A hét lemeze: The Biebers

A The Biebers szép lassan fontos szereplőjévé vált a mostani magyar popzenének, ezért kézenfekvő választásnak tűnt, hogy a héten az ő első nagylemezüket elemezzük kicsit részletesebben a hét lemezében. Rajtuk kívül lesz még a Ty Segall fémjelezte Fuzz második albumáról, Alex Bleeker Real Estate-tag félig-meddig szólójáról, a San Franciscó-i The Mantles lemezéről, illetve magyar Isle of Man második EP-jéről is.

A Biebers egy érdekes részlete a kortárs magyar popzenének, mert egyrészről Justin Bieberről nevezték el magukat, más részről egy volt tehetségkutatós vezeti az együttest, még sincs az embernek egy pillanatig sem olyan erős ellenérzése, mint az előbb felsoroltaknál általában. Puskás Peti és öccse, Dani már egy ideje viszik a Bieberst, amivel szép lassan elég stabil helyet építettek ki maguknak a itthoni poppiacon azzal a viszonylag könnyűnek tűnő formulával, hogy megpróbálnak olyan popot csinálni, amit egy pillanatig sem kell szégyellni, de közben a rádiós zene iránt kevésbé nyitottak is találnak benne valami szexit.

Ehhez nagyon jó kezdés volt, hogy mind a Stay, mind a Sorry remek kislemezek és sokan kapták fel a fejüket, hogy hoppá, lehet így is csinálni. Emlékszem, én napokig nem is jöttem rá, hogy nem egy nő, hanem Puskás Peti énekel mire valaki felvilágosított. Ez a furcsa genderidegen kettősség meghatározza az egész Biebers hangulatát, valahogy így képzelek el egy melegbulit, ahol a legnagyobb banzájt az elején még szájhúzogatva tiltakozó heterók csapják. Az Isten szerelmére, még egy dal is (Girls Like Boys) van, amiben fiúk lányokat, lányok fiúkat, lányok lányokat, fiúk fiúkat szeretnek. Mikor vállalt be valaki itthon utoljára?

Pedig a Biebersben látszólag nincs nagy megfejtés. Fogták a '80-as évek végi, '90-es évek eleji disco és pop kliséket, kicsit áthangszerelték mai hangzásig, aztán Puskás Peti előveszi a legjobb Gloria Gaynor-formáját és elviszi a show-t. Ezek viszont csak kislemezek, egy rendes stúdióalbumon lehet már annyira nem működik a dolog. Hatalmas tévedés.

Elején még arra gondoltam, hogy abban nincs nagy kunszt, ha kiadsz hét klipes dalt, mögé tolsz két tartalékszámot és megvan a nagylemez. A cím nélküli Biebers-albumon azonban 19 szám (köztük egy rövidebb intró) van, ami nemhogy mai poptól, de alapvetően az egész zenepiactól eltérő hozzáállás, hiszen ennyi dalból vannak, akik simán kiadnak akár 2-3 lemezt is. Látszik is az igyekezet, hogy ne csak a már ismert számokra jusson figyelem.

Felesleges is nagyon ragozni az olyan már bejáratott dalokat, mint a Stay, a Sorry vagy az indexes dalversenyt is megjárt Rhythm of Joy, sokkal érdekesebb, hogy mit kezdtek a többi idővel. A Biebers egyik érdekessége, hogy kicsit kiérezni a két Puskás némileg eltérő ízlését. Peti nyilvánvalóan vonzódik '80-as évek popénekesnőihez, Dani viszont a kötelező szintipop-synthwave dolgok mellett a mai klubzenékre is vevőnek tűnik, legalábbis erre enged következtetni a műfajtól szokatlanul morcos hangszerelés. És miközben pont ez az izgalmas, néha itt viszik túlzásba. Például a B.I.E.B.E.R.S. éneke hiába hasonló, mint a többi dalban, a vokál alá valamiért ilyen poszt-Justice veretős electro house került, ami nem annyira klappol együtt. Vagy ott van az egyébként nagyon hatásos Girls Like Boys, ami egészen a szándékosan (?) über '80-as évek végi fehér ember rapig szórakoztató, de onnantól kezdve nehéz megítélni, hogy ez most vicc vagy sem. Ugyanez a helyzet Cameo Word Upjával, amit sikerült úgy feldolgozni, mintha a '80-as években lennénk, miközben maga a dal is 1986-os, szóval nem értem az egészet.

