Ha van stílus, ami bejön nekem, az Hendrix

Stravinsky szerint Vivaldi ugyanazt a hegedűversenyt írta meg élete során háromszázszor. A sok versenymű közül a legnépszerűbb a Négy évszak névre hallgató lett, amelyről egyáltalán nem állítható, hogy a legjobb lenne. Mindenesetre a legnagyobb példányszámban eladott lemezek egyike éppen az a Négy évszak felvétel, amin Nigel Kennedy játssza a szólót . 

Nigel Kennedy elég keresetlenül fogalmaz. Pedig már visszavett abból az álproli, keménykedő, fiatalos hangvételéből, ami korábban jellemezte. Elég jól érzi, hogy közel hatvanévesen már nem áll annyira jól neki. Kevesebbet  bazdmegel, de még mindig úgy beszél, mint egy külvárosi vagány. Mintha Dél-London veszélyes övezetében nőtt volna föl, mondjuk Brixtonban. Holott Brightonban, a kedélyes fürdővárosban született, zenészcsaládba.  

Az októberben megjelent új Négy évszak verzióját koncertturnéval ünneplő hegedűs két koncertet is ad majd december 14-én az Arénában, a Virtuózokból ismert zenészek közreműködésével. Telefonon beszélgettünk, egy próbán hívtam, úgyhogy ő visszahívott. Este fél tíz után. 

Kérdezhetem kényes témákról is? 

Mire gondolsz? 

Politika. Család. 

Persze, ember, hallod, nekem nincs tabutéma, nem játszom meg magam, ha rendesen kérdezel, akkor felelek. Ha érdekesnek találod, mit gondolok a politikáról, akkor szívesen beszélek arról is. 

Akkor kezdjük az elején, a gyerekkoránál. Ki gyakorolta önre a legnagyobb hatást? 

Természetesen anyám, aki zongoratanárnő volt. Nagyszerű tanár, talán kevéssé jó zongorista, és engem korán tanítani kezdett. 

Szerette volna, ha zongorista lesz? 

Nem tudom, mit szeretett volna, nem kérdeztem. A zenét megszerettette velem, az tuti. Egy gyereket nem lehet erőltetni, hogy játsszon. Illetve lehet, de szerintem tök felesleges. Vagy van egy gyereknek affinitása ahhoz, hogy zenéljen, vagy nincs. Ez elég korán eldől. A gyerekeken elég kis korban észre lehet venni, hogy megszólítja-e őket a zene. És ha megszólítja, akkor szívesen le is ülnek zongorázni. Szívesen játszanak a hangszerekkel. A gyakorlást később kell komolyan venni, amikor egy gyerek már rákapott a zenére. Ez volt anyám álláspontja, és ez az enyém is. 

És miért választotta a hegedűt? Hallott valakit játszani? Yehudi Menuhint? 

Menuhin a mentorom volt, de nem találtuk a közös hangot igazán.

Elvitt bennünket, a tanítványait pingpongozni, de én nem annyira szerettem a pingpongot, nem értettem, miért lenne ettől lazább a csuklóm, mire jó ez egész, mi a fene köze van Mozarthoz.

A másik mániája a jóga volt. Azt hitte, levitálni fog, mindenféle kunsztokat gyakoroltatott velünk, elég idegesítő volt. Szerintem teljesen erre ment rá mint zenész. Úgyhogy én el is határoztam, hogy hagyom a fenébe ezt az egészet, az egészséges életmódot meg mindent. 

Inkább a vodka? 

Abszolút. 

Mégis ki hatott önre? 

Két nevet azért mégis mondok, ha már ennyire érdekel: Nathan Milstein és Jascha Heifetz. Az ő játékuk teljesen lenyűgözött, ők voltak rám a legnagyobb hatással, különösen Heifetz. Egyszer a rádióban hallottam, ahogy Bachot játszik. 

Ő ugyanolyan könnyen váltott egyik stílusról a másikra, a könnyű műfajról a komolyzenére, mint ön. 

Mert hasonlóképpen gondolkodunk a zenéről. 

Ez mit jelent? 

