A hét lemeze: Jean Michel Jarre

Aki ismeri az elektronikus zene múltját és kezdeteit, annak a Jean Michel Jarre legalább annyira meghatározó név, mint Giorgio Moroder vagy a Kraftwerk.

Ezért egyértelmű volt, hogy A hét lemezében a francia producer albumáról írunk bővebben, de meghallgattuk még a friss a Deerhuntert, Upor András első nagylemezét, illetve Rauryt, Milót, a Real Liest és a together PANGEA rövidke EP-jét is.

Utat mutatni nem egyszerű, a popzenében meg pláne nem az. Ma már nincsenek új hangszerek, új kábítószerek és régi média, amik trendeket teremthetnének és irányíthatnának. De az első Jean Michel Jarre-lemez, az 1976-os Oxygene maga volt a futurizmus: a méregdrága szintetizátorok hangja, a lézershow-kban gazdag fellépések és az űrszimfóniák sosem látott módon ötvözték az ezoterikus giccset és a high techet. De az elektronika azóta népzene lett. Ma már senki nem fog behugyozni egy Moog-szintetizátor hangjától, főleg ha a laptopja hangszóróján hallgatja.

Az új Jarre-lemezhez nagyjából mindenkit sikerült összeterelni, aki az elmúlt évtizedekben foglalkozott szintetizátorokkal, popos elektronikával, illetve tömény giccsel. Beszállt John Carpenter, Laurie Anderson, az Air, a Fuck Buttons, a Massive Attack, Moby és a Tangerine Dream is. Mivel Jarre-nak van a világ egyik legkomolyabb analógszinti-gyűjteménye, a profi hangzás garantálható volt, a kollaborátoroktól meg elvárhattuk a szakértelmet.

Miért is ne? A sztárparádés együttműködésekből jó dolgok születhetnek: az utolsó A$AP Rocky-albumnak is jót tett, hogy Mark Ronsontól M.I.A.-n át Rod Stewartig mindenki hozzátette a magáét. Csakhogy ott volt egy olyan izé, na, egy közös gondolati áramkör, ahogy az újságírókkal beszélgető dzsessz-zenészek mondják, itt meg nincs. Az Electronica I: The Time Machine címe is inkább azt sugallja, hogy az elektronika sokszínűségét próbálja megmutatni. Ehhez minden feltétel és minden szereplő adott lenne, mégis gyakran úgy érződik, hogy a közreműködők nem inspirálják, inkább korlátozzák egymást.

Az elején még minden oké. A Time Machine erősen bekezd: inkább érzelmes, mint okos tánczene, de már ezen is érződik, hogy nem egy konyhaasztal sarkánál dobták össze, hanem százmilliós keverőpultokon, ma már nem is gyártott analóg hangszerekkel. Aztán jönnek a bajok. Az M83 közreműködésével készült Glory minden filmproducer kedvence lesz, akiknek nincs pénze a Take My Breath Away licencdíjára, de a többiek fulladozhatnak a cukormáztól. Gyors megváltás a Close Your Eyes sunyi, prüntyögős triphopja, amiből egyszerre nő ki a Kelly Watch The Stars és a Tűzszekerek-filmzene, és ez a bizarr kombináció valamiért mégis működik: az Air butácska, autotune-os szövegeihez jól illenek a tipikus jarre-os úsztatások az Oxygene album elejéről.

Az ex-Depeche Mode-os Vince Clarke-kal írt Automatic I-II egy tök egyszerű groove-val indít, látszólag szigorúan monoton ismétlődő futamokkal, de az ügyesen elcsúsztatott ütemek és dallamok miatt könnyű elveszteni a fonalat. Könnyen emészthető, de nem könnyű trükk, keveseknek sikerül; kár, hogy mire élvezni kezdenénk, zavarba jönnek, és lakossági trance-be fojtják az egészet. (Ha azt nézzük, hogy a trance mennyit köszönhet Jarre-nak, mondhatjuk, hogy csak visszanyúlt a saját eszközkészletéhez, de ami a nyolcvanas évek elején még idealista jövőzene volt, az ma már kulturális környezetszennyezés.) 

