Kurt és Courtney köztünk él

A DIIV herointól meggyötört frontembere abban sem volt biztos, hogy megéli a második lemezük elkészültét, de most hogy az anyag elkészült, úgy érzi, tökéletes munkát végeztek. Meghallgattuk, mennyire volt igaza. Ezenkívül egy iszonyatosan másnapos egyetemi zenekar, mézes torkú kanadai elektropop és egy remek magyar raplemez is a hét lemezében.

2013 szeptemberében a DIIV-vezér, Zachary Cole Smith és barátnője, az énekesnőként és modellként egyaránt ismert Sky Ferreira együtt utaztak Cole papírokkal nem rendelkező furgonjával a zenekar egyik koncertjére. Mikor egy igazoltatás közben a rendőrök heroint és ecstasyt találtak náluk, mindkettőjüket letartóztatták. Ferreira ellen végül ejtették a vádakat (bár modellként néhány szerződése megsínylette az ügyet), Smith ellen pedig ugyan nem, de aznap este, az őrizetet hátrahagyva, lejátszotta az aznapra ígért koncertet.

Smithre kimondottan jó hatással volt a lány: korábban, a DIIV Vaccinesszel, majd Japandroidsszal közös turnéja után, egy barátja New Yorktól kissé távol eső kecójában lőtte magát, ahol se fűtés, se telefon nem volt, és ahová elvileg azért ment, hogy a span távollétében őrizze a házat, de ha már így elvonult, akkor nem volt rest dalokat írni és herkázni közben – és valahol itt kezdődött a DIIV második lemezének története is.

Cole bevallottan furcsa időszakként emlékszik ezekre a hetekre, az NME-nek is csak annyit mondott:

A drogozás olyan, mint egy ajtó, amit soha többé nem tudsz teljesen becsukni, ha egyszer kinyitottad.

A frontember ennek ellenére mégis megpróbálkozott a lehetetlennel, és a lány miatt – akivel egy közös ismerősük hozta össze – megpróbált tiszta maradni. Azt mondja, Sky a legjobb dolog az életében, és fél, hogy ha nem sikerül a leszokás, elveszti őt. Cole többé-kevésbé tartja is a szavát, de hangsúlyozta, hogy számára a tisztaság nem egyenlő a teljes absztinenciával, a DIIV-val is rendszeresen isznak meg tépnek, csak annyi, hogy igyekszik távol tartani magát a tűtől.

Később a Pitchforknak is arról mesélt, hogy az album készítése alatt végig pontosan tudta, hogy egy nagyon patent lemezt kell majd kiadnia a kezei közül, ezért volt olyan nehéz megírni a Is the Is Are-t, és ezért kellett olyan sokat várni rá. Már korábban, amikor a lemez készült, is azt mondta:

Tudom, hogy életben kell maradnom legalább addig, amíg az album el nem készül.

Cole a DIIV blogján is arról írt, hogy tudja, az ő és a zenekara története szorosan összefonódott a drogokkal, de esze ágában sincs reklámozni egyik szert sem. Szerinte elég csupán megnézni a Montage of Heck című filmet a Nirvana frontemberéről (mi is írtunk róla) vagy Elliott Smith valamelyik kései koncertfelvételét, és azonnal megérti az ember, hogy a függőség valójában betegség, a függők pedig egyáltalán nem menők, csak elképesztően szomorúak.

Az életem nem csupán drogokról és függőségről, rehabról és visszaesésről szól. Közben bele is szerettem valakibe.

És a kábítószerekhez hasonlóan Sky csakugyan végigkíséri a lemezt: a Blue Boredom című számban például énekel, de amikor nincs jelen, a róla szóló szerelmes dalokban akkor is feltűnik. Sőt, az alkotásra való hatása is végig érezhető: mivel Ferreira számára nagyon fontosak a dalszövegei, Smith is igyekezett nagyobb hangsúlyt fektetni a sajátjaira, ami nagyon jót tett az anyagnak. (Mármint az albumnak.) Nem is lehet elég nyomatékosan leírni, mennyire szép és őszinte, amikor Cole a Dopamine-ban a szerelmét a Naphoz, magát pedig egy borús felhőhöz hasonlítja, ami eltakarja őt, és hogy mindez mennyire szépen reagál Sky nevére, ami ugyebár eget jelent.

Cole egyébként nemcsak küllemében emlékeztet egy időben kissé eltévedt, Urban Outfitters üzletbe beszabadult Kurt Cobainre, hanem tényleg óriási idolja a néhai Nirvana-frontember. Ez a szövegekben viszonylag jól tetten érhető, a zenén talán kevésbé: a DIIV jóval lebegősebb annál. A drogok hatása ellenére az Is the Is Are számait nehéz lenne tisztán pszichedelikusnak nevezni, sokkal inkább a klasszikus shoegaze-hangzás, illetve a krautrock ködös és repetitív misztikussága jellemzi az albumot (sokszor sivár is, mint egy herointól megtépázott lélek), annál viszont jóval dallamosabbak a számok.

