A hét lemeze: Bloc Party

Hiába hozta ki mindenki meglepetésére Rihanna négy év után az új nagylemezét, inkább írtunk róla egy külön cikket, mert sajnos annyira nem lett jó, hogy kinevezhessük a hét lemezének. Helyette az új felállással jelentkező Bloc Partyt választottuk, akik már régóta lógtak egy igazán erős albummal. Rajtuk kívül meghallgattuk még Nagy-Britannia egyik legbalhésabb új zenekarának számító Fat White Familyt, Siát, a Basementet, a suttyóbajnok Kevin Gatest, és megpróbáltunk rájönni, hogy mi a francért tudott a Panic! At the Disco rockzenekar létére az amerikai lemezeladási listák élén landolni. Annyit mondunk előre, hogy bárcsak soha a közelébe ne mentünk volna.

Nemrég volt 10 éve, hogy megjelent az Arctic Monkeys első nagylemeze, de van egy másik zenekar, akik ugyanehhez a generációhoz tartozva már egy évvel korábban kihozták a maguk esszenciális stúdióalbumát. 2005-ben jött ki a Silent Alarm, a londoni Bloc Party bemutatkozása, amit legalább akkora rajongással fogadott a sajtó, mint az említett Arctic Monkeys-lemezt egy évvel később. A Bloc Party azonban nem tudta tartani a szintet, és hiába hoztak ki egymásután két albumot is 2007-ben és 2008-ban egyszerűen nem sikerült megismételni az első lemez sikerét és alig akadtak megjegyezhető dalok.

A Bloc Party a többi brit indie bandához képest sokkal radikálisabb változtatásokkal próbálkozott karrierje során, már a második albumnál egyre több elektronikát használtak és látszólag kezdtek belecsúszni az nem túl sokáig pörgő new rave hangzásba. Egy-két alkalommal el is találták a megfelelő arányt, de alapvetően egyik lemezük sem tudta akár csak megközelíteni a Silent Alarm sikerét. A 2010-ben comingoutoló Kele Okereke frontember meg is próbálkozott egy szólóval, amiből egyértelművé vált miért is akart ennyire elszakadni a Bloc Party a gitároktól az elektronikus hangzás érdekében. Ezt még 2012-ben követte egy karcosabb album, ami kifejezetten gitárorientált volt, akadt is rajta pár érdekes megoldás, de alapvetően ugyanúgy tele volt felejthető töltelékekkel, mint az előző két megjelenés. Nem sokkal később kilépett a zenekarból Gordon Moakes és Matt Tong, vagyis két alapító és a zenekar átmenetileg szünetelt.

Mit akar még a Bloc Party 2016-ban?

A mostani Hymns így voltaképpen egy újrakezdés, hiszen a zenekar fele új emberekből áll, és a Bloc Partyt joggal tarthatják ma már sokan érdektelennek, hiszen 10 éven át nem tudtak semmi olyat csinálni, ami akár csak egy pillanatig is emlékeztetett volna a Silent Alarm sikerére. Nem is igazán vártam semmit ettől a lemeztől, mert ugyan a Fouron akadt pár egész érdekes dal, Kele szólódalainak hangzása túlságosan rátelepedett a bandára. Ehhez képest a Hymns az egyik legjobb albumuk a Silent Alarm óta, pedig most sincs sehol egy Banquet, egy Helicopter vagy egy Like Eating Glass. Viszont nincsenek feleslegesen hosszúra nyújtott introvertált szerelmes számok, ócska elektronikával szétbarmolt stadionhimnuszok és Kele Okerekén sem érzem, hogy a stúdiózás után be akarna rohanni a mosdóba, hogy túladagolja magát gyógyszerekkel.

Pedig a kezdés semmi jóra nem utal, rögtön a 2000-es évek második felére emlékeztető electro house szintivel kezdenek, amivel tönkrevágták a második és harmadik lemezüket, mintha csak arra mentek volna, hogy jó klubremixeket lehessen csinálni a számaikból. A The Love Within akár még röhejes is lehetne az iszonyat prosztó szinti miatt, de igazából egész jól működik, mintha tényleg egy régi electro dal lenne egy Kollektíva-buliból csak dobokkal és gitárokkal. A klubzenei hatás nem tart sokkal tovább, a héber ihletésű Only He Can Heal Me 2-stepes dobtémájával még továbbviszi kicsit ezt a vonalat, de a harmadik számától erősen megváltozik az album hangulata.