Más részről viszont ott vannak az Irie Maffiás Kemon közreműködésével készült keményebb klubzenék, az enyhén Rudimentalt koppintó amen breakes Break Out, vagy a Something 'Bout You Baby, ami egyenesen a Club 54-ben készülhetett. Valahogy így képzelem el minden reklámos álmát, amikor megrendelő valami egyszerre retrót mégis újszerűt szeretne. Egyik oldalról klasszikus '80-as évek pop, a másikról meg valamiféle szintipop, kortárs klubzenei és synthwave hibrid, amibe befér egy egygitáros dal vagy akár egy jungle sláger.

Őszinte szólva még mindig nem tudom hova tenni az egészet, mert kifejezetten rühellem a '80-as évek nagy részét, itt mégis működik nekem. Jó, lehet musicales hozadék, hogy Puskás Peti sokszor túlénekli a dalokat és túlzottan rátelepszik egy-két számra, de pont ez az életidegen túlzás, ami szexivé és szórakoztatóvá teszi a Bieberst, hogy nyíltan lemernek nyúlni a disco és a pop legismertebb alapjaihoz, majd itt-ott hozzáteszik a saját találmányaikat.

Gondoljunk bele, hogy mi lenne itthon, ha az a ki tudja hány évadnyi énekversenyes zenész nem akarna feltétlenül bóvli tucatszámokat írni a VIVA tévére, hanem egy rendes koncepciót kitalálva, tudatosan építkeznének, miközben egy pillanatig sem akarnak innentől kezdve nagyon undegroundnak tűnni. Nekem semmi bajom azzal, ha valaki a világ legjobb popzenéjét akarja csinálni, sőt, még arra is megkérem, hogy ne a négy fal között tegye, hanem nyugodtan vonuljon csak fel vele az utcán, az Andrássyn, a fesztiválokon és bárhol. 8/10 (sajó)

(a teljes lemez meghallgatható a Recorderen keresztül a Deezeren)

Fuzz: II (7/10)

Ty Segallban sok egyéb mellett az az egyik legjobb, hogy stabilan 2-3 lemezt szállít évente, hol szólóban, hol zenekarral, hol valami side projecttel. Ez most az utóbbi, ráadásul nem is az első Fuzz-album, de igazából lehetne az is. Pont ugyanazt érzem, mint a debütnél, hogy itt van egy állati jó énekes-gitáros, aki mindent tud a gitárokról és a pedálokról és mellé remek zenész is, szóval csinálhat bármit az nehezen megy egy bizonyos szint alá. Épp egy fokkal jobb, mint az előző, itt végig olyasmit érezni, mintha Jimi Hendrix beszállt volna korai Black Sabbath-ba csak fű meg kokain helyett keményen ráálltak Ozzyval a speedre. Nem egy könnyű hallgatnivaló, mert ugyanúgy van rajta másfél perces, mint negyedórás dal, de Segall annyira ért az azonnal megcsapó keményebb riffekhez, hogy igazából tök mindegy azon kívül mi történik. Tökéletes zajongás a háttérben, de ha ütnek se tudnék egy konkrét számot felidézni a sokadik hallgatás után sem. Az viszont már biztossá vált, hogy Ty Segall a Fuzzban élhetii ki az összes benne maradt stoner gitártémát. (sajó)

Alex Bleeker and The Freaks: Country Agenda (7,5/10)

