A Beatles sohasem lesz ciki

Az Ivan & The Parazol furcsa jelenség a magyar könnyűzenében. Pár éve akkor tűntek fel, amikor a bluesrock és a vintage rock épp nagyon jött fel külföldön, ők pedig ezzel párhuzamosan hamar egyre komolyabb figyelmet szereztek itthon. Az ilyen revival műfajok azonban nem tartanak sokáig, ráadásul Magyarországon amúgy sem túl hálás feladat angolul énekelni. Az Ivan & The Parazolnak erre sikerült rácáfolnia, és nemcsak rendszeres fellépői az itthoni fesztiváloknak, de több helyen már nagyszínpadon játszanak. Novemberben megjelent a harmadik nagylemezük, mi pedig az együttes három tagjával elmentünk Solymárra, hogy a billentyűs házi stúdióvá alakított bungalójában beszélgessünk.

A zenekar két tagjával 2013-ban már interjúztam egyszer, és akkor is úgy tűnt, hogy ennyire tudatosan építkező együttest ritkán látni itthon. Azóta szép lassan fontos szereplői lettek a hazai könnyűzenének, a tagokkal pedig kifejezetten jó kapcsolat alakult ki. Ezért nem akartam csak úgy leülni valamelyikükkel valami budapesti kávézóban, hanem ennél különlegesebb helyszínre esett a választás: Beke István billentyűs solymári bungalójára, ahol nemcsak az új albumukat készítették részben, de dolgozott már itt a fél magyar underground a Middlemist Redtől a Fran Palermóig.

Már bőven este érünk ki, amikor felmászunk a zenekar három tagjával, Vitáris Iván énekessel, Balla Máté gitárossal és Beke Istvánnal a házhoz. Mint az amerikai tinifilmekben, olyan belülről a pár négyzetméteres stúdió: pár ágy, a falon és bútorokon mindenhol különböző zenekarok firkálmányai és egy rakás mikrofon, erősítő és más hangcucc. Kicsit körbevezetnek, elhelyezkedünk, majd elhangzik egy nagyon fontos kérdés.

Bex, ugye most lehet bent cigizni?

– kérdezi a gitáros, majd a beleegyező választ követően pillanatok alatt változik át a hely tipikus rockzenei rejtekhellyé. Gomolygó füst, felszisszenő sörösüvegek és egy üveg whisky a biztosíték, hogy biztosan ne csak egy másfél órás PR-interjú legyen a ma esti találkozónk vége.

A nemzetközi kapcsolat

A rendszerváltás óta megannyi magyar zenekar próbálkozott külföldön, majd a 2000-es évektől már egy valamivel átgondoltabb koncepció alapján próbáltak többen is markánsabb jelenlétet kialakítani a nyugati piacon. Ám hiába volt kint több magyar zenekar az austini SXSW fesztiválon, és szerepeltek egész sokan a zenéjükkel amerikai sorozatokban, az áttörés csak nem jött meg. Ez igaz az Ivan & The Parazolra is, amely megfelel mindkét kitételnek – csak annyi különbség, hogy nem álltak meg ennél a két pontnál, hanem még tudatosabban folytatták tovább. Ennek az egyik apró jele, hogy most ősszel a szlovák rajongók már direkt Parazolra mentek a pozsonyi Waves fesztiválon.

Mielőtt még bármi titkos terv vagy összeesküvés-elmélet előkerülhetne, Iván eléggé leegyszerűsíti a dolgokat. A zene ugyanúgy egy iparág, mint minden más, így megvannak a saját körei, szabályai, rendszere, illetve az a metódus, amit követve tudsz érvényesülni. Iván ezzel kapcsolatban külön kiemeli az itthon is sokszor jellemző reakciót.

Hogyan mondhatod rá, hogy piac? Meg hogy ez munka? Bocsi, de ebből élünk, és az semmit nem vesz el a művészeti értékből, ha mi ezt figyelembe vesszük.

A külföldi koncertek, turnék és rendszeres jelenlét a szakmailag fontos showcase eseményeken segített nekik megismerni a mai zeneipar működését. Ez iszonyatosan lassan megy, rengeteg pénzt, időt és energiát vesz igénybe, miközben a siker egyáltalán nem garantált. Ezért voltak ott Pozsonyban, Austinban, a New York-i CBGB-n, és mennek jövőre a legnagyobb európai showcase-nek tartott hollandiai Eurosonicra is.