A Bloc Partyval mindig az volt a gond, hogy soha nem tudták azt a tempót folytatni, mint az első lemezen és már annak is örülni lehetett, ha képesek legalább középtempóban maradni. A helyzet most sem változott, viszont végre ezeket a középtempós számokat tényleg érdekes húzásokkal dobták fel. Egyrészről Kele sokkal kényelmesebbnek, lazábbnak, felszabadultabbnak tűnik és hagyott teret Russell Lissack gitárosnak is. A So Real refrénjében hallható gitártéma akár egy 2000-es évekbeli indie rock dalban is szerepelhetne, a The Good News konkrétan egy modern blues dal, vagyis a Fourban hallott bluesos számok nem csak egy kicsúszások voltak. Persze nagy kár, hogy ezzel nem kísérleteztek ezzel többet, mert meglepően jól áll nekik.

Egyébként feltűnő, hogy a tradicionális amerikai gitárzene mennyire jelen van az albumon. Az Into The Earth-t akár Bruce Springsteen is írhatta volna, a szétúsztatott slide gitáros Exes pedig egy szerelmes ohiói birkapásztor Peyote-kaktuszozása is lehetne. Sajnos azért akad pár gyengébb pillanat, a Fortress triphopos alapjaira falzettezés például konkrétan kiborít, és hiába van a My True Name-ben is egy egész hatásos gitártéma az öt és fél perces játékidőt semmi sem indokolja, a záródalnak szánt Living Lux pedig egymagában minden, ami rossz lehetett a Bloc Party eddigi pályájában.

Hosszú idő után először érzem úgy, hogy a Bloc Party-album inkább hajlik pozitív, mint negatív irányba. Az értelmetlen falzettes nyökögést úgy néz ki nem lehet kiölni Kele Okerekéből, de legalább most többet hagyja Russell Lissacket a gitárral játszani, ami kifejezetten jót tesz a daloknak. Az kicsit elszomorít, hogy az egészen parádés dobosnak számító Matt Tong hiánya erősen érezhető a dalokon, ahogyan egy igazi slágert sem tudnák kiemelni a lemezről. Ennek ellenére mégis képes vagyok többször is meghallgatni, és nem érzem úgy (mint az Intimacynél vagy a Weekend in the Citynél), hogy legszívesebb kikúrnám az ablakon a hangfalaimat, hogy ezek a seggek már megint elvesztek a saját művészetükben. A Bloc Party már soha nem lesz olyan meghatározó, mint amilyennek tűntek eleinte, de legalább az biztos, hogy ha lesz következő nagylemez akkor egy kicsit érdekelni fog merre mennek tovább. (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten

Sia: This is Acting (3/10)

Sia tartalmas karriert tudhat maga mögött 40 éves korára, énekelt már a Zero 7-ben, kiadott néhány komolyabb visszhang nélkül kimúlt szólólemezt, és írt jónéhány gigantikus slágert a legnagyobb popsztároknak. Tudta, hogy Rihanna egyik legnagyobb slágere, a Diamonds valójában egy Sia-szerzemény? Azt is lehetett hinni, hogy akkor mostantól ez lesz: írogatja egymás után a kasszarobbantó slágerlistás dalokat másoknak, neki meg megmarad a háttérbe húzódó, de azért alkalmanként előadóként is megnyilvánuló szerep.

Aztán jött 2014-ben a Chandelier és a 1000 Forms of Fear és hirtelen minden megváltozott: hirtelen egy olyan Sia-dal uralta a kereskedelmi rádiókat, amit történetesen Sia is ad elő. A most megjelent This is Acting már címében is utal a koncepciójára: olyan számok vannak rajta, amiket Sia eredetileg másoknak írt, de azoknak ilyen-olyan okok miatt nem kellett. Úgyhogy fogta a fióknyi maradékanyagot, és összerakott belőlük egy albumot.

Nagyon rég bosszantott fel annyira zene, mint az új Sia-lemez, úgy ahogy van: az összes dal pont úgy hangzik, mint egy félbehagyott Adele-, Rihanna-, Beyoncé- vagy Shakira-szám lenne, merthogy pontosan ez is történt. Az első kislemez az Alive volt, ennek társszerzője Adele, de nem fért fel a 25-re, ami bizonyos szempontból érthetetlen, mert pont olyan, mint bármelyik másik Adele-szám. A Bird Set Free-t Rihanna és Adele is visszadobta, majd Rihannának a Reaper sem kellett. A Cheap Thrills-szervája viszont hiba volt: pont egy olyan dal, ami nagyon jót tett volna a mostani, kicsit semmilyen Rihanna-lemeznek, igaz, a koncepciójába valóban nem fért bele, de a This is Actingen mindenképpen ez a legjobb szerzemény. Biztos vagyok benne, hogy a konditermek döngeni fognak a Move Your Body pumpálástól, ami igen, pont úgy hangzik, mint egy Shakira-dal címe, hiszen eredetileg neki is készült. Nagyon bosszantó végighallgatni ezt a lemezt, mert koncepciótlan, fantáziátlan, unalmas zenével van tele. (libor)