A Real Estate tagjai biztos nem unatkoznak: tavalyi, Atlas című albumukat beválogattuk az év legjobbjai közé, majd nagyon szépeket írtunk a gitáros, Matt Mondanile idei, Ducktalis nevű projektjével kiadott lemezéről is, míg az énekes-gitáros, Martin Courtney jövő héten ad ki szólólemezt, most pedig megjelent a basszusgitáros, Alex Bleeker harmadik, saját névvel kiadott albuma is. Bleekerről egyébként a különböző fórumokon valóságos legendák keringenek, hogy mennyire elképesztően kedves és közvetlen pasas, ami egyébként a zenéjén is remekül átjön. Semmi hülye manír nem jellemzi, csak a végtelen egyszerűség és azok a békés, szeretetteljes harmóniák, ami miatt nyugodt szívvel nevezhetnénk ezt a szőrös-pocakos pacákot akár az amerikai indie rock Bob Marley-jának is. Legújabb lemeze pedig tényleg szintlépés lett az eddigiekhez képest: a korábbi két album még inkább Bleekerről és néhány háttérbe húzódó kísérőzenészről szólt, a Country Agenda azonban már egy igazi, szervesen működő folk-rock zenekar képét mutatja, így ezentúl simán hívhatnánk őket nemes egyszerűséggel akár The Freaksnek is, ha nem létezne már ilyenből négy is a világon. (kovács d.)

The Mantles: All Odds End (9/10)

Szerintem kétféle jó rockzene létezik: az egyik a konvencionálisan badass rokkolás, ami lehet tökös, férfias, misztikus, metszően gonosz, vagy bármi hasonló, a másik meg elragadóan kedves és bájos, amit az ember  legszívesebben a valós vagy képzeletbeli kishúgával együtt hallgatna, miközben uzsonnaidőben puha teasüteményeket mártogat langyos tejbe. A San Franciscó-i Mantles is az utóbbi iskolát követi, csupa vegetáriánusból áll, a basszusgitáros például croissant-t árul a városban, az énekes-gitáros meg egy turné alatt, Belfastban, Szent Patrik napján megkérte a doboslányt, aki természetesen igent mondott, és azóta is boldog házasok. Hát el lehet ennél tüneményesebbet képzelni?! Nehezen, ráadásul a zenekar harmadik lemezén is kiválóan hozza a már jól megszokott formulát, amiben szívhezszólóan búg a szintetizátor, kellemesen csilingelnek a gitárok, és amit olyan őszinte amatatőrbáj leng be, amitől szinte lehetetlen nem ellágyulni. A Mantles ráadásul nem is nagyon szeretne profivá válni vagy folyamatosan turnézni, és azt is nehezen fogják fel, hogy egyáltalán vannak, akik hallgatják őket. Márpedig amíg ennyire megronthatatlanul tiszták maradnak, addig egész biztosan nem tudnak majd rossz lemezeket készíteni. (kovács d.)

Isle of Man: II (6/10)

Az Isle of Man Matos Gergely egyszemélyes házi projektje és - ahogy a cím mutatja - ez már a második EP-je. Ez a rövidke öt dalt tartalmazó lemez arra pont jó, hogy nagyjából betekintést nyerjünk az Isle of Man világába, ami valahol az experimentális és pszichedelikus között egyensúlyozik, hol egyik, hol másik irányba dőlve. Nekem egyelőre ez még nagyon kísérleti, a gyengébb angol kiejtést hiába bújtatja mindenféle effekt mögé, azért kihallható, ahogy sok számnál nem igazán lehet megállapítani, hogy konkrét dalokról vagy csak egybe folyó masszáról van szó. Ennek ellenére a II egyáltalán nem rossz, sőt, aki kifejezetten vevő nem szokványos dalstruktúrára és megoldásokra az lehet elég hamar besüpped a lemez hangulatába. Nekem annyira nem sikerült, az egyik számnál konkrétan még meg is ijedtem egy sikító, széteffektelt ajtócsengőre hasonlító hangtól, de lehet bennem van a hiba. (sajó)

(lemezt a Recorderden lehet meghallgatni)