Tíz év eltelt a fiatalságunk óta

Egészen hihetetlen, de pontosan ma van 10 éve, hogy megjelent a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not album az Arctic Monkeystól. 2006-ot írunk, az internet, a zenei blogok és az illegális mp3-ak átmeneti időszakát, amikor a Youtube még alig létezett, a Facebookról még csak nagyon kevés ember hallott és a rockzene még alig heverte ki az ezredforduló nu metal vagy poppunk produkcióit. Az Arctic Monkeys a Libertines utáni brit indie rock generáció egyik zászlóshajója volt a Bloc Partyval és a Franz Ferdinanddal, és nekik köszönhetően pár évig megint menő lett csinosan öltözött fiúknak gitárt fogni a kezükbe. Azóta bőven lecsengett az indie rock hullám, a másod- vagy harmadvonalas zenekarokra már alig emlékszik valaki, de az Arctic Monkeys nem csak dübörgött tovább, de a 2010-es évekre a világ egyik legnagyobb, és konkrétan a világ egyik legismertebb olyan rockzenekarává vált, ami nem létezett a 2000-es évek előtt. A zenekar első albumának 10 éves évfordulójára összeszedtük az Arctic Monkeys karrierjének 10 legmeghatározóbb számát és azt is, hogy miért tudtak ennyi időn keresztül relevánsak maradni.

1. Fake Tales of San Francisco (2004)

Az Arctic Monkeys bizonyos szempontból az első, interneten népszerűvé vált zenekarok egyike és ezt ráadásul csak maguknak köszönhetik. 2004-ben még semmilyen hivatalos megjelenésük nem volt, ezért simán csak kiírták a számaikat egy cédére és ingyen osztogatták a koncertjein. Ez lett később a Beneath the Boardwalk, amit a rajongók a neten kezdtek el küldözgetni egymásnak, MySpace-oldalt csináltak a zenekarnak és online szájhagyomány útján egyre nagyobb hype-ot generáltak a végtelenül idióta nevű (angolul sarkvidéki majmok a zenekar neve) banda körül.

A 18 demó közül nagyon sok felkerült későbbi hivatalos kiadványokra, de végül a Fake Tales of San Franciscónak köszönhetően kezdett el velük igazán foglalkozni a sajtó a dalhoz készült koncertvideónak is köszönhetően, amin Alex Turner frontember még alig 20 éves. A dal egyébként később felkerült az első EP-jükre is.

2. I Bet You Look Good On the Dancefloor (2005)

A Fake Tales a kellő lökést adta meg a zenekarnak, de az I Bet You Look Good On the Dancefloor volt az első igazi megaslágert, amit máig az Arctic Monkeys number one dalának tartanak. A szám első helyig jutott a brit slágerlistán, és valószínűleg kislemez népszerűsége is közrejátszott abban, hogy a legtöbb angolszász országban (Ausztrália, Írország, Egyesült Államok, Nagy-Britannia) az első albumuk is eljutott a független vagy major lemezlisták élére. Mivel nagy rajongóik voltak a kvázi amerikai testvérzenekaruknak számító Strokesnak, ezért a New York-i banda Last Nite c. számához készült kliphez hasonlóan a dal hivatalos videója egy élő stúdiófellépés lett.

3. Leave Before the Lights Come On (2006)

A sheffieldi zenekar karrierje innentől kezdve töretlenül ívelt felfelé és az amerikai indie-vel párhuzamosan megjelenő brit bandáknak köszönhetően kezdett ismét veszettül menő lenni a rockzene pláne, hogy az indie rockerek esztétikailag is megnyerőbbnek tűntek, mint a térdzoknis-baseballsapkás nu metálosok vagy a gördeszkásnak álcázott amerikai poppunkerek.

