Az ügyes tanár nem veri véresre a diákot, inkább megvereti a diáktársaival

Kemény lehetett tél Nancy környékén, amikor 1477 januárjában, több napos keresés után megtalálták végre a kor egyik legszellemesebb, legműveltebb és legelegánsabb uralkodójának meztelen holttestét, amit már úgy megdézsmáltak a vadállatok, hogy csak gyermekkori sebhelyei alapján lehetett azonosítani. Merész Károly halálával sírba szállt a reneszánsz glamrock birodalom, a Burgundiai hercegség dicsősége is. Nevéhez méltón vakmerő, nagyravágyó és kegyetlen uralkodó volt, ez okozta vesztét, amikor nem bírta elfogadni, hogy képtelen bevenni egy várost és addig ostromolta a hideg tél közepén, amíg felmorzsolta hadait, s a felszabadító sereg könnyen végzett vele.

Hogy miért érdekes ez itt a Stenken? Mert Merész Károly szerette a zenét (sok más uralkodóhoz hasonlóan zeneszerző is volt), és szolgálatában épp olyan nagynevű mesterek alkottak, mint apja, Jó Fülöp udvarában, akiről pár hete esett szó.

Nem kizárt, hogy egyikük, Antoine Busnois (vagy Busnoys) maga is ott volt Nancy ostrománál, csak épp szerencsésebb volt, mint gazdája. Egy biztos túlélte a katasztrófát.

Busnois, a vad zseni

Az uralkodó kedvenc dalnokának személyisége alighanem hasonló lehetett mint a királyé, persze ő azért nem gyilkoltatta le foglyait lelkiismeret-furdalás nélkül. A legkorábbi feljegyzés Busnois-ról ugyanis arról tudósít, hogy a templomban, ahol káplán volt, nem csak megütötte az egyik énekesét, de a kórus többi tagját is erre bujtotta, amíg végül vér nem folyt.

Bár ez akkoriban is elég kemény indok volt amellett, hogy a Vatikán vizsgálatot indítson, de arra már nem volt elég, hogy annak eredménye is legyen. Busnois pap maradt, sőt előkelő egyházi tisztségeket töltött be, ahogy minden valamire való zenész, diplomata, tudós és költő abban az időben.

Mindezt Fazekas Gergely Bartók Rádióban elhangzott remek előadásából tudom, melynek sajnos csak az első perce érhető el a Nava archívumában (nagyjából a felkonf), de volt olyan kedves és átküldte nekem. Ezúton is kösz!

A maga korában nagyon kedvelt, nagynevű szerző volt Busnois , akinek művei egész Európában elterjedtek. Egy akkoriban divatos költőbarátja, Jean Molinet például olyan verset írt a tiszteletére, amelyben csak a - bus és a -noys rímek váltakoznak, egy híres zenetudós kortársa , Johannes Tinctoris szerint pedig

zenéje a halhatatlan istenekhez méltó.

Ugyanakkor Busnois nem tartozik a legismertebb szerzők közé manapság. Ennek számos oka van. Az egyik, hogy többnyire csak a chansonjai maradtak fenn, az ilyen könnyed dalocskákat pedig a komoly zenetörténet nem igazán értékeli (Landininek és Binchois-nak sem maradtak fenn egyházi művei, mindenki könnyed szerzőnek is tartja őket). Pedig ismerünk miséiből is párat.

Például mint minden valamirevaló kora reneszánsz szerző, ő is misét írt a híres katonaslágerből, a L'homme arméból, melyet Guillaume Dufay kapcsán már emlegettünk. Sajnos nincs fenn a neten, úgyhogy hallgassunk helyette egy rövid, de kellemes Alleluját.

Mellőzöttségének másik, meglepő okát szintén Fazekas Gergely előadásából tudtam meg: az 1800-as évek nacionalista történetírása az oka, mely nem csak nálunk nyomta rá bélyegét a zenetudományra.

A napóleoni háborúk után ugyanis létrehoztak egy új, korábban soha nem volt országot a mai Belgium és Hollandia területén, egy 

Ez volt a Németalföldi Egyesült Királyság. Az ilyenek létezését pedig indokolni kell visszamenőleg is, történelmileg éppúgy mint kulturálisan, úgyhogy pályázatot írtak ki „a németalföldiek zenetörténeti érdemei a 14-16. században” címmel. A könyvet megírták és ki is adták annak rendje, s módja szerint. A sors fintora, hogy addigra a kamuország már meg is szűnt. A mű hatása azonban – mely Busnois-t mindössze francia neve (!) miatt háttérbe szorította – töretlen maradt az egész XX. században.

Talán emiatt is van, hogy miközben a neten a legismeretlenebb szerzőktől is találni anyagot a Youtube-on vagy a Spotify-on, Busnois-tól alig valamit. A lemezek közt is viszonylag kevés akad, amely kizárólag az ő műveit tartalmazza, ezek közül nekem az Orlando Consort válogatásalbuma jött be leginkább.