Az a lényeg, hogy legyen a zenében energia, erő. Úgy kell játszani, hogy mindezt ne csak érezze, aki hallgat, hanem át is tudd adni neki. Az a legfontosabb, hogy meg tudd fogni a hallgatót, érezze, miért játszol, hogy az életet elképzelhetetlennek tartod zene nélkül. 

Az 1988-ban kiadott Négy évszak felvétele ezt az energiát át tudta adni. Ezért volt annyira sikeres?

A zene nagyon népszerű volt, sokan keresték a Vivaldi-versenymű felvételét, és én egy olyan közönséget is meg tudtam megszólítani, akit amúgy nem érdekelt a könnyűzene. Meg jókor jött ki, lehetett kedvezményes áron kapni, az enyém volt a legelérhetőbb felvétel. 

A lemezt hallgatva az az érzésem, a türelmetleneknek játszik, azoknak, akik erős benyomásokat, hatásokat várnak. 

Így van. 

De nem éppen azt kellene tudatosítani, hogy a komolyzenéhez türelem kell, másfajta attitűd, mint a popzenéhez? 

Ez hülyeség. Szerintem tök mindegy milyen zene szólít meg, ha mélyen meg tud szólítani. Vivaldi azt akarta, hogy minél többen hallgassák meg és minél többen szeressék a műveit. Minél több embernek szerezzen vele örömet. Tehát, ha jobban belegondolok, én teljesítem a küldetést, amikor úgy játszom, hogy rengeteg emberhez eljut a zenéje. Visszakanyarodva a gyerekekhez: szerintem tízéves kor alatt nem kell Beethovent nyomatni, mert abból semmit nem vesznek le a gyerekek. Nem értik, idegen nekik. Bach még jöhet. Vagy Bartók. 

Bartókot aránylag ritkán játszik. 

Pedig az egyik kedvencem a szólószonáta. De hát kétségtelen, nem lennék annyira népszerű, ha a koncerten azt játszanám. De amúgy nagyon szívesen játszom, ahogy Bartók más kamarazenei darabjait is. Az egyik legfontosabb szerzőm, mert van benne valami furcsa, valami enyhén, vonzóan perverz. Néha úgy érzem, pontosabban értem, mint más hegedűsök, így különösen sajnálom, hogy nem játszom eleget.

Ha szerzői szándéknál tartunk: mi a véleménye a régi zenés előadásokról (hogy korhű módon adják elő régi és újabb korok zenéjét – KL)? 

Ez is csak egy divatirányzat, semmi más. Most pont ez kell, hogy több lemezt lehessen eladni. A divatok a komolyzenében is változnak. Régen azt mondták, amikor én kezdtem, hogy az megy el régi zenésnek, aki nem tud egy rendes hangot meghúzni a hegedűn. Ma már nem ez a helyzet, ma már szinte nem rendes zenész, aki nem bélhúron játszik. 

Önnek melyik a legkedvesebb hangszere? 

Nekem egy öthúros elektromos hegedű, aminek különleges felépítésű teste van. Én ezt szeretem a legjobban használni. Ez úgy szól, mint az állat. A régi zenés előadások többnyire szépelgőek. 

Nem értek egyet. Fabio Biondi például legalább annyira merész, mint ön. 

Biondi arra megy rá, hogy úgy játssza a Négy évszakot, ahogy még senki nem játszotta. Fel sem lehet ismerni a művet, úgy, ahogy ő adja. Azt se tudom, mit játszik. 

A kottában leírtaktól nem tér el jobban…

Ember, nem érdekel a régi zene. Nekem van elképzelésem arról, amit játszok, és az elképzelésemet nem a zenetörténészek alakítják, hanem a saját gyakorlatom, meg az, amit a jazzből tanultam, mondjuk, meg amit az olyan kurva nagy zenészektől, mint Jimmy Hendrix.

Ha van hangzás, ami bejön nekem, az a Hendrixé: abban van szabadság, kraft, élet, mindaz, ami nekem fontos ebben az egész rohadt zenében. A régi zenéből nekem ez mind hiányzik, úgyhogy hagyjuk szerintem ezt. 