A zenekar hatalmas szerencséje, hogy az első nagylemezükhöz attól a Dominótól kaptak szerződést, ami máig a világ legnagyobb független kiadója. Ennek köszönhetően senki sem erőltetett rájuk semmit, a Domino hagyta organikusan fejlődni a zenekart annak ellenére, hogy 2006 és 2008 között szinte minden komolyabb brit zenei díjat megnyertek.

Gyorsan kihoztak még egy ötszámos EP-t, de mielőtt elindulhattak volna Amerikába, fáradtságra és a hirtelen jött ismertséggel járó problémákra hivatkozva kiszállt a zenekar basszusgitárosa. A Leave Before the Lights Come On volt az első kislemezük az új felállással és azt maga Alex Turner frontember is lenyilatkozta, hogy ez a dal egy korszak lezárása, az ismertségük miatt sohasem lesznek azok az egyszerű sheffieldi proligyerekek, mint eddig. (A hülye Domino letiltotta a beágyazást a hivatalos videókliphez, tessék ide klikkelni.)

4. Brianstorm (2007)

Nyilvánvalóan óriási elvárásokkal indult a stúdió az Arctic Monkeys, de még így is sokan csak néztek, amikor a közelgő második lemezről első számként megjelent a Brianstorm. Egyrészről zeneileg erősen eltér az addig megszokottól, másrészről a videóklipben látható táncoslányoktól sokaknak az lehetett az érzése, hogy na, ezek is gyorsan eladták magukat béna popzenésznek.

Azonban később kiderült, hogy a tempót egy fokkal feljebb csavaró Favorite Worst Nightmare voltaképpen az előző lemez érettebb folytatása, hamar az albumlista élére került és végül mind a 12 szám (!) bejutott a brit slágerlista első 200 dala közé. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy az Arctic Monkeys lehet a következő Nagy Brit Gitárzenekar és a generációjuk első számú együttese.

5. Fluorescent Adolescent (2007)

Mivel a Brianstorm még azelőtt kiszivárgott, hogy bárki hallhatta volna az új nagylemezt sokan attól féltek, hogy a Strokes harmadik albumához hasonlóan az Arctic Monkeys is kezd átmenni modern rockba. Szerencsére később kiderült, hogy ettől nem kell félni és a Fluorescent Adolescent lett az album esszenciális száma, ami egyszerre átgondolt ballada és igazi brit garázsdal. Ahhoz képest, hogy soha nem tudott egy slágerlistára élére sem eljutni máig az egyik legkedveltebb koncertszámuk.

A dal kultusz sikeréhez a klip is hozzájárult, amiben egy rakás bohóc meg más sötét alakok összeverekednek egy elhagyott gyárépület környékén. Az iszonyatosan szórakoztató videót az a Richard Ayoade rendezte, aki sokan az IT Crowd Mossaként vagy a 2013-as A hasonmás rendezőjeként ismernek, és később is dolgozott együtt a zenekarral.

6. Crying Lightning (2009)

A legtöbb zenekar életében a harmadik album a legnagyobb vízválasztó, hiszen harmadjára már nem túl szép húzás ugyanazt vagy legalábbis hasonló dolgokat ellőni mint az előző kettőn.  Talán pont ezért számít még ma is meghatározónak az Arctic Monkeys, hogy 2009-ben megmerték lépni a Humbug albumot, ami máig a legalulértékeltebb lemezük.

A második album után nem sokkal kicsit pihentették a zenekar, Alex Turner elfoglalta magát a The Last Shadow Puppets nevű side projektjével, majd elutaztak Amerikába, hogy drasztikus változtatások következhessenek be a zenekar hangzásában. Ebben két ember volt hatalmas segítségükre: James Ford a Simian Mobile Discóból és Josh Homme, a Queenst of the Stone Age frontembere.