Persze ilyenkor azonnal előkerül a pénz kérdése, és meglepve hallom, hogy a főként huszonévesekből álló zenekar nagy része még mindig a szüleinél lakik, egyáltalán nem mondanak igent minden szponzorációs megkeresésre, és a Parazolból származó bevétel túlnyomó részét visszaforgatják, hogy eszközöket vegyenek, és hozzáértő emberekkel dolgozzanak. Ettől függetlenül egyáltalán nem érzik kínosnak, ha mondjuk egy céges bulin játszanak.

„Nekem nem fáj az, ha a Sportarénában a Tankcsapda előtt nem tudom hány ezer Mol-alkalmazottnak kell játszani. A művészetet ők is szeretik és értékelik, a fellépés költségét pedig megfizetik, sőt, még jobban is, mint mások.”

Iván szerint addig nincs ebben semmi gáz, ameddig nem kell mondjuk a cég kitűzőjével fellépni, kellemetlen, nem önazonos dolgokban részt venni – és egyébként is, ha például Magyarország minden Mol-kútján ott van az albumuk, az csak jót tesz a zenekarnak.

Legyünk büszkék a magyar popzenei hagyatékra!

A Parazol is egyike annak a mostani popzenei generációváltásnak, aminek köszönhetően a Wellhello, Halott Pénz vagy a Punnany Massif például meg tud tölteni nyáron egy tízezer fős szabadtéri helyet. Itt próbálnék rákérdezni arra, hogy a korábbi viszonyok tükrében ez most jó-e vagy sem, de hamar áttérünk arra, hogy mit is jelent a pillanatnyi siker.

Sok magyar zenekar volt a '80-as években, akik állati népszerűek voltak, tökéletesen lemásoltak minden akkor divatos dolgot, több ezer ember előtt játszottak, ma viszont senki sem veszi elő a zenéjüket. Nem volt benne tartalom, csak a pillanatnyi állapotnak szólt, aminek köszönhetően 25 évvel később már senkit sem érdekelnek.

Azt azért hangsúlyozza, hogy nem irigyek, és valószínűleg nem is lesznek soha ezen szinten, de ez nem is cél. Akkor viszont adja magát a kérdés, hogy meddig akarnak angol nyelvű dalokkal a nyugati piacra is figyelni, hiszen soha nem volt Magyarországon olyan zenekar, ami kizárólag angolul énekelt volna, és megtöltött legalább egy Budapest Park méretű helyet. Ettől függetlenül már készülnek jövőre egy kizárólag magyar dalokat tartalmazó kiadványra, amin az egyik angol számuk magyar nyelvű változata is szerepel Bródy János szövegével.

Persze sokan mondták már Magyarországon, hogy irány a nyugati piac, aztán angol nyelvű dalok után hamar magyarra váltottak. Ilyenkor szoktak ujjal mutogatni a zeneszakmán belül, hogy na, tessék, ők is megpróbálták, aztán rájöttek, hogy itthon könnyebb. Balla Máté szerint ez náluk azért más, egyszerűen csak szerettek volna egy magyar nyelvű anyagot, ahogy korábban is voltak ilyen számaik.

Miközben az Ivan & The Parazolt általában az angolszász gitárzenéhez sorolják, nagyon erősen kötődnek a magyar beatkorszakhoz. Ez különösen igaz a frontemberre, akivel minél többet beszéltünk Szörényiékről, Schusterékről vagy Presserékről, annál ostobábbnak éreztem magam a témában. Majdnem egyidősek vagyunk, Iván mégis olyan átéléssel, olyan apró részletek ismeretével beszél a hőskorról, mintha ő is ott állt volna csőgatyában a Tabánban, amikor egy meg nem nevezett zenekar annyira tartott az egyre népszerűbb P. Mobiltól, hogy inkább szabotálták a koncertjüket ilyen-olyan apró kiszúrásokkal. Mai fejjel kicsit nehéz érteni, hogy miért, de Iván szerint a közhiedelemmel ellentétben a régi nagy magyar rockzenekarok egyáltalán nem az Emerson, Lake & Palmert, Beatlest, Rolling Stonest vagy King Crimsont másolták, hanem sok esetben megelőzték a nyugati trendeket. De szerinte még az se számít, ha az LGT hasonlít a Chicagóra, mert akkor is írtak például egy Bumm! nagylemezt, amin pontosan tíz, ma is ismert sláger van.