Fat White Family: Song for Our Mothers (6/10)

Meglehetősen érdekes zenekar a brit Fat White Family abból a szempontból, hogy alapvetően egy rakás tróger huligán próbál krautrockos pszichedéliát csinálni néha folkos, néha noise-os elemekkel, miközben szövegeikben durván provokálnak és a létező összes tabut megdöntik. A leemzen olyan témákat érintenek, mint orális szex egy holokauszttúlélővel, Hitler öngyilkosságának megünneplése, de képesek voltak elképzelni milyen lehet egy nagy buli, ahol mindenki csak heroinozik. A Fat White Familyről egyre többen tudják, hogy egy rakás önpusztító, kábszeres elmebeteg alkotja, amivel egyáltalán nincs semmi gond, csak nem mindenki tudja magát rommá drogozni mielőtt nekifeküdne a Song for Out Mothersnek. Szín józanul ugyanis néhol már-már hallgathatatlan az egész és hiába tud egy-egy pillanatra elkapni a hangulat végig azt éreztem, hogy a rehabon ezt biztos jobban értékelik, mint otthon a kanapén fekve egy bögre kávé mellett. (sajó)

Basement: Promise Everything (4/10)

Az utóbbi pár évben érezhető jön vissza az emo, de nem az a talpig feketébe öltözött, girhes, festett hajú deathcore baromságok, hanem a műfaj gyökereiből táplálkozó vonal. Elvileg a brit Basement is ilyen, de hiába imádok - a tavalyi lemezt leszámítva - mindent például a Title Fighttól, a Basement alig több, mint érzelmes ének poppunkos zenére, ez pedig állatira untat. Pedig pont a Title Fight miatt az utóbbi időszakban módszeresen keresem az emo revival jobb dolgait, így párszor már belefutottam már a Basementbe, de ugyanaz zavart a korábbi zenéikben mint a mostani nagylemezükön. Langyos szürkeség, teljesen heterogén zene, amit tényleg bármelyik gimis zenekar képes reprodukálni egy kis gyakorlás után. Mindent elmond, hogy először a címadó dal végén kaptam fel a fejemet valamire, de a Promise Everything az utolsó előtt szám az albumon, így ez inkább kritika, mint minimális dicséret. A zenekar egyébként hamarosan Budapesten is fellép, és én még mindig nem tettem le arról, hogy megnézzem miért is számítanak bizonyos körökben menőnek. Hátha élőben jobbak, mint felvételen. (sajó)

Panic! At the Disco: Death of a Bachelor (1,5/10)

Az amerikai sajtó pezsgőt bontva ünnepelte, hogy a Panic! At the Disco új albuma első helyre került a lemezeladási listákon. Voltak olyan oldalak, amik egészen odáig mentek, hogy visszatért a rockzene, ez a Las Vegas-i banda megmenti a műfajt és egyébként is mennyire örömteli, hogy végre egy rockzenekar nyitja a Billboard-listát. Csak ezek az oldalak arról feledkeznek el, hogy a PatD kurva szar. Egy pillanatig sem akarom szépíteni, Brendon Urie zenekara az egyik legrosszabb dolog, amit az amerikai rockzene a globális piacra engedett és nem is értem miért felejtik el sokan, hogy ők is azok közé tartoztak, akik elsőként pattantak fel a 2000-es évek cicafiús emóhullámára affektálós, pozőr, minden szinten vállalhatatlan poprockkal. Fogalmam sincs ez a borzalom, hogy került ilyen jó helyre, de legszívesebben megfojtanám magam, ha még egyszer meg kellene hallgatnom. A csávó konkrétan azt hiszi, hogy ha Frank Sinatrát utánozza kicsit más hangszereléssel, akkor az emberek tömegével esnek hanyatt a gyönyörtől.