Aztán jön a Little Bootsszal közösen készített If...!. Mintha a Természetvédelmi Világszövetség rendelt volna a Disney-től egy imázsfilmet, táncoló állatokkal. Irtózatosan profin hangszerelt, kántálós, világzenés trip hop, az összes témába vágó közhellyel. Sajnos ehhez nagyon szerelmes, 16 éves hippinek kell lenni, másképp nem vehető komolyan.

A Fuck Buttons szigorúsága viszont jól érvényesül az Immortalsban. Az ő szintis hangzásukra inkább a doom metál hatott, mint Jarre, mégis befértek a földöntúli, agresszív zenéikkel a londoni olimpia megnyitójára is. Ez a lemez egyik legerősebb száma, mert itt minden közreműködő a maximumát hozhatja. Ez igaz a Suns Have Gone-ra is, de sajnos azért, mert Moby nemcsak a melankóliájával, hanem az énekhangjával is beszállt a lemez egyik leghosszabb számába. Megváltás a Conquistador vérbeli hipnotikus űrzenéje a sejtelmes, szintis bugyborékolásokkal - biztos rátenném egy playlistre, ha egyszer bebélyegezhetnék a Nemzetközi Űrállomáson.

A Travelator Pt. 2-ba Pete Townshend is beszállt, és nem vált a lemez kárára. "Rádióbarát" - lehetne mondani, ha a rádió nem herélné ki a frankó hangzást, ami a számok többségénél sokat hozzátesz az összhatáshoz. Ezután kicsit éles váltás a Tangerine Dreammel közösen készített Zero Gravity szférikus lebegtetése, de ennyi kicsapongás után igazán belefér egy kis biztonsági játék: a new age-es melankóliában mindannyian otthonosan mozognak. Ehhez képest Laurie Anderson, aki már a nyolcvanas években sikerrel kombinálta a kísérleti elektronikát és a költészetet, a Rely on Me-ben csak néhány géphangú sort olvas fel a szintis breakbeat alapokra, pedig ennél Jarre és Anderson is sokkal többre képes. De még ez is kategóriákkal jobb, mint az Armin van Buurennel készített Stardust, ami négy és fél percben elpufogtatja az összes trance klisét, és még akkor se tenném fel egy buliban, ha én lennék Armin van Buuren. A Watching You-ba is hiába szállt be 3D, ez egy Massive Attack-lemezen maximum B-oldalas töltelékszám lenne.

A lezárás szerencsére jobban sikerült. John Carpenterről kevesen tudják, hogy filmzenében legalább olyan erős, mint rendezésben. Már az 1976-os Támadás a 13-as rendőrőrs ellennek is ő írta a zenéjét, és idén megjelent egy új válogatásalbuma, Lost Themes címmel - nem bántam meg, hogy pénzt adtam érte. A Question of Blood lassú, de erőteljes, lezárásra felkészítő szám, az album jobb pillanatainak egyike, szépen kivajazza az utat a leghosszabb számnak, a Train & Rivernek - analógszinti-arzenál, filmzenés hangzások, finoman torzított groove-ok, sok lebegtetés.

Olyan az egész, mintha Jarre számait azok a producerek remixelték volna, akiknek hatott a munkásságára. Ilyen tribute albumokat viszont inkább csak akkor csinálnak, ha az illető már meghalt; innen nézve elmondhatjuk, hogy élő ember még nem kapott ilyen szép nekrológot. Ez még mindig kedvesebb, megengedőbb nézőpont, mint amiatt kárhoztatni valakit, amiért nem tudott évtizedeken át progresszív maradni. Mert a Time Machine nem az elektronikus zene jövőjét mutatja, inkább a múltját, ahova nem annyira érdemes visszavágyódni – hacsak nem az analóg szintetizátorok hangja miatt. (hegyeshalmi)

Deerhunter: Fading Frontier (9/10)

