Az népzene, ha a lelátón üvöltenek a szurkolók? Hát persze!

2015.10.21. 12:25

Mi jut eszedbe a népzenéről? Nekem a táncház, a Sebő- meg a Muzsikás-lemezek, amiken felnőttem. Esetleg a bor melletti dalolászások. Pedig az lehet egy futballmeccsen a lelátón üvöltő kórus is, vagy akár egy Youtube-on végigsöprő barkácssláger. Mark Slobin Népzene – Nagyon rövid bevezetés című könyvében elképesztően sok érdekes történet és megközelítés bukkan fel a témában. Mondjuk, hogy milyen volt, amikor csak sötétre festett képű fehérek játszhattak fekete népzenét a szórakozóhelyeken, vagy hogy keveredhetett Dél-Afrikában a német zene az orosszal, esetleg hogy honnan nyúlták le a The Lion Sleeps Tonight című sláger nagy sikerű zenéjét.

Egy kis előzmény: Régizene

Van az a furcsa jelenség, hogy ha valaki sokat ír gasztronómiáról, filmekről, irodalomról vagy akár építészetről, akkor az emberek azt hiszik, hogy ő valóban ért is a gasztronómiához, filmekhez, irodalomhoz vagy akár az építészethez. (Ennek súlyosabb esete, amikor a szerző maga is elhiszi, hogy ért ezekhez, de ez bizonyára nagyon ritkán fordul elő, ebbe most bele se gondoljunk.)

Én nem győzöm hangsúlyozni, hogy bár nagyon érdekelnek a régi zenék, és sokat is írok róluk, valójában tök laikus vagyok a témában.

Ennek ellenére megtalált a Rózsavölgyi és Tsa., hogy elküldené nekem a Nagyon rövid bevezetés zenei könyvsorozatát, ha van kedvem írjak róluk.

Megörültem neki, mert a Régizene című kötetet magam is megvettem korábban, amikor belevágtam a Múltcore-sorozatba. Igaz, előtte kétszer hagytam ott a polcon hosszas tépelődés után, mert nem volt kedvem 2000 forintot kiadni egy kisalakú, alig 150 oldalas könyvecskéért, de végül nem bántam meg, hogy rászántam magam. Nagyon olvasmányos, nagyon lényegre törő és nagyon informatív volt. A legtöbbet persze nem a zenetöri része adta – azt tényleg nem ebből érdemes megismerni –, hanem az, amely bemutatta a régizene-mozgalom alakulását, meg az olyan dilemmákat, hogy most akkor hogyan rekonstruáljunk 7-800 éves zenéket és hangszereket.

A Müpa és a Rózsavölgyi még tavaly indított egy izgalmas zenei könyvsorozatot Nagyon rövid bevezetés címmel. (Ez amúgy az Oxford University Press hasonló című sorozatának fordítása, mely nem csak a zenébe, hanem egy csomó más területre kínál bevezetést.)  

A Régizene című kötet nagyon bejött (lásd a keretest), és mire kiolvastam, a Népzenét is nagyon megszerettem, bár be kell vallanom, nehezebben adta meg magát. Az előbbi könnyed olvasmány volt, az utóbbi kicsit olyan, mintha egy Bevezetés a népzenébe I. című tantárgy egyetemi jegyzete lenne. Helyenként kissé nehézkesen döcögő nyelvezettel, itt-ott a professzor kedvenc témáinak túlhangsúlyozásával.

Na meg néhány kottával, ami éppoly riasztó tud lenni a hozzám hasonló laikus olvasónak, mint egy népszerű kémiai könyvben az egyenletek, vagy egy IKEA-katalógusban, az ebből otthon még fűrészelj le 2 centit ikon. 

Viszont akit kicsit is érdekel a tárgy, az nagyon gyorsan beleszeret. Így történt velem is. Az igazán pörgős témák a történelmi résznél kezdődenek, de már a filozofálgató bevezető fejezetet is érdemes elolvasni, hiszen már maga az alapfelvetés is izgalmas:

mi az a népzene?

A szerző gyorsan le is szögezi, hogy

na ez az, amit nem fog tudni megválaszolni,

és aztán egy könyvre való érdekes példával igazolja, hogy miért nem. Az egész ott kezdődik, hogy a népzene (sőt, tulajdonképpen a nép fogalma is) egy alig 200 éves dolog. Korábban nem nagyon volt különbség aközött, hogy mit hallgatott a nép és izé… a nem nép, ami jelentheti a városi embert, a gazdagokat, az értelmiséget vagy bármit. Viszont nagyon kapóra jött, hogy a XIX. századi nacionalista mozgalmak ezek mentén kovácsolják egybe nemzeteket – melyek korábban nem mindig léteztek.

Maguk a zenék mindig is sokkal jobban kötődtek egy-egy tájhoz, mint egy-egy népcsoporthoz.

Ez a „minden nemzetnek saját népzenét” mozgalom amúgy nem múlt el, a jelenség folytatódott a XX. században épp úgy, mint manapság. Elég csak a Szovjetunióra, vagy akár a volt szocialista országokra gondolni. Románia és Bulgária „egységes”, exportképes népzenei produkcióját például úgy alakították ki, hogy kihagyták belőle a kisebbségeket. Az egykori Jugoszláviában a szemünk előtt zajlott le, hogyan fuzionáltak, majd váltak a különállás szimbólumaivá az utódállamok amúgy nagyon is hasonló muzsikái.