Olyan élmény ezt a lemezt hallgatni, mint amikor egy figyelemmániás ember képtelen felfogni, hogy nem oké, ennyi elég volt, most már hadd menjek a dolgomra. Az arcodba mászik, produkálja magát, de közben az egyáltalán nem érdekli, hogy te mennyire élvezed az előadást a lényeg, hogy végre figyel rá valaki. A sinatrás szörnyszülötteket is már nehéz volt elviselni, ahogy az egyik dalban elmesélt nagyon coolnak szánt másnapos történet is pont annyira hiteles, mint bármelyik Másnaposok-film. De ott van Crazy=Genius, amiben ez a segg Urie képes volt az egomán ámokfutásába valahogy dalszövegileg belekeverni szegény Brian Wilsont és Mike Love-ot a Beach Boysből, de még ezt is tolerálnám, ha nem lett volna a második dal, amiben konkrétan a The B-52's Rock Lobsterének gitártémáját lopta el, majd lehányta, leköpte és valószínűleg rá is maszturbált. Ez az egyik legrosszabb rockalbum, ami az utóbbi időben ekkora figyelmet kapott, és ha ilyenek kellenek a rockzene eladási listákra való visszatérésére, akkor inkább menjen tönkre minden zenész. (sajó)

DJDS: Stand Up And Speak  (7/10)

A DJDS (eredeti, rendkívül hülye nevén a DJ Dodger Stadium) nem egy lemezlovas, hanem igazából kettő, Jerome LOL és Samo Sound Boy művészneveken külön-külön is tevékenykedő figura. 2014-es bemutatkozó albumuk, a Friend Of Mine szerintem az év egyik legjobb albuma volt, pedig csak annyiből állt, hogy középtempós, néha durvább house-ütemekre gospelekből kivágott sorokat vágtak, amitől olyan nyers, himnikus elektronikus zene kerekedett, mintha a Lärm DJ-pultjába egyszer egy baptista kórus állna vokálozni. Samo Sound Boy a tavalyi, Begging Please című lemeze tökéletesítette az eljárást, egyszerűen csak azzal, hogy még egy szívfacsaró, szakítós tematikát is ráhúzott az egészre (kötelező hallgatnivaló összetört szíveknek: Save Wait Time), az azóta összegyúrt nevű DJDS-től pedig 2016 elején meg is jelent a Stand Up And Speak. A sztiló sajnos sokat veszített a nyersességéből és az elementáris elejéből, de lehet, hogy csak azért, mert az előző önmarcangoló és dühöngő hangulatából, a "túléltem, felállok, itt vagyok, élek"-érzés sugárzik. De a zene meg pont nem annyira felemelő, aminek kellene lennie, sőt, kicsit visszafogottabb a kelleténél, mintha, akárcsak egy rakat betűt a nevéből, egy kicsit a lényegét is elvesztette volna a DJDS. (klág)

Benji Hughes: Songs In The Key Of Animals (5/10)

Amióta olvastam, hogy Benji Hughes egy csomó amerikai reklám zenéjét írta, egyszerűen nem tudok máshogy nézni ennek a szakállas Beck-klónnak az új lemezére, mint olyan aláfestő zenéket, ami cuki, analóg effektekkel készült, menő életmódú fiatalokat bemutató startup-reklámok zenéje lehet. Én voltam a hülye, hogy utánaolvastam, és most egy kicsit sajnálom, hogy másnak is elrontottam az élvezetét. Pedig a Songs In The Key Of Animals egy ártalmatlan, nem túl érdekes, de még pont hallgatható soft-rock dalok válogatása, amik csak annyira különülnek el egymástól, hogy az album első 20 percében vannak a dilisek, az utolsó 20 percében meg a nyugisak. (klág)

Kevin Gates: Islah (7/10)

Mondhatnám, hogy Kevin Gates a szegény ember Freddie Gibbse, de annak ellenére nem lenne igazam, hogy Freddie Gibbszel ellentétben Gates időről-időre nyilvánosan adja tanúbizonyságát annak, hogy egy hatalmas paraszt (először lefeküdt az unokatestvérével, aztán nyilvános videókon bizonygatta, hogy ezzel aztán tényleg nincs semmi probléma, aztán meg arról beszélt egy videóban, hogy kirúgott egy csajt az ágyából, mert nem akarta leszopni a kutyáját :((((().

Szerencsére viszont egyrészt nem tudjuk, hogy ezeknek a sztoriknak mekkora az igazságtartalma, másrészt viszont attól, hogy valaki egy hatalmas paraszt, még lehet jó rapper. Ilyesmire ugye azért már láttunk példát ebben a szcénában.