Úgy beszél, mintha egy londoni munkás lenne, teszem azt Camdenből. Holott Brightonban nőtt fel, ott, ahova a hétvégéken fish and chipsezni járnak a londoniak. Egy arisztokratikus kisvárosban. 

Utálom a fish and chipset, sosem tudnék már enni. Camden ellenben a kedvenc városrészem, ott jól érzem magam. 

Nem fél Londonban a terrortámadásoktól? Mit szól ahhoz, ami Párizsban történt? 

Nem félek, nem félek semmitől. Nem fogják elvenni a jogunkat attól, hogy jó érezzük magunkat, hogy szabadon járjunk, keljünk, hogy azt tegyük, amit akarunk. Ember, én ki fogok ülni akkor is egy kocsma teraszára, ha még többen jönnek, még több embert ölnek meg, mert azt akarják, hogy ne olyanok legyünk, amilyenek lenni szeretnénk. Ezek azt akarják, hogy féljünk. Nem teszem  meg nekik, baszd meg, ezt a szívességet, érted. 

Többször játszott Izraelben, azt nyilatkozta, megdöbbentette, amit ott látott. Mit látott? 

Igen. Ott voltam a falnál, ami elválasztja a palesztinokat az ország többi részétől, láttam, hogy ott áll egy terhes nő, akit nem engednek be, hogy elmenjen az orvosához, pedig már elkezdett vajúdni, csak azért mert palesztin, és ez engem rendkívüli módon felháborított. Ez is a szabadság korlátozása, és nagyon felnyomja bennem a pumpát, ha a szabadság korlátozását látom. 

Lengyelországban és Angliában is tart fenn lakást, hogy alakult ez? 

A feleségemmel, Agnieszkával, van egy házunk a szlovák határ szélén: a közeli városban is van már McDonald's meg Starbucks, ami engem azért eléggé tud idegesíteni, de a házunkból remek a kilátás a hegyekre. 

Miért idegesíti a McDonald's? 

Mert a világ egyik rákfenéjének a globalizációt tartom, azt, hogy mindent elönt az egyenszar, hogy minden országban ugyanazok az ízek vannak. Minden kis helyi céget lenyomnak a nagyok, esélyed sincs a helyi termékeddel, csak ha beállsz ebbe a ma divatos kézművesnek nevezett divatirányzatba, ami pont olyan hamis nekem, mint a régi zene. 

Nemrég voltam Wrocławban, és ott belefutottam egy többezres neonáci tüntetésbe. Az egész belvárost elfoglalták. 

Igen, van ez a fura jelenség Lengyelországban, hogy elég erős az antiszemitizmus, pedig nem is maradt tulajdonképpen ott egyetlen zsidó sem. Lehet, hogy azért költöztem oda, hogy legyen végre egy saját zsidójuk. A globalizáció mellett egyébként, ami még fel tud idegesíteni, az a politikai korrektség kultusza, hogy nem lehet egyenesen beszélni, kerülgetni kell a forró kását, megy a mellébeszélés. Ez az oka annak, aztán, hogy Európa forrong. Ki kell mondani, hogy sokan félnek a menekültektől, mert ha nem mondjuk ki, ha nem beszélünk a félelmeinkről, azzal erősítjük a szélsőségeket. A pletykák fognak elterjedni, senki nem fog annak hinni, aki józan maradt. És akkor az elnyomott félelem, egyszer csak ki fog törni. 

Hogyan kapcsolódik ki? 

A gyerekeimmel vagyok, bekapok egy vodkát, meg van egy bár a közelben, oda járok el. Ennyi nekem elég, mert nem visel meg, hogy zenélnem kell. 

Sokan önt tartják a klasszikus zene Paul Gascoigne-ának, fenegyerekének. 

Utálom ezt a hasonlatot. Ha focista, akkor már inkább egy Aston Villa-játékost mondjon. De nem vagyok fenegyerek, nem akarok sosem provokálni: mind azzal jönnek, hogy milyen cuccok vannak rajtam, meg úgy nézek ki, mint egy punk, holott csak arról van szó, hogy én így érzem jól magam.