De a népzene nem csak valami nemzeti dologként él a fejünkben, hanem valami nagyon ősiként is, amit megpróbálunk megőrizni eredeti állapotában. Közeben elfelejtjük, hogy

nincs olyan, hogy eredeti állapot.

Ez egy folytonosan változó zenei anyag, amelyről egy pillanatkép készül, amikor épp begyűjtik, amúgy természetesen fejlődik/fejlődne tovább. Arról nem is beszélve, hogy nincs tiszta érintetlen, ősi forrás. Dél-Afrikában például német hittérítők, orosz matrózok és az amerikai jazz zenéje keveredett a helyi hagyományokkal (Istenem, ez már-már úgy hangzik, mint a Három testőr Afrikában legendás kezdőképe). Ez a gumboot, vagyis a gumicsizma. Innen kapta a nevét:

De Angliában is, amikor beindult a XIX. századi balladagyűjtési divat, olyan vereseket gyűjtöttek vissza a nép ajkáról, amiket amúgy egyszer már kiadtak írásban az 1600-as években, és sokan ezek alapján költötték tovább a történeteket.

Apropó gyűjtés! Jellemző volt akkoriban, hogy erősen szűrték, mit rögzítenek: ami nem felelt meg az elképzeléseknek, mondjuk obszcén dolgok történtek benne, a nagy hős nem viselkedett hőshöz méltón, vagy épp a balladának nem volt lég szomorú a vége, arról nem vettek tudomást. De még később is jellemző volt, hogy a népművészetnek a városi emberek fejében élő képnek kellett megfelelnie. Akkoriban nálunk például a nemesi közönség

a hivatásos cigányzenészek által feldolgozott, szentimentális városi dallamokat részesítette előnyben. A mosdatlan, tanulatlan parasztok dalai alantasnak számítottak, egészen addig, amíg Bartók és Kodály zeneszerzői sikerei fel nem nyitották az emberek szemét és fülét.

Jó érzés amúgy, hogy Bartókék neve többször is felbukkan a könyvben, hogy tényleg nem csak nálunk ismert a munkájuk.

A fenti dal a Muzsikás Bartók albumáról való. Ez a lemez számomra egyesít mindent, ami izgalmas a népzenében (még ha korántsem ez a kedvenc Muzsikás-albumom). Szerepelnek rajta az archív Bartók-gyűjtések, azok "komolyzenei átiratai" és az, ahogy azt ma játszák a helyi zenészek. Külön színt visz a muzsikába, hogy Bartóknak nem csak a magyar, hanem a román népzene is rengeteget köszönhet (ez például román tánc), ráadásul mindezt olyan városi értelmiségiek adják elő, akik csak felnőtt korukban találkoztak először ilyen muzsikával. 

Persze voltak helyek, ahol ennél sokkal komolyabb előítéletekkel kellett megküzdeni. Amerikában a XIX. század végén

a feketék még a saját zenéjüket sem adhatták elő a szórakozóhelyeken, azt feketére festett arcú fehérek tehették csak meg.

Az viszont nagyon vicces vagyis inkább viccesen szomorú, hogy a saját koruk elvárásainak megfelelő gyűjtőket miként ítélte el az utókor.

Például a 60-as évek baloldali mozgalmai a századfordulón aktív Cecil Sharpot „burzsoá, prűd, nacionalistának” kiáltották ki, csak mert a feketék zenéje helyett kizárólag az angol népdalok után kutatott. Ugyanakkor Pete Seegert az antikommunisták tették tiltólistára, munkásmozgalmi dalok gyűjtése és feldolgozása miatt.

Na igen, munkásmozgalom és dalok.

Nálunk, a keleti blokkban ez a diktatúra hivatalos propagandájához tartozott, és mindenki joggal utálta. Az USA-ban viszont valóban népdalokként működtek, rabszolgák gospeljeiben gyökerezve, és a mindennapi nyomorúságot dolgozták fel (amiről nálunk csak múltidőben volt szabad énekelni – lehetőleg olyan ritmusban, hogy menetelni is lehessen rá).

A másik furcsa a dolog a népdallal, ami sokunk fejében él, hogy annak nincs szerzője, azt

a nép írta. Úgy kollektíve. Hát azért ez nem egészen így van.

Nagyon sok híres dalszerzőt ismerünk a XX. század elejéről, aki világszerte ismerté vált zenét szerzett. Persze ez már nem csak zenetörténeti, hanem jogi, és nagyon vastagon anyagi kérdés is. Elég csak az egyik legismertebb afrikai dallam, a The Lion Sleeps Tonight néven ismertté vált Wimoweh történetére gondolni.

Az eredetileg 1939-ben lemezre vett slágert mindenki népdalnak tekintette, aminek a legfontosabb következménye az volt, hogy egy fillért nem fizettek Solomon Lindának, miközben több zenekar és kiadó kereste betegre magát rajta. Csak fél évszázaddal később sikerült valami kártérítést kicsikarni a leszármazottainak.

Az a helyzet, hogy akármennyire is nagyon rövid bevezetésről van szó, még nagyon hosszan lehetne sorolni a könyvben érintett témákat. Például hogyan szabványosított a Szovjetunió a népi hangszereket, miért vált hatalmas üzleti sikerré a kelta zene (na meg, hogy egyáltalán mit is takar ez a nehezen megfogható fogalom), vagy hogy miért van tele a világ összes aluljárója pánsípon játszó perui indiánokkal.

Jó kis utazás volt, azóta másképp gondolok a népzenére. Meg a lelátókon kurjongató népzenészekre is.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!