Szerinte az sem igaz, hogy ezek a zenekarok csak az akkori szocialista rendszer miatt lehettek ilyen népszerűek. Az Illésnek is voltak olyan számai, amik soha sem jelenhettek meg, de nem is nagyon tudnánk hasonló kaliberű énekest mondani, mint Szörényi Levente. Sőt, szerinte Erdős Péter – aki persze a rendszert szolgálta – stratégiáit tekintve nem sokban tért el egy mai modern zenei menedzsertől, lényeges különbség viszont, hogy ha akkor valamire azt mondták, hogy nem, akkor az tényleg nem jelent meg, ezzel megakadályozva más együttesek felfutását. Ráadásul ezeknek a zenekaroknak a hatására jött létre egy rakás más fontos együttes a későbbiekben.

Ahogyan az Oasist inspirálta a Beatles, majd az Oasis a brit indie rockot, úgy ezt itthon is le lehet vezetni. Ezért szerintem, ha egy magyar zenekar tényleg népszerű akar lenni, akkor érdemes tisztában lenni a magyar elődökkel.

Valahol itt kezd a beszélgetés egy enyhén alkoholos hangulatot venni, amikor egymás szavába vágva érkeznek a legnagyobb okoskodások kortárs rockzenekarokról, piócaként tapadó rajongókról, a túlságosan kicsi zenei színtérről itthon, és ekkor derül ki az is, hogy Beke István billentyűs a Parazol és produceri munkái mellett autószerelő, fizikát és kémiát tanít, sőt templomi kántor is volt már, illetve saját maga építi az erősítőit. Az meg tényleg csak a jéghegy csúcsa, hogy életemben először hallottam tőle olyat egy interjún, hogy

nekem az 1750-es évek óta nem igazán mutat újat semmilyen zene.

A Beatles soha sem lesz ciki

A Parazolnak azóta megjelent a harmadik nagylemeze The All Right Nows címen, amin párszor szépen végig is megyünk. Az feltűnő, hogy mennyivel érettebbek a számok és dalszerzői szempontból jóval előrébb tartanak, mint a hasonló műfajban mozgó kortársaik itthon. Ez egyrészről köszönhető Iván magyar beatkorszakos őrületének, másrészről viszont a zenekar most érte el a Beatles-korszakát. Na, de ki veszi még elő a Beatlest példaként 2015-ben?

Hogy lenne már ciki a Beatles?!

– akadnak ki nekem szinte teljesen egyszerre arra a felvetésemre, hogy mennyire snassz már a 21. században a '60-as évek jól öltözött Angliáját hozni. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a Beatles örökre megkerülhetetlen zenekar marad, amihez soha sem lesz béna dolog visszanyúlni, legyen szó a '80-as évekről vagy napjainkról. Közben a háttérben szól a lemez, és a végtelenül meggondolt profinak tűnő Ivánhoz és a tudományosan kikezdhetetlen Bexhez képest jóval szabadabb felfogásúnak tűnő Mátéból kibukik:

Ezt hallgasd! Konkrétan megálmodtam ezt a számot. Álmomban a barátnőmmel veszekedtünk, mire bejött az apja, és berakott egy kazettát, amin ez szól, ami most is. Rögtön felébredtem, megjegyeztem, és később dal lett belőle.

De nem ez az egyetlen személyes töltetű dal, később előbukkan egy olyan is, ami azokról a fiúkról és lányokról szól, akik már nem járnak Parazol-koncertre, mert már túl sokan járnak. Mindent összevetve kicsit úgy érzem, hogy ez az album sem lóg ki túlságosan, nagyjából hasonló hangzást hoz, mint az eddigiek. Ezt még a zenekar is elismerte egy interjúban, hogy nem akarnak 90, inkább csak 45 fokos fordulatot, mert ők ezt pontosan így élvezik. Hiába hebegek-habogok, hogy ez mégis kit fog érdekelni a negyed-ötödik albumnál, a többiek elég hamar leállítanak.