Szerencsétlen Bradford Cox, szinte valamennyi róla cikkben és blogposztban megkapja, hogy ő az a furcsa küllemű énekes, akinek Marfan-szindrómája van (épp mint Paganininek is, valószínűleg), a mellkasán meg egy óriási mélyedés tátong. Pedig az egészségi állapota mindenkinek a magánügye, de ha már itt tartunk, akkor talán sokkal fontosabb megemlíteni, hogy a tavaly decemberi, meglehetősen súlyos autóbalesete után a Fading Frontier az első lemeze, ami megjelenik. Az objektív újságírás keretein jócskán túllépve úgy képzelem, hogy az album olyan élethelyzetekben, illetve olyan élethelyzetekhez íródott, ami alatt az ember valamilyen tetszőlegesen választott kábítószer hatása alatt, arcát a párnába temetve hasal az ágyán, miközben úgy érzi, ráolvadnak a falak, majd a mennyezet, az egész épület, sőt, a város, és talán az egész világ is, majd ebből az óriási cseppfolyós masszából egészen új, állandóan tovatűnő alakzatok formálódnak, amíg véget nem ér a lemez. Ehhez a hatáshoz viszont feltétel nélkül meg kell magunkat adni az albumnak, és hagyni hogy ő legyen a domináns pozícióban. Ez lehet nem könnyű feladat, hiszen a legtöbben úgy hallgatunk zenéket, hogy azokat mindenáron megpróbáljuk beleszuszakolni a saját, vacak kis életünkbe, de előre szólok: ez a Fading Frontier esetében nem fog működni. Ennek eléréséhez lehet többször kell majd nekifutni az lemeznek – ami egyébként nem hosszú, alig több félóránál –, de minden egyes hallgatás újabb és újabb rétegeket tár majd fel előttünk, és ezáltal egyre nagyobb örömöt is vált ki. Úgyhogy vigyázat, mély, felszínes hallgatást nem toleráló anyag, ami talán némi türelmet is igényel, de mindenképp megéri belefektetni az energiát. (kovács d.)

Upor András: Let The Song Work On You (7/10)

Upor András egyike a feltörekvő hazai énekes-dalszerzőknek, méghozzá abból a Lone Waltz kiadóból, amit az Indexen többször is szereplő Zanzingerrel alapítottak. Azonban Zanzingerrel ellentétben Upor inkább az ősblues vonalat képviseli, a valamivel nyersebb, vadabb, improvizatívabb részt. Ez az első nagylemezén is tetten érhető, és aki kifejezetten kedveli a Mississippi deltájának zenéjét, az a Let The Song Work On Youn is talál magának egy rakás húrszaggató dalt ordibálással, hangos-halk váltogatásokkal és természetesen személyes dalszövegekkel, amik valamilyen hétköznapi helyzetet dolgoznak fel. Upor egyébként érdekes figura, mert ugyan hasonló módon énekel, mint azok a régi fekete blueszenészek, akikről a '30-as években még azt hitték, hogy az ördög szállta meg őket. Erre rá is játszik, ami legtöbbször nagyon szórakoztató és képes végig fenntartani az érdeklődést ennek köszönhetően, azonban az angol kiejtésen még bőven lenne mit csiszolni, mert néhol nagyon kelet-európai az ének, amitől kicsit olyan érzésem akadt, mint amikor egy Gojko Mitics szerbként játszott indiánt. Nem a hitelesség hiányzik, hanem egy kicsi letisztultság, aminek köszönhetően nem sejlik fel a hallgatóban a kérdés, hogy nahát, ez lehet nem egy amerikai előadó, pedig a zene az teljesen olyan. Ettől függetlenül ez az album egy kifejezetten érdekes részlete a mai kortárs magyar gitárzenének és egy újabb bizonyíték arra, hogy a Lone Waltzra abszolút érdekes figyelni, mert mindig sikerül valami izgalmasat kiadniuk itthonról. (sajó)

together PANGEA: The Phage EP (5/10)

