőbb helyének számító KC Dunajban zenéltek és ha nem is voltak headlinerek, ebben a mezőnyben már az ismertebb zenekarok közé tartoztak. De még ennek ellenére is meglepő, nem csak hogy rengetegen voltak rájuk kíváncsiak, hanem az első két-három sor tele volt olyan fiatalokkal (főleg tinilányokkal), akik ismerték a dalokat, énekelték a szöveget és konkrétan rajongtak a Parazolért. A magyar kollégákkal csak lestünk, hogy az Ivan & The Parazol ennyire népszerű Szlovákiában, de ebből is látszik, hogy érdemes pénzt és energiát fektetni a nemzetközi nyomulásra, mert ha egy Glastonbury-nagyszínpad nem is jön össze, a térségben egész szép kis rajongótábort össze lehet gyűjteni.

Mindenki előtt ott a lehetőség

A magyar zenekarok példája jól mutatja, hogy tényleg érdemes legalább egyszer elmenni egy ilyen eseményre, mert elképesztő méretűre nőtt a piac. Több brit promoterrel és szervezővel is találkoztunk, akik már többször hívtak fellépni például magyarokat Londonba és kifejezetten azzal a céllal jöttek, hogy érdekes együtteseket fedezzenek fel Kelet-Európában, akiket érdemes lehet kiutaztatni Angliába. A nyugati nagyvárosok tömve vannak klubokkal, egyre nehezebb kitűnni a tömegből, ezért sokan alulról építkezve alakítják ki a saját arculatukat, amibe a tehetséggondozás és az egzotikus fellépők futtatása tökéletesen beleillik.

Azt is jól lehet látni, hogy az internetnek és a megváltozott zenefogyasztási szokásoknak köszönhetően többé nem muszáj mindenáron Angliát vagy Amerikát megcélozni. A rendszerváltás óta nem volt olyan magyar produkció, ami képes lett volna ebbe az iszonyatosan telített piacra tartósan betörni, a legtöbben azonban még mindig azt hiszik, hogy Magyarországról egy kis szerencsével ezt el lehet érni. Ez egy tévképzet, amire rá lehet ugyan cáfolni, de az utóbbi pár év itthoni jelenségeit figyelve sokkal életszerűbb, ha a hazai zenészek mernek más irányba nyitni, és a térségből kiemelkedve később egyre nagyobb hangsúlyt fektetni a nyugat-európai jelenlétre, amit aztán majd követhet egy esetleges nagyobb próbálkozás. Ez alatt ki lehet alakítani az annyira fontos nemzetközi kapcsolatrendszert, megismerni a működő zeneipari megoldásokat, külföldi publishing, booking és menedzsment irodákhoz szerződni és a megfelelő tapasztalattal objektíven felmérni, hogy mik a lehetőségei egy adott magyar együttesnek, ha a határon túl is fel szeretné kelteni az emberek érdeklődését.

Ehhez a Waves tökéletes, mert egy litván, szerb vagy magyar előadó viszonylag ritkán kerülhet olyan közegbe, ahol az ember majdnem tettlegességig fajuló vitába bonyolódhat valami idősebb brit szakmabelivel arról, hogy kelet-európában miért punkabb kapitalistának lenni, mint kommunistának, majd kiderüljön róla, hogy ő amúgy Vic Galloway, a BBC rádiós és tévés műsorvezetője, az egyik legbefolyásosabb skót zenei szereplő, aki szintén azért jött, hogy friss tehetségeket fedezzen fel magának. És ki tudja, lehet pont egy szegedi jugópunk vagy pécsi bluesgitáros hallatán kapja majd fel a fejét.