Turnerék és kaliforniai stoner família között remek kapcsolat alakult ki, az egész zenekar kiköltözött a kultikus Rancho de la Luna farmra, és valahol ebben az időszakban lehetett, hogy végleg elhagyták a brit indie rock maradékait. 2008-2009-et írunk, amikor a Franz Ferdinand és a Bloc Party is merőben eltérő zenékkel próbálkozott, nagyon kezdett terjedni a french electro, és az indie-vel való fúziójából létrejövő, majd alig pár hónapig pörgő new rave, és az emberek szép lassan kezdték elengedni az olyan megújulni képtelen indie együtteseket, mint a Kaiser Chiefs, Maximo Park, Fratellis és ki tudja hány sokadik ligás britpoppert.

Josh Homme és a sivatagi stonerkedés hatása komoly nyomott hagyott a Humbugon. Még a Crying Lightning volt talán a legbefogadhatóbb dal a könnyed gitárzenét hiányoló rajongóknak, de nekik is hozzá kellett szokni, hogy a Cream, Jimi Hendrix vagy Nick Cave rendszeres hallgatása azzal is járhat, hogy az Arctic Monkeys a fiatalos lendületet komplex középtempós számokra, elszállós szólókra és eddig tőlük szokatlan hangszeres megoldásokra cserélte. Alex Turner hosszú hajat növesztett, a tagok elhagyták a melegítőfelsőket és egyre inkább kezdtek úgy viselkedni, mint egy igazai amerikai sztárzenekar.

Ez volt az első választóvonal a korai Arctic Monkeys-rajongók és a későbbi fanatikusok között. Előbbiek valószínűleg máig átkozzák, hogy Josh Homme bevezette a zenekar a pszichedelikus gitárszólók és stoner torzítások világába, utóbbiaknak viszont már a 10 ezrek előtt játszó, csinosan felöltözött gitárhősök lettek az etalon kategória.

7. Brick By Brick (2011)

Ahogy az lenni szokott a radikális váltásoknál, a Humbug nem lett kereskedelmi siker és a kislemezei meg sem közelítették a korábbi szinteket. Ez a zenekart azonban már legkevésbé sem érdekelte, hiszen régóta minden fesztivál kiemelt headlinerei között szerepeltek és joggal emlegették őket úgy, mint a 21. század egyik legmeghatározóbb rockzenekara.

Ettől függetlenül még is ígérgetniük kellett, hogy a negyedik album sokkal poposabb, befogadhatóbb, a korábbi hangzást megidéző lesz, mert a Humbuggal tényleg nem tudott mit kezdeni a 2010-es évekre már a mainstream közönséget is elérő Arctic Monkeys. Ehhez képest a Brick By Brick egy konkrét hard rock dal, hard rock gitárszólóval, hangszereléssel, rock and rollról szóló dalszöveggel.

Szóval kicsit úgy tűnt, hogy itt bizony az ember csúnyán át lett verve, és a Suck It and See nem hogy nem hozza vissza tinifejű Alex Turner, hanem végleg magához láncolja nyugati parti hard rock, stoner rock és pszichedélia az út közben Julian Casablancasra vagy Bobby Gillespie-re egyre jobban hasonlító frontembert és zenekarát.

8. The Hellcat Spangled Shalalala (2011)

Ugyan a Don't Sit Down 'Cause I Moved Your Chair, a Suck It and See vagy a Black Treacle is népszerűbbnek számít, a The Hellcat Spangled Shalalala az a dal, ami legjobban magába foglal mindent, ami 2010-es évek Arctic Monkeysára jellemző. Az egész negyedik album egy amolyan hibrid verziója a teljes Arctic Monkeys-munkásságnak: van benne a régi időket visszahozó pörgős dal (Library Pictures), második album balladáit idéző szerelmes dal (Reckless Serenade) és a harmadik lemez gitárhősös lassú pszichedéliája is (She's Thunderstorms) amellett, hogy megjelentek a vaskosabb, már-már hard rock darabok is (Black Treacle, Don't Sit Down 'Cause I Moved Your Chair), bár utóbbi egyáltalán nem furcsa annak tudatában, hogy a legendás Sound City Studioban vették fel. De a The Hellcat Spangled Shalalala valahogy mind a négy albumot magába foglalja miközben az ember már tényleg nem tudja eldönteni, hogy most mégis a mi a franc van ezzel a zenekarral.