Miután sikerült körbeszopkodnom az új FIDLAR- és Wavves-albumot, komoly gondban lettem volna, ha a Pangeáról is kiderül, hogy ők is írtak egy fasza lemezt. Nem ez történt, a The Phage pont olyan, mint amilyen maga a zenekar: a kaliforniai kortárs garázspunk élvonalhoz (Wavves, Mikal Cronin, Ty Segall, stb.) képest maximum erős középcsapatnak számít, ami ugyan hozza a laza, deszkázós, önpusztító nyugati hangulatot, az energia is megvan hozzá, csak számokat nem tudnak írni, pláne ha középtempóról van szó. A nyitószám még rendben is van, de utána jön egy borzalmas semmizés, majd egy nevetség szélén egyensúlyozó Paint It Black-áthallás, de a My Head Is Too Righton kívül a többi sem működik igazán, pedig érezni, hogy nagyon próbálják feszegetni a határaikat. Úgy viszont nehéz, ha ezek a határvonalait még újrahúzva is alig térnek el az eddigiektől. (sajó)

Raury: All We Need (6/10)

A 19 éves Raury lemezét azóta vártam, hogy még komoly kiadói háttér nélkül megjelent a God’s Whisper című száma. Nagyon frissnek hatott az egész, nyers, zabolázatlan, könnyen hallgatható, stílusokba nem sorolható zene, ráadásul egy olyan ígéretes, fiatal előadótól, akit az első néhány száma után gyakorlatilag azonnal leszerződtetett a Columbia Records. Ehhez képest az All We Need című első, teljes értékű lemeze első hallgatásra egyértelmű csalódás volt. Sehol sem találtam rajta azt a Rauryt, akit a God’s Whisperben hallottam, najó mondjuk a Revolutiontől eltekintve. Adtam neki viszont egy második esélyt is, és másodikra viszont nagyon kellemes lemeznek tűnt már az All We Need, csak más értékei vannak, mint a fent említett debütslágernek. Mondjuk lemeznek nehéz nevezni, annyira csapongó, de pont ettől jó, simán megfér rajta a traptől kezdve a duruzsolós r’n’b-n és a folkon át a gospelig gyakorlatilag bármi. Ráadásul nemcsak a lemez csapongó, de a számok maguk is, Raury folyamatosan játszik a stíusokkal, és pont ettől lesz végül jó az egész lemez, nehéz ráunni. De ugyanez a baja is, mert odafigyelni is nehéz rá a folyamatos változás miatt, egyben végighallgatva túl sűrű is. Viszont például tökéletes háttérzenéje lehet egy vacsorafőzős randinak. Ha pedig a következő lemezre kevesebb lesz az r’n’b és a prófétaszerep, de több ez a talán csak rá jellemző gospeles, hip-hopos folk, akkor engem tuti megvesz hosszú távra is. Nehéz számot választani ide a lenti hallgatnámba, mert tényleg nincs két ugyanolyan a lemezen, de legyen akkor a God’s Whisperre kvázi válaszoló száma, a Devil’s Whisper. (marczisovszky)

Milo: So The Flies Don’t Come (7,5/10)

Pár évvel ezelőtt, amikor Milónak alig volt pár ezer követője a facebookján, írtam neki egy  üzenetet amiben megkértem, hogy ajánljon egy könyvet amit érdemes elolvasni. Schopenhauertől ajánlotta a Pesszimista írásokat. Ebből már lehet következtetni, hogy milyen irányban mozog a 23 éves wisconsini rapper, meg abból is, hogy az első albumát, az I wish my brother Rob was here-t 19 évesen írta a legjobb barátja emlékére, aki vízbe fulladt egy nyilvános medencében. Az art rap talán legfiatalabb, de mindenképp legköltőibb képviselője alig öt éve alkot, de már kiadott 4 albumot és 6 EP-t, ezeket mind úgy, hogy amellett, hogy kidolgozta és folyamatosan formálja a Milo hangzást, az összes anyaga különbözik egymástól. Az új albumával sem ismétli önmagát, ez eddig Milo legcéltudatosabb (és agresszívabb!) lemeze. Talán most először szólal meg bátran, nem veszik el a saját gondolataiban, hanem határozott kijelentéseket tesz érzékeny témákban, de nem üvölti le a fejünket mint Lil Jon, hanem ellenkezőleg, szinte spoken wordként (pl. a Napping under the Echo Tree egy vers a gondolkodásról) adja át a megfejtéseit. Semmiképp nem háttérzene, a fél órájához képest sokkal időigényesebb, Milo egy költő, minden mondatában el lehet merülni. Közreműködik még a Future Island énekese Hemlock Ernst (aki rappel!), Open Mike Eagle, Mike Ladd, Busdriver, Kenny Segal jazzes, lassú indierap alapjai pedig nem veszik el a figyelmet Milo szövegéről, amit jól is tesz, mert ha van előadó, akinek érdemes figyelni a szavaira, akkor az Milo. (ofner)