Cole tehát nem ellensége a daloknak, bevallottan nagyon bírja a C86-os zenekarokat, meg a világzenét, az egyik kedvence például a Maliból származó Baba Salah Borey című lemeze, de korábban megfordult többek között a Beach Fossilsban is, és jól hallhatóan onnan is sok mindent hozott át a DIIV-ba. Sőt, Smith arról is beszélt, hogy a legújabb szerzeményeire a Sonic Youth 1985-ös, Bad Moon Rising című albuma volt talán a legnagyobb hatással.

A szívemet-lelkemet beletettem ebbe az anyagba. Számomra tökéletes ez az album.

– mondta Smith, a lemezt mégsem szerette mindenki: a Tiny Mix Tapes, a Popmatters és a Consequence of Sound sem volt éppen elragadtatva tőle.

Ez valószínűleg a lemez több mint egyórás hossza (az átvezetőkkel együtt 17 számról beszélünk), valamint az anyag homogén hangulata miatt van. Így első hallásra nyilván nagy falatnak tűnik az album, de idővel, néhány hallgatás után a hosszú, elnyújtott masszából előbújnak a dalok is. Azt nem mondom, hogy könnyű dolga lenne a hallgatónak, mert az Is the Is Are tényleg nem mászik rögtön az ember képébe, kicsit bogarászni kell hozzá ebben a véget nem érőnek tűnő folyamban. De ahogy egy MMA-blogger barátom fogalmazott találóan, amikor a lemez megjelenésének estéjén a konyhámban hallgattuk az albumot:

Nekem például egyértelműen a My Bloody Valentine 2013-as visszatérő lemezét, az mbv-t juttatta eszembe, ami szintén nem a változatosságával lett híres, mégis tudta róla az ember, hogy valami zseniálisat hall éppen. Smith talán nem akkora zseni, mint a már ötven felett járó Kevin Shields, de még akár lehet az.

Joggal merül fel az a kérdés is, hogy milyen dalokat fog írni Cole, ha tiszta marad, és az is, hogy egyáltalán tiszta marad-e. (Úgy tűnik, Kevin Parker a Tame Impalából elég jól elvan a könnyedebb szerekkel is.) Smith pontosan tudja, hogy sokan az új Kurt Cobaint látják benne, esetleg a furcsán öltözködő herkást, aki Sky Ferreirával jár, ő mégis inkább csak egy csávó szeretne lenni, akinek van egy zenekara, amivel tök jó számokat pakolnak össze. Ha minden jól alakul, tényleg nem ő lesz az új Cobain, a DIIV pedig nem válik a hipszterek Nirvanájává – bár ezt Cole talán nem bánná. Ám amilyen szerelmes és ragaszkodó, ehhez az is kell, hogy ne Ferreira legyen az új Courtney Love. (kovács d.)

Ezeket hallgattuk még a héten

Junior Boys: Big Black Coat (8/10)

Én Junior Boys-rajongónak tartom magam, de azt én sem merném egyértelműen kijelenteni, hogy adtak ki valaha tökéletes albumot. Tökéletes számot viszont egy csomót (Birthday, In The Morning, Banana Ripple). És a Big Black Coat sem nagy törés a kanadai elektropo-duó életművében, kicsit kevésbé sima, kevésbé dörgölőzős, durvább, puttyogósabb, és pár szám szólhatna a Lärmben is. Jeremy Greenspan hangja még mindig olyan, mintha valaki mézbe mártott selymet húzna elő a torkából, felőlem ő akár a Balkan Fanatikban is vokálozhatna, akkor is hallgatnám. (klág)

Dressy Bessy: Kingsized (5/10)

Na, most képzeljük el, hogy adva van egy random egyetemi zenekar, akiknek van egy darab napjuk megírni és felvenni egy lemezt, különben csúnyán megfingatja őket a kiadó. Iszonyatosan másnaposak, hetek óta nem próbáltak, de szerencsére van egy kellemes hangú, power popos énekesnőjük, így képesek összetákolni 13 új dalt. Másnaposan ritkán igazán kreatív az ember, ezért a gitártémák még a power popos átlaghoz képest is ötlettelenek, a dobos nem tud, és valószínűleg nem is akar gyorsabban játszani, hogy különben rádobna egy csandát a beütő cinre, az énekesnő pedig hiába az egyetlen, aki lemaradt a tegnapi buliról, dalról dalra kezd rájönni, hogy ennek egyre kevésbé van értelme. Pont ilyen ez az album, ami azért nagy kár, mert 2008 után ennél látványosabb visszatérést vártam. (sajó)

Majid Jordan: Majid Jordan (5/10)