Az új lemez alapján pedig nem lehet kétségünk afelől, hogy Gates jó rapper, ráadásul az album is teljesen rendben van, eltekintve talán a számok közül teljesen kilógó akusztikus gitáros Hard fortól. Ezért viszont bőven kárpótolnak az olyan számok, mint a 2 phones (két telója van, az egyiken a csajokkal, a másikon kábítós ügyekben konzultál), a La familia (Gates nem engedi le a redőnyt, ha jönnök a kopszok), és a Really really (nem engedi le a redőnyt, és nem is érzi úgy, hogy le kéne engednie). A lemez olyan erősségű szám ugyan nincs, mint Gates régi slágere, a Paper Chasers, de ezen azért könnyű átsiklani, ha a 15 dal átlagban amúgy végig egészen erős színvonalat hoz. (stubnya)

Computer Graphics: We have to go (7/10)

A We have to go Alekszej Devjanin, egy orosz kortárs technoproduce első lemeze, amin bár csak hét dal van (és öt remix a lemez egyik dalából), a borongósabb, az elektronikus zene gyökereihez visszanyúló techno rajongói mégis imádni fogják. Ezek a dalok úgy vannak remekül el egymás melett, hogy stilisztakailag bőven nyúlnak mindenhonnan, de ettől a lemez mégis viszonylag egységes tud maradni. Ott van például a house-os zongoratémás Possible, ami melett az acidos, sötét techóba átvedlő Sweet lo-fi, és a Burial-hatásokat mutató We have to go is sem lóg ki a sorból.

A magyar közönségnek érdekes lehet, hogy a lemez 5 We have to go remixet is tartalmaz, amik közül két magyar produceré is ott van: S Olbrichté, és Aiwáé is, de ott van a 2014-es év egyik legizgalmasabb elektonikus lemezét elkészítő angol Moiré egy remixe is. Ja, és az S Olbricht-remix hatalmas bravúrja, hogy a már amúgy is nyomasztó We have to go-t úgy teszi még nyomasztóbbá, hogy közben ettől a verziótól bármelyik technoklub közönsége bármikor bebulizna, miközben a dubos eredeti azért jobban működik otthon a négy fal között, vagy január közepén reggel a villamoson, amikor már hónapok nem láttuk a napot.(stubnya)

MONEY: Suicide Songs (5,5/10)

Itt ez a manchesteri zenekar, amelyiknek az a neve, hogy PÉNZ, így csupa nagybetűvel, és amelyik a mostani, második albumának azt a címet adta, hogy Öngyilkos dalok (nagybetűk nélkül), a borítójára pedig a frontember, Jamie Lee került egy bazinagy konyhakéssel a homlokába állítva, miközben a zenekari fotókon meg az egymással csókolózó tagok láthatók. Nem tudom, az ilyesmi nyilván ízlés kérdése, de szerintem rohadt jól hangzik. És nemcsak a körítés, hanem a zenekar hangzása is ígéretes:  a Guardian szerint például egyenesen olyan, mintha a Spiritualized és az Echo and the Bunnymen házasságából született volna. Ez nagyjából egyébként azt jelenti, hogy rendkívül teátrális, légiesen szomorkás, sokszor már egészen patetikus zenék párosulnak Lee költészetével – mert itt már talán arról van szó. A frontember ugyanis egy művészetkedvelő családban nőtt fel, kifejezetten intellektuális alkat, ami a szövegeiből is egyértelműen kiderül. (Csak mutatóba itt hagyok két dalcímet: You Look Like A Sad Painting On Both Sides Of The Sky, illetve Cocaine Christmas and an Alcoholic’s New Year) Ha akad egy kis igazság a Földön, a nyárra a tinitumblis kislányok már tömegével mémesítik és reblogolgatják majd Lee sorait, aztán éjszakánként romantikus szeretkezésekről fantáziálnak egy rokonszenves, érzékeny és intelligens fiatalemberrel (aki valószínűleg nem létezik), miközben a MONEY számai szólnak, hiszen a zenekar dalai tökéletesen alkalmasak és méltók is erre. Mindenki másnak viszont valószínűleg kissé sok lesz már ez a sok-sok csöpögés. (kovács d.)

The Boy And The Tele: You'll Find Your Peace (7/10)

A Facebook alapján a The Boy And The Telének két tagja van: Máté, és egy Telecaster gitár. Végülis nem is kell több, mert a második használata annyira bombajó, hogy tök könnyen lehet hallgatni ködös téli napokon. Egyszer olyan, mint a The Durutti Coloumn, másszor meg tisztára Jon Brion az A makulátlan elme örök ragyogásának filmzenéjéről, a gitárok egymásra lapozódnak, mennek körbe-körbe (a TBATT előző Bandcampes anyagának címe Loopholes), és az egésznek egy nagyon melankolikus, de reményteljes hangulata lesz. A vokálokban annyira nem vagyok biztos, már csak azért sem, mert néha egy trükköző gitárral Máté többet mond, mint a szavaival. Ingyen (de akár pénzért is) le lehet tölteni itt. (klág)