Real Lies: Real Life (7/10)

Az elektronikus zenei, londoni trióról az eddig megjelent néhány számuk alapján mindenhol azt írták, hogy a mára gyakorlatilag kultstátuszba emelkedett The Streets által a 2000-es évek elején csúcsra járatott, nagyon urbánus, nagyon angol zenei trendet folytatja, nem is akárhogy. Azért egy ilyen hype-nak nem egyszerű megfelelni, a Real Liesnak viszont az első lemeze alapján nagyon úgy tűnik, hogy sikerült. Úgy hozzák a Kangol-sapkás, Reebok-cipős, kicsit suttyó hangulatot, hogy igazából egyszerre friss és nagyon retro az egész. A nagy elődhöz képest jóval lazább, diszkósabb a zene, sőt néhány szám, mint például a Seven Sisters simán születhetett volna a 90-es évek europop-lázában is, azzal a különbséggel, hogy sokkal finomabban kidolgozottak a vokálok, meg természetesen az üdítően ostoba zenei alapra ráfekszik a visszafogott szövegelés. A mostani esős, őszi időhöz tökéletes zene, míg kint undorító szürkeség van, addig a meleg szobában mehet a buli a nyirkos ruhákban, csak némi sör, meg valami szakadt hangfal kell hozzá, hogy tökéletes legyen az életérzés. (marczisovszky)

Glenn Mercer: Incidental Hum (8,5/10)

A 2007-es, Wheels In Motion című debütálása után ismét szólólemezt adott ki Glenn Mercer, akit leginkább a Feelies zenekarból lehet ismerni, ami a Crazy Rhythms című lemezével nagyban meghatározta a nyolcvanas évek amerikai indie rockját, az azt követő Good Earth pedig annyira időtállónak bizonyult, hogy a Stenk-gárda által is igen kedvelt Real Estate zenekar például máig onnan táplálkozik. A korosodó zenész ezúttal kizárólag instrumentális számokkal jelentkezett, ami elsőre talán kissé meglepőnek tűnhet, de Mercer már a nyolcvanas évek elején is írt zenét egy indie-mozihoz – aminek Smithereens volt a címe, ha esetleg valakiben túlbuzog a kíváncsiság. Mercer most is hasonlóan dolgozott, mint akkor: elsősorban hangulatokat próbált megidézni, és csak másodrangú volt a dalszerkezet. Mint mesélte, az ötletet az adta, hogy rengeteg filmzenét hallgatott, főleg béna horrorok, spagettiwesternek és szörfös tinifilmek zenéi hatottak rá, ami elég jól tetten érhető az albumon is. A lemezre néhány feldolgozás is felkerült: van rajta egy Jimi Hendrix- (Third Stone From The Sun), és egy Brian Eno-szám is (Here Come The Warm Jets), de még az 1939-es Óz, a csodák csodájához írt Somewhere Over The Rainbow is feltűnik, amit a kis Judy Garland énekelt a filmben, és amit ezúttal Mercer formált a saját képére. Ha valaki nem szereti a meglepetéseket, és inkább nyugalmat, illetve harmóniákat vár a zenehallgatástól, vagy egyszerűen csak Feelies- és/vagy Yo La Tengo-rajongó, nagyon jó barátra találhat az Incidental Humban. (kovács d.)