Különös és zavarbaejtő érzés lett úrrá rajtam egyszer, amikor a Majid Jordan bemutatkozó albumát hallgattam egy aluljáróban (a névelő azért, mert ez a név valójában két embert takar, Majid Al Maskatit és Jordan Ullmant): hogy zenét kellene hallgatnom. Mármint nem az, hogy valami mást kellene, hanem hogy egyáltalán valamit. Egyszerűen elfelejtettem, hogy szól ez a lemez, pedig szólt, be volt dugva a füles is, valami édes semmiséget dúdoltak a fülembe szoft-rockos dobokra és hajlítgatós vokálokkal, és mint a déja vu-nál, az agyam egy percre kihagyott és azt hittem, hogy az utóbbi 25 percben nem hallgattam semmit. Ez nem feltétlenül jó. Al Maskati és Ullman egyébként eddig azzal volt a leghíresebb, hogy Drake gigantikus slágerében, a Hold On I'm Coming Home-ban közreműködtek, és a Majid Jordan bemutatkozó albuma is ezt a hullámot szeretné meglovagolni, az érző/gondolkodó, figyelmes R&B-t. Ha úgy vesszük, sikerült, ha például egy belvárosi bisztró tulajdonosa megkeresne azzal, hogy mondjak neki olyan 2016-os albumot, amit be lehet tenni délután 3-kor a legkisebb forgalomtól, és a kutyát nem zavarja, akkor máris tudnék neki ajánlani valamit. Ha valami olyat akarna, ami jó is, akkor a tavalyi Dornik-albumot. (klág)

Mihaszna: Mihaszna Joe (8/10)

Még a tavalyi Talentométer hiphop/reggae kategóriájában tűnt fel Mihaszna, aki akkor éppen csak lecsúszott a győzelemről, de már akkor is látszott rajta, hogy a hazai rapzenei átlaghoz képest valami mást képvisel. Nem csak azért, mert végre nem old school boom bapes alapokra vagy borzalmas zongorás betétekre rappel valaki, hanem mert nagyon úgy tűnt, hogy van egy egységes elképzelése arról az atmoszféráról, amit kreált magának. Ez a mostani lemez remekül bizonyítja, hogy egyáltalán nem kell ódzkodni az újsulis dolgoktól, persze ehhez az is kellett, hogy Glott! basszusnehéz alapjai létrehozzanak egy kifejezetten sötét, baljós hangulatot, amihez tökéletesen illeszkedik Mihaszna szövegvilága.

Az külön öröm, hogy a Mi a frász?! c. számban külön meg is emlékezik a régibe kapaszkodó sokadik Biggie-kről és Tupacekről úgy, hogy közben a legtöbb dalban csak minimálisan van jelen az a baromira zavaró kivagyi önigazolás, hogy én vagyok a basszájba, haver, te mit tettél le az asztalra, amit én még nem. Egyedüli problémám, hogy a közreműködők sokszor megtörik a lemez egységes hangulatát és nem igazán tudnak semmi pluszt adni a dalokhoz, illetve lehetnek olyanok is, akiknek néha zavaró lehet Mihaszna túltolt affektálása. Utóbbi nekem pont bejön, mert az ilyen trapes hiphopban simán elférnek az ilyen túlzások olyannyira, hogy a Semmirekellő c. dalban hallható metálhörgések szinte már megtapsoltam magamban.

Nem véletlenül került be egyetlen rapperként az idei dalversenyünkbe Mihaszna, aki ezzel a hét dallal mutat egy olyan utat, amire valamiért itthon csak kevesen akarnak rátérni. Ez a bizonyíték, hogy megfelelő stílussal, kreatív szöveggel, némi kísérletezéssel és bátorsággal, illetve egy átgondolt koncepcióval simán ki lehet tűnni a sok ezer gengszterrapper és hiphop Coelho világából. (sajó)

Young Thug: I'm up (7/10)

Nem túlzás azt mondani, hogy Young Thung az autotune-olt, szétesett, énekelgető stílus kimaxolásával az egyik legnagyobb innovátornak számít a kortárs hiphopban. Ha évek múlva többen követnék az atlantai rapper stílusát, és ezt évtizedek múlva fura hiphop műfajként jellemeznék, az nem lenne hatalmas meglepetés, ahogy az sem, hogy az emberek egy része gyűlölné ezt a stílust, a többiek viszont rajongnának érte. Young Thug új lemeze pontosan olyan lett, mint a lemez borítója: a rapper a Föld felelett szárnyal, miközben a Föld szétolvad. Talán olyan slágerek nincsenek rajta, mint mondjuk a With that a tavalyi Barter 6 mixtape-ről, de cserébe a My Boys például hozza ugyanezt a szomorkás hangulatot. További plusz pont, hogy több számban is közreműködik a chicagói Lil Durk, és helyenként a Migos rapperei is feltűnnek egy-egy számban. (stubnya)

Kloggs: Jim Has All The Answers (6/10)

A sokadik hallgatás után is komoly fejtörés nekem megmondani, hogy igazából mi nem fekszik nekem annyira ezen a négyszámos EP-n. Talán pont az a baj kicsit, hogy annyi mindent sűrítettek bele ebbe a pár dalba a modernebb indie rocktól a garázsos hangzáson át az experimentálig, hogy közben még popos is próbál maradni, hogy nem érzem annyira koherensnek az egészet. A férfi vokál angolja annyira nem javít a helyzeten, cserébe tényleg tök érdekes megfigyelni, hogy milyen drasztikus váltások vannak akár többször is egy számon belül. Ez még csak egy EP, szóval baromi kíváncsi vagyok, hogy ezzel a zenei hozzáállással mit tudnak majd összehozni egy rendes nagylemezen. (sajó)