Sokan itt engedték el végleg Alex Turneréket, az új generáció azonban itt tudott először bekapcsolódni úgy, hogy már semmilyen érzelmi kötődésük nem volt a korai időszakhoz. Bármilyen furcsán is hangzik, az Arctic Monkeys valószínűleg abszolút nem tudatosan lett a brit indie rock liblingjéből a digitális korszak szépiafilterbe áztatott vintázsmániás tinédzsereinek kedvenc zenekara.

9. R U Mine? (2012)

Senki sem számított arra, hogy alig egy évvel a Suck It and See után a Record Store Dayen már megjelenik az első szám a következő Arctic Monkeys-albumról arra meg végképp nem, de Alex Turner szép lassan Elvis Presleyre rockandrollkodja a külsejét a jampi séróval, szűk bőrdzsekivel, állandóan lógó cigivel meg rózsamintás country inggel és aviátor szemüveggel. Lassan semmi brit nem maradt a zenekarban és a frissen megjelent R U Mine? már azokat is elkezdte érdekelni, akik még ennyi év után is csak nyálas hülye gyerekeknek gondolták az Arctic Monkeys, akik még a torzítópedálra sem képesek rendesen rálépni. Az utolsó két album után az R U Mine? szinte egy coming out volt Turneréktől, hogy felejtsétek el a majomkodó sheffieldi proligyerekeket, mi már rég igazi rocksztárok vagyunk.

10. Why'd You Only Call Me When You're High? (2013)

Már az R U Mine? megjelenése után olyanokat mondtak a zenekartagok, hogy az utóbbi időben kicsit rákattantak a hiphopra, de rengetegen ezt egyszerűen nem akarták elhinni, és csak valami rossz viccnek tűnt, hogy Turnerék a hatások között olyanokat is megemlítenek, mint Lil Wayne. Még a második kislemezként megjelent Do I Wanna Know? sem támasztotta alá ezeket a nyilatkozatokat, aztán kijött a Why'd You Only Call Me When You're High? és mindenki világossá vált, hogy itt bizony nem viccről van szó.

A zenekarnak tényleg sikerült fogni a hiphopot és némileg a saját képükre formálni, aminek az eddig legkábszeresebb hangulatú daluk lett az eredménye. Bármennyire is hülyén hangzik Dr. Drét brit gitárzenével kombinálni, a Fluorescent Adolescent után ez lett az első számuk, ami a brit slágerlista top 10-ében találta magát. Egyszerűen jól állt nekik, hogy a sok elszállós középtempózás meg szőröstökű rockerkedés után az ötödik lemezre ismét képesek lettek megújulni úgy, hogy még 1-2 kifejezetten rádióbarát dal is összejött. Ezzel továbbra is fenntartották azt az állapotot, hogy az Arctic Monkeys még mindig az a zenekar, akiket baromi nehéz egyértelműen elhelyezni valahova. Az elmúlt években már eljutottunk oda is, hogy az őrjöngő tinilányok és motivációs idézetekkel reblogolt fekete-fehér Tumblr-gifek miatt az Arctic Monkeys kicsit kezdett már ciki lenni pedig szimplán csak arról van szó, hogy nagyon korán észrevették mennyi potenciál van bennük, és ehhez még csak megfelelniük sem kell senkinek.

Lehet legközelebb kiadnak egy krautrock albumot, vagy Alex Turner kopaszra nyírja a haját és felfedezi a '80-as évek hardcore-t, esetleg hagyják az egészet a fenébe, és kizárólag akusztikus hangszerekkel írnak számokat atom mód begombázva. Senki sem tudja mi lesz, de az biztos, hogy az ezredforduló óta kevés zenekar volt képes annyi ideig fenntartani az érdeklődést és a színvonalat, mint ők.