Ockeghem, a nyugodt zseni

Kegyes volt viszont a sors Johannes Ockeghemhez. Egyrészt neki holland neve volt. Így – bár egész életében a francia királyok szolgálatában állt, mégpedig kincstárnoki rangban – a németalföldi zenetörténet méltónak tartotta kiemelni. Másrészt jóval több nagyívű műve maradt fenn, köztük számos miséje. Harmadrészt tényleg zseni volt.

Az ő élete nincs tele kalandos fordulatokkal, nem volt törvénytelen gyermek, nem állt katonának és nem vert meg senkit. Sőt azzal sem dicsekedett dalaiban, mint Busnois, hogy egy francia képviselő felesége a szeretője.

Viszont csodálatos műveket alkotott. Írt természetesen ő is egy L'homme armé misét, de neki köszönhetjük a világ első többszólamú gyászmiséjét (rekviemjét) is. Bár nem hallottam az összeset, amibe egyből beleszerettem, az a Mi-Mi mise volt. Nem a mókás neve miatt (ez nem csak a szolmizációs hangokra utal, valószínűleg misztikus betűjelei is Jézus irgalmasságának), hanem mert elképesztő hangulata van. Főleg a Capella Pratensis előadásában:

Nem tudom, mennyire autentikus ez az előadásmód, de lenyűgöző. Mintha valami visszafelé játszott magnószalagot hallgatnánk egy Beatles-lemezről, csak itt nincs semmi kapaszkodónk, folyamatosan szippant be a darab. Nem relaxációs zene ez, mert kapkodnod kell a fejed, hogy mi jön a következő pillanatban, és nem is nyugodt lebegés, hanem hol erre, hol arra kanyarodó repülés. Szóval kapkodhatjuk a fejünket, persze lassított felvételben. Itt az egész lemez (nem csak a sztenderd öt misetétel van rajta, hanem a többi is, ami viszont nem annyira izgalmas).

Sokan viszont arról ismerik Ockeghem nevét, hogy írt egy 36 szólamú motettát. Igen, egy olyan darabot, amelyben

Persze nem végig énekel mindenki. Elsőre, lássuk be parasztvakításnak tűnik, amivel villantani akart a szerző, hogy fú de klassz, ilyen sok szólamú művet nem írt még senki. De nem erről van szó, hanem alighanem számmisztikáról, ami a középkor után még simán élt a reneszánszban is. Ám a legszebb az egészben nem is ez, hanem hogy a misztikus rendszer ellenére a zenemű nagyon is élvezhető:

Zene kódfejtőknek

Az 1400-as évek második fel amúgy is nagyon kedvezett a rejtett tartalomnak. A legtöbb apró titkot a szerzők csak a saját (és az égiek) gyönyörűségére rejtették el a művekben, nem is remélve, hogy azt valaki valaha felfedezi. Máskor viszont a titok megfejtése nélkül nem is lehetett előadni a darabot, tisztára olyan mint valami izgalmas kalandponyva. Szabolcsi Bence több példát is említ sokszor idézett könyvében arra, hogyan kellett visszafejteni a darab szövegrészletéből a művet:

• Omnia ex uno, vagyis "mindent egyből". La Rue ezt úgy oldotta meg, hogy csak egyetlen dallam kottáját írta le, de azt négyféle méreteben lehet olvasni és akkor egy négy szólamú mű bontakozik ki belőle.
• Qui se exaltat, humiliatur, vagyis "a fennhéjázót megalázzák". Busnois-nál ez azt jelenti, hogy a kottában a dallam lefelé mozdulása mindenhol felfelé mozdulássá változik az előadásban.
•  Noctem in diem vertere, vagyis "változtasd nappallá az éjjelt". A fekete kottafejeket fehér kottafejekként kell olvasni. (Szerintem ez a legjobb!)
• Ut requiescant a laboribus suis, azaz hogy "kipihenjék a fáradalmaikat". Ha azonban az első két szótagot szolmizációs hangként értelmezzük, akkor azt jelenti, hogy a "dó (régiesen ut) és a ré megpihen", vagyis a c és d hangot nem kell játszani.
• Descendant in profundum, quasi lapis, vagyis "szálljanak mélységbe, mint a kő". Tehát a dallamot egy oktávval mélyebben olvassuk.
• Clama, ne cesses, vagyis "szünet nélkül kiálts", tehát a szünetjeleket nem kell figyelembe venni. (Ez se rossz!)

És így tovább. A szívatós zenei rejtvényeket a végtelenségig lehetne sorolni, de mi inkább továbblépünk egyet. Ezúttal nem időben, hanem térben: jövő héten a reneszánsz Magyarországra látogatunk, mely akkoriban Európa egyik legmenőbb helye volt.

Tartsatok velünk oda is, kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!