Imádjuk ezt, ragaszkodtunk a hangzásunkhoz, és nem érezzük úgy, hogy nekünk feltétlenül radikális irányváltásokra lenne szükségünk. Szerencsére a közönség ezt továbbra is értékeli, vagyis bőven megvagyunk a saját kereteinken belül.

A zenekarral kapcsolatban azért gyakori kritika, hogy sokszor önbálványozónak tűnnek, főleg a közösségi médiában. Megvárom, amíg legalább a whisky háromnegyede elfogy, és rátérek erre. Mindhárman felkapják a fejüket, de ahelyett, hogy vörösödő fejjel kérnék ki maguknak a feltételezést, meglepő őszinteséggel és önbizalommal válaszolnak.

Miért ne emelnénk ki külön, hogy mi vagyunk az első magyar zenekar, akik kétszer szerepeltek az egyetlen hazai zenei magazin, a Recorder a címlapján? Elképesztően büszkék vagyunk rá, ahogy arra is büszkék vagyunk, ha Bródy János feljön zenélni hozzánk a színpadra, vagy kisfilmet forgatnak rólunk. Ha ezeket megtehetjük, akkor miért ne tegyük meg? Leszarom, hogy ez másokat esetleg zavar, nekünk akkor is jól esik.

És valóban, mert a beszélgetés alatt kiömlött sörtől, whiskytől és folyamatos dohányzástól bűzlő házikó dekorációi között itt-ott feltűnnek korai Parazol-plakátok vagy -relikviák, mint mondjuk egy nagyon régi koncerté, ahol a Supernem előtt léptek fel.

Nagyjából azzal a tervvel utaztam ki Solymárra, hogy egy intenzívebb beszélgetéssel kiszedek a srácokból olyan dolgokat, amiket eddig máshol nem sikerült. Hiszen minél népszerűbb valaki, annál megosztóbb is itthon. Minél több a tinilány az első sorokban, annál több a karba tett kézzel leghátul tüntető károgó, hogy ezek hogy néznek már ki, miért képzelik magukat Rolling Stonesnak, meg egyébként is, miért olyan nagy szám negyvenéves zenéket elővenni és kicsit átdolgozni. De az igazat megvallva pont az derült ki, hogy a húszas éveikben járó srácokról van szó, akik elképesztően szerencsés helyzetben vannak. Azt csinálják, amit szeretnek, és ha kicsit soknak is tűnhet a manír és a korábbi évtizedek visszaköszönése, ennek pont Magyarországon nem kellene zavarnia senkit, ahol a rapzene még mindig 15-20 év, a metál meg még annál is nagyobb késésben van.

Talán pont azért sikerült kitörniük az elkerülhetetlen epigonszerepből, hogy ők ezzel a kezdetek óta tisztában vannak, sőt, tudatosan fordítják előnyükre. Nem próbálnak meg kínkeservesen undegroundok maradni és úgy tenni, mintha nem akarna minden kezébe gitárt, mikrofont vagy dobverőt vevő gimnazista rocksztár lenni. Persze Magyarországon egészen más lehetőségek vannak ebből a szempontból. Szóval miért lenne gond, ha a már ismert utakat járva, profi, átgondolt üzleti hozzáállással próbálnak meg betörni arra a piacra, amire azóta sem sikerült senkinek itthonról?

Az Ivan & The Parazol egyelőre az a kivétel, ami az elmúlt öt évben folyamatos fejlődésen ment keresztül, és a tagok egy pillanatig se csinálnak vagy kommunikálnak mást, mint a legelején.

Rocksztár addig vagy, ameddig felmész a színpadra, és amikor lejössz. Ha az életben próbálsz az lenni, akkor valószínűleg szimplán seggfej vagy

– mondta az este folyamán Iván, amivel tökéletesen keretbe foglalta az együttest.

November 20-án jelent meg a zenekar harmadik nagylemeze, a The All Right Nows, amit legközelebb egy kétnapos A38-as bulival ünnepelnek december 3-én és 5-én. Előbbire minden jegy elfogyott, de a szombati eseményre még akad belépő.

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!